Képek, szellemképek

1995-ben megjelent első kötete, A madárlépte hó már látványosan tanúsította, hogy Szabó T. Anna példásan tudja a költőmesterséget. Hogy biztos keze, hallása, ösztönös, de tudatosan kiművelt formaérzéke van. Kivált a részletekre volt fogékony, a neki valamiért szokatlan jelentéssel teli tárgyakra, tájdarabokra, élethelyzetekre. A rögtönös élményt rögzítő dalszerű verseket írt, de az impresszionisztikus rajzoktól, a kis formáktól már akkor el-eljutott a hézagosabb, töredezettebb, súlyos érzelmi vagy éppen gondolati tartalmakkal terhelt általánosabb érdekű lírához. Akkor még itt-ott kihallott munkáiból mesterei, választott költői hangja. Új könyve, a Nehézkedés (ars poetica, szándék is ez a cím) arra vall, hogy ha majd még változik is (s egy fiatal költőnek javára is válik, ha nem köti le magát véglegesen), már megtalálta a hangját. De mintha költőtermészete még mindig kétfelé húzna. Most is szereti a pillanatképeket, a könnyű kézzel, de nagy műgonddal csinált kis rajzokat, a többnyire sűrű anyagú, de mégiscsak kis terű, zárt, nehezen lazítható, tágítható vázlatokat. Portré címmel egész ciklusnyit olvashatunk belőlük. Szerencsére a kellő egyensúlyt megteremtik nagyobbra célzó, többszólamú darabjai. Ennek a vonulatnak a természetét szemléletesen mutatja a Nyírfa záróstrófája: „Nincs gyökered, csak a nézés. / Üvegre lehelted az arcod. / Nincs egyebed, csak a látvány. / Szédülsz. A szélbe kapaszkodsz.” Nemcsak arra gondolok, hogy a versben bujkáló egzisztenciális bizonytalanság, a nyomasztóan határtalan, idegen világba vetett ember ingatag helyzetének, kiszolgáltatottságának tudata mennyire hozzátartozik Szabó T. Anna lírájához. Inkább arra, amit a vers születéséről mond. Mindaz, ami majd a versben történik, a látványból indul. Ez a közelebbi-távolabbi kortársaira kevéssé jellemző, az ő alkatához viszont nagyon is illő technika Nemes Nagy Ágnessel rokonítja. Ő, úgy tetszik, másban is, a vers tagolásában, mondatszerkesztésében, tempóváltásaiban is jótékonyan hatott rá. A látványt a részletekre szegzett okos figyelemmel rögzíti. A szélben hajladozó nyírfát például így: „Szédül a nyírfa a szélben, / körbe-körbe forog.” Itt még csak a szédül teszi személyessé a látványt. De aztán a vers félig-meddig elválik a foghatótól, a tárgyaktól, határozatlan gondolatokkal vagy inkább sejtelmekkel telítődik. A természetelvű kép a képzelet közegében kimozdul körvonalaiból: „Fogja a könnyü gyökérzet, / ami lent, odalent gomolyog.” A kép úgy válik elvont tartalmak hordozójává, hogy megtartja testies természetét. Úgy érezzük, a tárgyias ábrázolás valami lényegesre mutat, de sohasem tételeket közöl, inkább csak tétován tapogatózik. Szabó T. Anna nemcsak lát, hanem sokszor kettősen lát, megkétszerezi, megháromszorozza a látványt, a valóságos tárgy körül szellemképet látni, a jelenség bizonytalan jelentést sugároz. A képre képet vetít, néha a maga arcát is, mert „mindenen / átüt valami más, megélesíti / a színt, a formát, / és ráközelít mindenre, amit nézel”, olvassuk A szemről című versében. A Nyírfá-ban pedig: „És vele szédülök én is, / nézem az ablakon át, / lendül az égi gyökérzet, / a szélbe akasztja magát. / Dereng az arcom az ág közt, / a képem a sík üvegen.” Ez a kép természetesen nem egyszerűen optikai hitelű megfigyelés. A való és a való alatti, feletti, a világ és az én egybejátszása egy majdnem-világnézetet fogalmaz meg. A változó világ és a világ befogadása közben ugyancsak szüntelenül változó én kapcsolatát. De a világnézet szó is túlzás. Szabó T. Anna verseiből sokkal inkább valami, tárgyakba-képekbe öltöző közérzet feslik ki. Öltözik ő persze, ahogy illik, szerepekbe is. Lehet, hogy, mondjuk, Don Juan női (remek szonetteket ír néhányukról) így-úgy hozzá is hasonlítanak? Dehogy higgyük, hogy, bizonyíthatatlanul, egy kicsit magáról beszél! De azért annak a bizonyos közérzetnek sugalmazói egy kicsit ők is. Mint a tárgyak, mint a versbeli személyek, mint a helyzetek. Egyszer-egyszer elandalodásra, színpadiasságra hajló lírájának javára válik ez a bizonytalanság.