Egy állhatatlan költő

Az a csehszlovákiai, gömörpéterfalvai születésű Tőzsér Árpád, mesteremberek és pásztorok ivadéka, halmozottan hátrányos helyzetű, mert nemzeti és társadalmi hovatartozása miatt is zártságra ítélt költő, aki valamikor „a nehéz szalmaszagból” „csak valami suta népi avangárdot” tudott „kevercelni”, leginkább éppen azt tanulta meg, hogy amerre és amikor csak lehet, ki kell nyitni a szűkös világot. Nemcsak arra gondolok, hogy világszemléletét, szinte állandó történelmi, politikai szorongattatásban, milyen elfogulatlanul pallérozta, tágította, hogy a közép-európai nyomorúságból, helyzetével, helyzetünkkel füstölgő indulatok nélkül, okosan számot vetve, hogyan tudott végül is rálátni a XX. századi, és hozzátehetjük: a mindenkori ember keserves helyzetére. Hogy sanyarú tapasztalatokra, apokaliptikus vagy kisszerű katasztrófákra felelő lírája legjobb pillanataiban milyen nyomasztó vagy katartikus igazságokat tud felmutatni. Hanem arra is, hogy versei terét kezdettől fogva szívósan szélesítette. A kezével, az ujjaival is mindig tanult, mint mesterember ősei. Költészetének kettős természete van. Ha odafigyelünk, észrevesszük benne az elemi líra mozdulásait. Neki a vers „a hiány az emlékezet befelé táguló fekete üregének roppant szívása”, s a versben „arra emlékezik amit azelőtt sohasem tudott”. Szóval ő is „a névtelenek senkiföldjére” indul, hogy „minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen”. Gondolom, helyénvaló Nemes Nagy Ágnest idézni: Tőzsér nyilván közel érzi magához, hiszen egy-egy sorát, motívumát beépíti a maga lírájába. Csakhogy ezt az elemi költészetet többnyire eltakarja egy megejtően művelt költő alakja. Tőzsér pazar bőséggel ontja utalásait, teszi bele a versbe szemlátomást óriási ismeretanyagát. De azért egy pillanatra sincs az az érzésünk, hogy kérkedik, hogy fel akarja cifrázni a verset. Tudása a lehető legtermészetesebb mozdulatokban nyilvánul meg. Abban, ahogy egy neki valamiért éppen kedves vagy fontos költő világába belehelyezkedik, hozzájuk idomul, és a maga hajlamaihoz igazítja őket. Corneille-t vagy Lessinget, Madáchot vagy Ibsent, vagy az inkább csak ürügyül használt Iuvenalist. Abban, ahogy átveszi, nagyobb versszerkezetei szolgálatába állítja mások műveit, műveinek darabjait, Josephus Flaviust vagy Tacitust, a lengyel Zbigniew Herbertet vagy a pozsonyi Juraj Spitzert. Ahogy természetesen jön a nyelvére a megfelelő pillanatban egy Platón-, egy Püthagorasz-, egy Hegel-motívum. Ahogy felveszi Weöres Sándor vagy Orbán Ottó modorát, ahogy utánozza mások technikáját. Ahogy feltűnés nélkül beleragaszt a versbe egy kis Petőfit, József Attilát, Nagy Lászlót. De ez a kölcsönzött vagy mondjuk inkább: szervült ismerettömeg nem egyszerűen tartalmi, inkább formai gazdagodást jelent. Valami üdvös kettőslátást a maga anyagának megformálásában. Mozgékony költő hát Tőzsér, az avangárdba se zápult bele. Nem kenyere a meghökkentés, a szertelenség: kezén a modern versmód is megszelídült. Mondjuk, önéletrajzi, családtörténeti költeményébe súlyos valóságdarabokat rak bele. Legelvontabb verseiben is tud nyersen köznapias vagy csúfondáros, parodisztikus lenni. Gyakran kerek történeteket beszél el, ironikusan, olyan aprólékosan-körülményesen, mintha Kálnoky László kései vad humorú beszélyeire hangolódna rá. Antik tárgyú monológjaiban a száraz előadásmód, amely nemhogy elfojtaná, inkább előhívja a kölcsöntörténet drámai természetét, Kavafiszt juttatja eszembe. S az is, hogy az ókori tárgy forrón időszerű, bár feldolgozása egy cseppet sem célzatos. Tőzsér most is ki-kipróbálja, ami a levegőben van. Játszik a tipográfiával, a sorvégen elvágja a szavakat, úgy, ahogy a szövegszerkesztőgép önkénye rendeli. Hülyéskedik a szavakkal, olykor két-három nyelv terepén is, szétszedi, csonkolja őket, új jelentést gondol a szódarabokba. De az efféle kísérleteket hamar elhagyogatja, még mielőtt a vicc, a játék elfedné a vers tömörebb rétegeit. Jelzi, hogy tud a nyelvkritikáról, tudja, hogy a szavak, jelek kétséges viszonyban vannak a jelentéssel, hogy ma a líra csak mondattani feladat, de ezt az egészet, már csak azzal is, hogy Iuvenalis szájába adja, mindjárt el is szigeteli magától. Ez a rokonszenvesen állhatatlan költő mintha megint változóban volna. Talán beleunt a laza dikcióba, és a kötöttebb, keményebb formálással kísérletezik. Úgy tetszik, a hatvankét éves Tőzsér Árpád nem akar megöregedni.