Tükörből az eredetit

Kitűnő könyvében négy magyar Anyegin-t szembesít az orosszal Péter Mihály. De nem fordításkritikát ír: célja „az eredeti mű jobb, mélyebb megértésének elősegítése”. Tükörből az eredetit? Szabó Lőrinccel magyarázza: fordítás közben „ez értők előtt a mesterek legbensőbb titkai tárulnak fel… magának a teremtésnek a menete vagy egy-egy mozzanata válik láthatóvá”. Vas István mondta, talán írta is, hogy az idegen verset akkor érti meg igazán, ha lefordítja. Péter Mihály módszere fogyatékos lehetne, ha nem tudná betéve a Puskin-kutatás legújabb eredményeit is. De nagy erénye, hogy nem ül fel akárminek, ellent mer mondani tekintélyes tudósoknak is, a maga véleményét pedig sohasem erőszakosan, mindig kellő tartózkodással közli. Az orosz Anyegin-t elemzi, de közben akarva-akaratlanul latra veti a magyar változatokat is. Érzékenyen, biztos ízléssel. Szívéhez érezhetően közel áll Bérczy Károly, de, okkal, meg-megrója félrehallásai miatt, elbűvöli Áprily színes tájfestése, lírai ereje, de általában választékosabbnak, irodalmiasabbnak ítéli a kelleténél, de úgy tetszik, legjobban Galgóczy Árpád friss fordítását szereti. Szóval mégis fordításkritikát ad, miközben arra keresi a választ, hogy olvassuk ma, hogy olvashatták régen az Anyegin-t. Merthogy koronként más-más fénytörésben látjuk az egészet is meg az elemeket, a szavakat is. Érzi-e a mai olvasó azt, amit a kortársak? Megütközik-e Puskin eretnek szavain, érzi-e egyikben-másikban az egyházi szláv színezetet (érezzük-e mi a rovar-ban vagy az anyag-ban a nyelvújítást?), a társasági fordulatokban a divatot, a közeget, az angol vagy francia mintát, az érdes parasztszavakban a hajdan megbotránkoztató „költőietlenséget”? És nemcsak a nyelv: a helyzetek, a kapcsolatok, gondolatok és érzelmek minősége is változhatott. Én mégis szentül hiszem, hogy a remekművek masszív magva változatlan. Péter Mihály az aprólékos stíluselemzésből következtet minden egyébre. Hogy milyen viszonyban van egymással ez s az a szereplő, milyenben Puskin a teremtményeivel, világgal, természettel, tárgyakkal, költészettel, a különféle beszédmódokból is kiderül. Ezért kéri számon az eredeti minden, neki sokat mondó, szavát. Teheti: rengeteget tud Puskin nyelvéről, mondatszerkezeteiről, mozdulatairól. A sokszólamú stílus, akár egy-egy strófán belül is, állandóan változik, modulál. Innen van a sokszor elégikus szöveg dinamikája, drámai hangoltsága. Ha a romantikus tónusokra ironikus, köznapias, prózai, nyájasan csevegő következik, ha a (meglehet, parodisztikus) lírai tenort gorombább hangzatok ellenpontozzák, egy jellemző költői szemlélet is kirajzolódik. Én is azt gondolom, amit, másokkal vitázva, Péter Mihály mond: Puskin ebben is, abban is „benne van”. Iróniája, olykor játékosan, nosztalgikusan, nem okvetlenül más ízléseket céloz, csak tudatja, hogy ifjúsága elmúlt, hogy úgy mondjam, elveszítette az ártatlanságát. S mert Péter olyan érzékeny figyelemmel hajol az Anyegin szavai fölé, jaj a fordítónak, ha hamis hangot fog. Elvárja, hogy a műfordító tudós is legyen, aki mindent megért, és költő is, aki meg tudja csinálni a hiteles másolatot. Én inkább a költőre szavazok, elég, ha a szaktudós ott áll mögötte. És ha egy-egy szót nem tudunk is teljes jelentéskörével lefordítani, nem dől össze a világ. Fontosabb, hogy mondatokat, helyzeteket fordítsunk, hogy a fordítás szövete jó legyen. Hiába ment át minden szót Bérczy, ha a verset már a maga idejében is avítt, művi szavakkal terheli. Az „egykoron még hullámzó lelkem zajlata”, az idétlen „hajlott fő” éppoly ehetetlen, mint, másoknál, a „magasztos érzemény”, a „magával békületlenül”, „a sírhoz érkezetten”. Mert a minden ízében eleven Puskin vész el általuk. Milyen az Anyegin szövege? Én nem mondanám könnyed-nek. Nagyon is súlyos az, csak éppen természetes, fesztelen és elegáns, tudatos pongyolaságaiban is pontos. Nincs benne közegellenállás. Péter sokszor mentegeti a fordítót: ezt a polifóniát, ezt a stíluskevercset, a váltásokat, az iramot szinte lehetetlen közvetíteni. Én azt hiszem, csak tehetség és türelem dolga. Ki nem állhatom a műfordításról gyártott ostoba paradoxonokat. („Fordítani nem lehet, de kell.”) Máraival tartok: a nagy költészet rejtélyes hatóereje lebírja a nyelvi határokat, „nem igaz, hogy nem lehet lefordítani”.