Végletesen zárt világ

Vörös István új verseskönyve, A csodaöreg, olykor megtévesztően racionális sugárzású, valójában végletesen zárt világ. Ebből a kötetből is nyomban kitetszik tehetségének két jellemző vonása. Az egyik a részletekre fogékony, már-már tapintásszerű látás, s benne egyre erősebb hajlam a groteszkre, az abszurdra, a paradoxonokban tobzódó játékosságra. Valamikor természettudósnak készült, talán innen van az apróságokra szegezett figyelme: kiemeli, felnagyítja, térbeli testességgel állítja elénk, teszi kísértetiesen foghatóvá valamilyen elképzelhető egész egy-egy darabját. A másik: valami ösztönös formaérzék, s itt nem elsősorban a vers szorosan vett formájára gondolok, az, különösen régebbi darabjaiban, nemegyszer akár pongyolának is tetszhetik. Inkább a versanyag megformálására, a rendezésre, a beállításra, a megvilágításra. És természetesen a mondatépítésre: az, meg az erős egynemű hangulat, az olykor széteséssel fenyegető vers legmegbízhatóbb összetartó ereje.

De mi változott Vörös István lírájában 1994-es kötete, az Amit az alvó nem lát óta? Az hiszem, leginkább a verset irányító szándék. Egy régebbi, ars poeticának szánt vallomásában írta: „A természettudományban sem a valóságot mind körülhatárolhatóbb darabokra szabdaló szemlélet vonzott, hanem az egészről próbáltam valami olyat megtudni, ami a mindennapi tapasztalat számára nem hozzáférhető.” Vagyis a fiatal Vörös még tele volt nagyralátó becsvággyal. Mint régente a költők, a kicsiben a nagyot, a töredékesben a létezés általános természetére utalót, a kinyilatkoztatást, a metafizikait akarta tetten érni. Úgy, ahogy a természettudós: ha közel hajol a molekulához, a sejthez, szembekerül az úgynevezett nagy kérdésekkel. De aztán Vörös István ezt az ontológiai nyugtalanságot mintha feladta volna. Előző kötetében szinte lépésről lépésre nyomon követhető, hogy zárkózik be egyre inkább a vers sokszor csak üggyel-bajjal feltörhető, a maga külön rendje szerint épülő, akár azt is mondhatnám, művi terébe. Tanúi lehetünk, ahogy a valószerűből a valószerűtlenbe, a racionálisból az irracionálisba költözik. Persze, az ő valószerűtlene, az ő irracionalitása nagyon furcsán viselkedik. Ha a képtelen kiindulópontot, a koholt helyzetet elfogadjuk, mondjuk, azt, hogy egy öregasszony „egy fekete bőröndben üldögél”, vagy hogy valaki felteszi „a víztükröt a falra”, vagy hogy „egy őrangyal ül a gesztenyefán”, ha átlépünk ezen a Vörös István-os népdalküszöbön, onnan kezdve minden ésszerűen, logikusan fejlik. Eszembe jut egy régebbi verse, A csapda és lakója. Fantasztikus fészke van annak is, valami víz alatti homályban, abból bomlik ki a hoffmannos-kafkás aprólékossággal elénk állított történet. Beérhetnénk azzal is, hogy valósággal a bőrünkkel érzékeljük egy nyomasztó képsor változásait. De abban a versben többről van szó: a lefokozódásról, a formavesztésről, a fogyatékos, légszomjas létezésről. Szóval, ha le akarom fordítani: a halál előérzetéről. Tegyük mellé A csodaöreg bármelyik darabját: majd mindegyikben ugyanilyen tapinthatóak a sokszor éppen köznapiasságukban olyan hátborzongató részletek. De többségükben, én legalábbis így vagyok vele, csak a mintaszerűen megmunkált burkot, a jólesően érdes kérget érezni. Elfogadjuk a versek valószerűtlen valóságát, de olvasásuk közben csak egy gomolygó közérzet, egy bizonytalanul körülrajzolt hangulat csap meg belőlük. Nekem nyilvánvaló, hogy Vörös Istvánnak megváltozott a szemlélete, a versről, talán az ábrázolható világról való elképzelése. Bizonyos, hogy az ábrázolásban, a megmunkálásban előbbre lépett. De én azért sajnálom, hogy ez a kitűnő vehiculum kevesebb hatóanyagot hordoz, mint régebbi verseiben.