Tarka versszínpad

Lukácsy András 1981-ben kiadott, ellenállhatatlanul mulatságos rendhagyó líratörténete most tetemesen kibővítve, kötetekre bontva jelenik meg újra. A sorozat összefoglaló címe egy közismert népdal, egy találós versike kezdő sora: Kiment a ház az ablakon. Paraszt-abszurd, szertelen képzeletre valló szürrealista költemény vagy éppen Jung kedvére való archetipikus képzeteket villantó vénasszonycsúfoló, ahogy a stílusosan játékos műelemzésből kiderül. Mulathatunk rajta, de vehetjük komolyan is. Kiderül belőle, hogy az ismeretlen-névtelen költő éppúgy szeret játszadozni, mint a nagy nevű klasszikusok, régiek és maiak. Lukácsy lenyűgöző példatárat hord össze. Kezdhetnénk akár így is: már a régi görögök is. Hiszen a könyvből megtudjuk, hogy a monda szerint Homérosz és Hésziodosz sem restellt vetélkedni. Hosszú sor elején állnak. A kihívónak az a dolga, hogy zavarba hozza, kiüsse ellenfelét. Mond egy hexametert, amelyet folytatni kell, de szinte lehetetlen értelmesen folytatni. Ezt csinálja a XX. századi költő is: széthúzó jelentésű, önmagukban is hóbortos-képtelen rímpárokat ad meg, tegye vetélytársa, ha tudja, a sorvégre a társulni sehogy sem akaró szavakat, ráadásul úgy, hogy épkézláb, bár természettől komikus versszöveget pántoljanak össze. Minél bonyodalmasabb versformában, mondjuk, szonettben. Lukácsy András persze nem az irodalomtörténeti nevezetességű Illyés Gyula–József Attila-szonettpárbaj remek darabjait idézi, azokat úgyis mindenki ismeri. Másokat, nem kevésbé látványosakat, József Attilától vagy a Merlin Színházban versengő, a szigligeti alkotóházban mulató kortársaktól. Az össze nem illő összeillesztése volt a tétje annak a gyerekek és főhivatású költők közt megrendezett televíziós versenynek is, amelyben tíz agyafúrtan-gonoszul összeválogatott szót kellett versbe foglalni. Ha lett volna győztes, Weöres Sándor volna az: a tíz szóból malter nélkül épített egy félreismerhetetlenül Weöres Sándor-os négysorost. Nem tett hozzá semmit, csak a szavak sorrendjét változtatta meg. És ez már nemcsak játék. A komoly költészet nagy rejtélye áll előttünk. Akárcsak Kormos István versenyművében: ugyan ki venné észre, hogy a kópés kedvű, népi cifrázatú, franciásan szürrealisztikus, minden ízében a Kormos-műhelyre valló, komolyan is vehető vers szövetében készen kapott idegen szálak húzódnak? A Gellért termálfürdőt megéneklő költői versenyen is joggal ítélte neki a pálmát az egyszemélyes döntőbizottság, Illés Endre, pedig nem akárkikkel, Vas Istvánnal, Juhász Ferenccel, Réz Ádámmal kellett megmérkőznie. Lukácsy meggyőzően magyarázza, mennyire benne van a kor, az ötvenes évek, ebben a remek trükkökkel, bohócfintorokkal előadott mutatványban.

Lukácsy elképesztő bőségben szórja elénk az ehhez hasonló vagy másképpen káprázatos, nem mellékesen: esztétikai-poétikai érdekességű játékokat. Emlékezetünkbe idézi, mondjuk, Arany és Petőfi verses levelezésének ma is eleven részleteit. Csupa-ötlet játszadozásukban is benne van a nagyságuk. Ebben a műfajban legméltóbb utódjuk alighanem Nagy László: mennyi báj, mennyi nyelvi-formai virtuozitás van Zelk Zoltánnak címzett verssürgönyeiben! Mit is meríthetnék még ki Lukácsy beláthatatlan játék-költészet tengeréből? Talán az a legélvezetesebb, ahogy a kis- és nagyipari versfaragástól okosan átvezeti az olvasót a vitathatatlanul magas költészet világába. S közben rámutat egy-egy fura versöszvérre is. Ki hinné, hogy a felköszöntőknek, iskolai célra összetákolt klapanciáknak, hirdetéseknek, reklámszövegeknek (művelték ezeket már a régi rómaiak is), együgyű sírverseknek is köze lehet a költészethez? Akár még a nem nagyon szellemes vécéfeliratoknak is, kivált, ha a láva alól kiásott pompeji társasreterát falán olvassuk. Némi túlzással azt is megkockáztatom, hogy az önmagában érdektelen közlést: „Itt kakált Apollinaris, Titus császár orvosa” az azóta eltelt két évezred feltöltötte valamivel, amit akár lírának is mondhatunk. És bár manapság sértik a szemünket a házainkon éktelenkedő bugyuta falfirkák, mégiscsak ellágyulunk, ha az attikai Poszeidón-szentély dór oszlopába barbárul belekarcolt kézjegyek közt felfedezzük a Byronét. Bizony, megcsap bennünket a nagy idő és a költészet szele. Lukácsy fáradhatatlanul nyitogatja a sokszor vásárian csiricsáré versszínpadok tapétaajtait. Ha ott meglátjuk a masinériát, a zsinórpadlást, a legigazibb költészet műhelyeibe is belelátunk.