A gondolkozás szépsége

Nem tudnám megmondani, mire céloz Ferencz Győző új verseskönyvének különös, talányos címe, a Magamtól egyre messzebb. Bölcseleti vagy erkölcsi jelentése van, üdvös életszabályt vagy zaklatott panaszt halljak ki belőle? Vagy egyszerűen csak egy költői módszer megfogalmazását? Vagy talán lélektani érvénye van, hiszen a kötet mottója szerint „én legfőképpen félek önmagamtól”? Fogadjuk el hát többértelműnek, leginkább az illik Ferencz Győzőhöz. Válogatás ez a gyűjtemény másfél évtized terméséből, mégsem foglalata eddigi pályájának. Olyan verseit szerkesztette egységes művé, régieket és újakat, amelyek, más-más helyzetben, egyetlen tárgyra, a maga vagy általában mindnyájunk tudatára mutatnak. Nem igazságokat, megoldást kínáló képleteket tesz elénk, csak kérdez, csak töpreng: kik-mik vagyunk, azok vagyunk-e, aminek tudjuk, ahogyan megfogalmazzuk magunkat, ha nem vagyunk, leszünk-e és más efféléken. Szóval bölcseleti vonzatú líra, énünk szüntelen latra vetése, lírai lételmélet, ismeretelmélet. Régi kérdései ezek a filozófiának, hol ez, hol az erősödik fel közülük. Engem, bevallom, nem hoznak lázba. Annál inkább az a mód, ahogy Ferencz Győző, hibátlanul működő költőösztönére hagyatkozva, magához idomítja, ilyen-olyan kételyekbe mártja, kemény kézzel újraformálja őket. Sokszor egy-egy valóságos helyzetből induló, de végletesen elvont, gondolati, fogalmi líra az övé. Ha vannak is hazai előzményei, a mi képet, metaforát kedvelő költészetünk közegében még mindig szokatlan, ízlést borzoló, viszolygást kiváltó jelenség. Az ő versei ritkán közvetítenek, hasznosítanak valamilyen látványt, kaleidoszkópjában nem valóságdarabok mozognak, hanem absztrakciók, fogalmak és fogalomcsírák. Ennek az ingatag anyagnak adnak testet Ferencz Győző bravúros mondatai. Egy-egy tudatmező többnyire drámai egyidejűségeit jelenítik meg. Nem kerek, lezárt gondolatokat közölnek. A gondolkozás folyamatát érzékeltetik. Ezért van, hogy töredezettek, hézagosak, hogy tétován tapogatózva keresik pályájukat, erre-arra kanyarogva, meg-meghőkölve, neki-nekilódulva próbálják bekeríteni, körülrajzolni a külső történések változó erőterében alakuló, összeugró, széthúzó, bizonytalanul gomolygó belső valóságot. Bevégezetlenek, mint megfogalmazatlan félgondolataink, több lehető irányba is továbbfuthatnának. Folytathatjuk, kiegészíthetjük, ha tetszik, de ezzel el is rontanánk őket. Éppen azzal keltik bennünk azt az érzést, hogy hihetetlenül pontosan képezik le az önmagát fürkésző tudat mozgalmait, hogy nem szilárdulnak véglegessé. Máskor, újabban, meg éppen abban leli kedvét Ferencz Győző, hogy nagy, töretlen ívű, mesterien egyensúlyozott periódusokat épít. Elorozza, s többnyire parodizálja is, a filozófiai-logikai okoskodás, a tudományos okfejtés módszereit. Bizarr stíluselegyet kever: versbe teszi, magára alkalmazza a természettudomány, a lélektan, a fiziológia, a matematika, a kombinatorika elméleteit, vakmerő nyelvi mutatványait ízetlen szavakkal, a közbeszéd kevéssé költői fordulataival társítja. De lehet-e ilyen fakó, légnemű anyagból költészetet csinálni? Bebizonyítja, hogy lehet, éppen ebben van az ereje. Csak a felületes szemlélő gondolhatja, hogy a durvább, súlyosabb anyagoktól olyan gondosan megtisztított költészete hideg. Figyeljünk csak oda: az elvontságok hűvös légkörében is érezni valami testmeleget. A szenvtelenül pontos elemzés alól elő-előtűnnek az elemi érzések. S aztán: a hideg fejjel megmunkált versfelszín alatt, ha elmosódottan is, ki-kirajzolódik valami személyes történet. A rezignált hang is megtévesztő. Gondolataival olyan szenvedélyes viszonyban van, hogy akár azt is mondhatnánk: az ige testté lesz költészetében.