Tudja-e majd magától?

Két remek szonett nyitja és zárja a Lotte Lenya titkos éneké-t, fogja közre az elegyes verseket. A kettő közt félúton is egy négy (más-más alakú, tónusú) szonettből álló vers, a Búcsú a reggelektől. Az elsőn rajta az igazi tehetség kézjegye. A nyitó mondatban („ne gondold többnek ezt a négy üres szobát”) üres hely: minél többnek? Talán ez a hiány telíti leginkább jelentéssel, költőietlen líraisággal. Úgy szól, olyan természetesen, célszerűen, ahogy egy huszonkét-huszonhárom éves lány a (nem régen még) kedveséhez. Aztán egy édes-keserves kép: „a matracod mindig kemény volt”. Édes, mert mégiscsak ott van benne, és keserves, mert már kiköltözött belőle a szerelem. Sivár, mondhatni, egzisztencialista sugallatú helyszín. A fejfájás. a törött üveg (jellemző Karafiáth-közérzet a másnaposság) egy kisszerű, némi túlzással, Walpurgis-éjt idéz. Aztán egy, ezúttal nagyszerű, szójáték a tölt-tel: „többé ne tölts nekem rumot fehérbort / ne töltsünk együtt még egy éjszakát”. A képek nem metaforák, de egy nemzedéki közérzetet sűrítenek. És a rímek: úgy lobbannak fel, mintegy a vers kényszerére, hogy attól is nagy tere támad sornak-strófának (kemény volt – fehérbort). Egy-egy kép, egy-egy közlés maga az evidencia. Nem ismerünk-e rá nyomban a kedvetlenül ébredő pár reggelére: „álmatlan forgolódás hajnalig / elrejtett képek fényszerű keretben”? Egyébként is fontosnak érzem ezt a verset. A szakítás, pontosabban: a drámátlanul szétmálló kapcsolat, a nem megrendülten, inkább komor közönnyel számba vett válás, sokkal inkább, mint az egymásra találás, alapélménye a fiatal költőnek. Ezek a versek akkor is róla, belőle szólnak, ha talán szerepversek. Nemcsak közérzet, egy életmód is érzik mögöttük. Egy, úgy tetszik, hatékony tömegkultúra közegében formálódó stílus. Ezek a húszévesek mintha többnyire egy kicsit fásultan-unottan ténferegnének, jönnek egy jazz- vagy rockkoncertről, betértnek az Ibolyá-ba (mennyire nekik való ez az enyhén lepusztult, mindig zsúfolt, sűrű füstben fuldokló színhely!) még egy sörre vagy ötre és még egy jointra, tele várakozással elmennek (lógnak) Csopakra (már-már mítosz Karafiáth Orsolya világában, a kalandos-szép kamaszszerelemé csakúgy, mint a megkeseredésé, a majdnem-felnőttségé vagy éppen a semmié, mert „nincs is Csopak”), hogy, a maguk módján, megváltást keresve, a megválthatatlansággal találkozzanak. Olyankor igazán jó, technikailag is igazán jó a vers, ha, akár első személyben, akár áttételesen, arról beszél, amiben ez a generáció naphosszat, éjszakahosszat pácolódik. Nem nagy érzésekről, színpadias jelenetekről, ellenkezőleg: a sérültről, a kopottról, vacakról. De az imént idézett négyrészes vers zárószonettje egészen másfelé mutat. Az Egy könnyű agyő is arról szól pedig: a szerelem csődjéről. De egészen másképp: játékosan. Kosztolányi is elandalodhatna ezektől a leleményes kancsal rímektől (pirítós – paritás, négy etűd – Nagyatád). Hát még az olyan mutatványos rímek, mint az ez lett a vesztünk (istenem, Karády intertextuálisan, a gyengébbek kedvéért oda is van téve a neve) eveztünk (az élet vizén, persze, falvédőhöz, emlékkönyvhöz illően). Merthogy Karafiáth Orsolya mintha el-elszégyellné magát, hogy olyan illetlenül személyes. Úgy látszik, idomulni akar, megfelelni, úgy írni, ahogy (különben kitűnő) mintaképei. Csakhogy ilyenkor a vers ki-kibicsaklik. Hiányzik belőle a biztonság, a fölény, az elegancia. Talán iróniának szánt humora gyakran csak kabarévicc, hevenyészett házibuli-humor. Mint a „de uram hát hiába üzentem százszámra / még mindig itt van két havi gázszámla” vagy a „pechvogelweide”, vagy a „kint még illumináll a bál”. Vendégszövegei ritkán szervülnek, pastiche-ai, stílparódiái (az utcasarki, lépcsőházi sódert, kivált ha egy halálosan komoly verset körít, kell a legkeményebben megformálni) éppoly felületesek, mint a Traklt vagy Kassákot idéző komoly darabok. Ha idegenbe téved, nemegyszer nyelvi, formai biztonsága is elhagyja. Aki úgy tud bánni a nyelvvel, a mondattal, aki olyan tökéletes verset tud írni, mint az angol barokk-ízű Oldás, hogy adhatja ki a kezéből a csupa-gyarlóság Üveggolyó-t? A Lotte Lenya titkos éneké-ben egymás mellett van tehetség és igénytelenség, remeklés és selejt. Tudja-e majd magától, merrefelé kell fordulnia?