Mégiscsak irodalom

Rimbaud tizenkilenc éves volt, mikor végleg elhallgatott, Paul Valéry huszonegy. De csak húsz évre: szerencsére egyszer még, rövid időre visszatért a költészethez. Akkor írta nagy remekműveit. „Megvilágosodása” költői elsötétülés: 1892. október 4-én, Genovában, egy viharos éjszakán, iszonyú válságon esett át. Úgy érezte, nem írhat több verset, mert a vers lezárt, végleges, állóképszerű, énje, pontosabban az énjét szüntelenül módosító, átrajzoló tudata eltorzul, ha műalkotásba zárja. Mikor, baráti késztetésre, mégis sajtó alá rendezte, átjavította már régen fogyatékosnak érzett ifjúkori verseit, jó ideje már csak a matematika, fizika, építészet, zene, képzőművészet, alkotáslélektan s más efféle foglalkoztatta. Iszonyodott az irodalomtól, a tartalomtól, a történettől, a csattanótól, mindentől, amit durván anyagszerűnek, foghatónak, piszkosnak, alaktalannak érzett. A nyelvtől, a szavaktól is: a szó is tisztátlan, fogalmilag tisztázatlan képzetek övezik. Nem megvilágít, hanem elfed, homályossá tesz, s nemcsak az irodalmat, hanem a filozófiákat is elutasítja, mert azok is csak szavakkal kénytelenek dolgozni. Ha verset ír, keveset, csak a tiszta zenét akarja, a szavak hangtestéét, s még inkább a szerkezetét, témák, melléktémák, motívumok játékát, a szigorú klasszikus formát, a súlytalanul emelkedő ívet, a testetlen ragyogást inkább, mint a földies hevet. „Ezzel a költészet nemcsak önnön anyagának tagadásához jut el: isteni becsvágyával kilép az ember köréből, s megsemmisíti anyagtalanná párolt önmagát is”, mondja róla Rónay György. De Valéry csak az irodalomnak fordított hátat, az írásnak nem. Nemcsak nagyszerű, mindig rendelésre írt nagy esszéire gondolok. Írta, egy fél évszázadon át azt, amiből most az ifjúkorától Valéry-hívő Somlyó György jóvoltából egy töredéknyit magyarul is olvashatunk: legsajátabb műfaját, hajnali feljegyzéseit. Aszketikus fegyelemmel és hihetőleg nagy gyönyörűséggel. Nem naplót írt, nem a külső eseményeket, hanem mozgalmas tudata eseménytörténetét. Huszonhatezer oldalas műve a felcsavart lánggal világító értelem, a „tudatos tudat” működésének semmiféle más irodalmi műhöz nem hasonlító leképezése. De becsvágya ennél is nagyobbra tört: látni önmagát, amint látja önmagát. Hajnali ötkor kivilágította hatalmasan tevékeny szellemét, és leírta, ha igaz, csakis magának, mindazt, amit éppen gondolt. És rengeteg mindent gondolt, költészetről, regényről, világról, lélekről, személyiségről, s ki tudja, még mi mindenről. De lehet-e huszonhatezer oldalnyi hasznosítható gondolata bárkinek? Persze, tudjuk, Valéryt nem is a megformált gondolat vonzotta. Sokkal inkább az érzékeny várakozás, az állandó készenlét, a figyelem. Az önmagukat gerjesztő gondolatok áramlása. A „minél inkább gondolkodom, annál inkább gondolkodom” ajzószere. A Füzetek-et nyilván nemcsak azért írta, mert a mű előtti állapot, Szentkuthy szavával a prae, jobban érdekelte, mint a befejezett mű. Hanem mert egyensúlya biztosítéka, lételeme volt a befejezetlenség, a gonddal művelt tudat folytonos hullámverése. Képzelt vagy valóságos betegségei, gyengeségei ellen dolgozott. Munkája eredményét nem a kész gondolatban, hanem a gondolkodás folyamatában, önmaga ilyen módon való megalkotásában látta. (De a Füzetek nem hasonlítanak Joyce Ulysses-éhez. Az olvasó hol végérvényes pontossággal, hol hevenyészve, hézagosan megfogalmazott gondolatokat olvas, hol nagyszerűeket, hol kevésbé nagyszerűeket. Mindjárt be is vallom: hozzám akkor áll a legközelebb ez a finnyás, gőgös, hisztérikusan tiszta szellem, ha valami gyarlóságon kapom. Mikor elejti a fonalat, és rosszkedvűen odaveti: „Ki az ördögnek kellenek ezek a reggeli tapogatózások?” Vagy ezt: „Fáradt vagyok, nem tudom, mit csináljak.”) Elgondolkozhatunk rajta, miért kellett hét lakat alatt őriznie a születésüktől fogva legendás Füzetek-et, „mint valami államtitkot, mint valami gyöngeséget vagy fegyvert”? Talán mert ezen a terepen kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek érezte magát? Éteri sodrú verseibe nem engedi be az olvasót. Eltökélten úgy írt, hogy a vers minél tovább őrizze megfejthetetlen titkait, talányos sokértelműségét. Úgy tetszik, a maga véleményével ellentétben, énje éppen ott, a versben a leggomolygóbb, a legbizonytalanabb. Érezte volna, hogy a Füzetek ítéleteit bárki kétségbe vonhatja, kikezdheti? Matematikáról, filozófiáról, erről-arról más is tudhat annyit, mint ő. A tengerről, a fényről, a sète-i temetőről nem. Mert ha úgy van, ahogy állítja, hogy a nyelv nem folyamatos, a nem-nyelv folyamatos, s hogy „a Szellem csak mozgásában létezik”, az ő szemszögéből a Füzetek egészen mást jelentenek, mint az olvasóéból. Neki a folyamatos jelent. Nekünk, olvasóknak, mégiscsak: irodalmat.