Csak bizonytalanul körülírni

Mintha új kötetében Borbély Szilárd már nem volna olyan elfogulatlan, mint régebben, nem tudna olyan fesztelenül énekelni, mint 1993-as nagy versében, a variációs technikájával, nagyzenekari zengésével páratlan Hosszú nap el-ben. Változott már következő könyve váratlanul dalszerű, olykor humoros, groteszk versei tanúsága szerint is. Úgy tetszik, ma már kevésbé bízik a nyelvben, az írásban. A rögzíthetőben, a kifejezhetőben. Az Ami helyet (már a cím fintorával, szótorzításával is) inkább kételyeiről árulkodik. Kevesebb benne az ártatlan líra, több az elmélet, a spekuláció, mondhatnám, görcsösebb lett. „Egy megmunkált felszínt szerettem volna, egy eldolgozott felületet, miközben az írás grafikai jeleit átrajzoló mintázatot kerestem”, olvassuk vallomásában. A szöveg felszínéről van szó, azt hiszem. A nyelv (az írás), ha létrehozója bele-beleavatkozik is alakulásába, viszonylag önálló életet él. A versek fogalmi elemeiből is kitetszik, hogy költőjük elégtelennek érzi a szavakat („a nyelv halott angyal”), s mert észreveszi a szöveg „töréseit, repedéseit, szakadásait”, újra és újra átrajzolja a mondatot, a verset, a (nyelvi) mozgások „új s új változatát” keresi. „Az egyenes vonaltól elváló, azt körülfonó, indázó rajzolatot” hoz létre, „amolyan arabeszket.” Ha okfejtését nem tudom is mindenütt követni, ez az arabeszkszerűség Borbély Szilárd költőtermészetének a lényegére mutat. Feszült, bár fel-fellazuló, fellazított figyelmét ráirányítja valamire, amiről nem tudni egész pontosan, hogy micsoda. Csak letapogatni lehet, csak „bizonytalanul elmondani”. Ez a határozatlanság magyarázza, hogy mondatai nyitottak (az ő szava ez), nemcsak nyelvtani szerkezetükben, hanem tartalmaikban, lehető jelentéseikben is. Hogy fogalmazása ingatag, periódusai, szintagmái tudatosan esetlegesek, átrendezhetők, elemeik felcserélhetők, s létrehozójuk nemegyszer fel is cseréli őket. Borbély Szilárd lírájának, új kötetének még inkább, talán a mondatszerkesztés a legsajátabb vonása. Mondatai egy ismeretelméleti és persze nyelvi kétely leképezései. Mert hasadt viszonyban van a világgal. A való mindenestül homályos, megfoghatatlan és elfogadhatatlan, legfeljebb egy-egy részletét lehet birtokba venni. És a világban mi magunk is bizonytalanok vagyunk. „Az én kicsi pont, amit nem old fel semmi”, csak átmeneti időre összeállt, mindig változó tudattartalom, reflexek múlékony együttese. Hát persze, hogy ezt a lényegében irracionális, sőt irreális tárgyat csak úgy-ahogy, csak rengeteg vonallal lehet körülrajzolni, körülindázni. Minden töredékes, ha kívülünk van, ha bennünk, a vers is csak töredékes lehet. Mondjuk, ilyesmi: reggel felkel, kávét főz, kavargatja, édeselli, viszolyog (mintha minden mozdulat, szó valami mást takarna), elindul, kedvetlenül rögzíti az utca, a presszó, a gyorsbüfé szorongató, a maga szorongásában megmerített jeleneteit, egy kopott lépcsőházat, egy hajnali pályaudvar képeit, zajait, beszédfoszlányait, bűzeit. Többnyire a lidércálmok túlhajtott pontosságával. Írásmódja akkor is ilyen, ha, hihetőleg, képzelete vagy álmai anyagát teszi a versbe. Mindegy, hogy valamelyik vissza-visszatérő figurája, talán valamelyest alakmása, a SÁRGACSÁSZÁR vagy a REBBELÉBEN beszél, a szöveg akkor is olyan szakadozott, mint amikor (valószínűleg) ő maga. Ezek a jelentéktelen apróságokból, hol köznapian, útszélien vacak vagy éppen emelkedett nyelvi elemekből épülő írások (a széthúzó hangzatok többnyire együtt szólnak a versben) rossz közérzetet árasztanak. Egy ezért-azért lefokozódott, lepusztult létezés egzisztenciális lírája a Borbély Szilárdé. Kimódoltan körülményes előadásmódja, pontatlan pontossága, meanderszerűsége, de még a tárgyiasságon át-átütő érzelmessége, gyöngédsége is a francia új regénnyel, távolabbról a századforduló német naturalizmusával, közelebbről a modern festészet hiperrealizmusával tart rokonságot. Borbély szemléletéből következik, hogy nem annyira külön verseket, mint inkább egyetlen, tételekre tagolódó, de széttartó stíluselemeivel is lényegében egynemű, zenei felépítésű művet ír. Nem közvetlenül a világot, hanem egy tudatfolyamot ábrázol, a maga tudatának állandó módosulásait. Bevallom, nekem nyersebb, érdesebb anyagú versei jobban tetszenek, mint a fogalmi, gondolati szándékúak. Angyalainál jobban szeretem a kútkáván borzasan üldögélő galambjait.