Követi is, el is takarja

Miért éppen a szép kötélverőné, azaz Louise Labé került Imre Flóra ötödik verseskönyvének címlapjára? Mert a francia reneszánsz líra eleganciájával, játékosságával, merészségével, váratlanul megnyíló halálos örvényeivel kiváltképpen vonzza a kedvtelve színészkedő Imre Flórát. Mert a szép kötélverőné huszonhárom szonettje izzó testies erotikájával a nőköltők közt az első nagy modern lírikus, mintha egyenest magyar leszármazottjának találták volna ki. Mert mindig heves szenvedélye fellazította a zártabb olasz mintát, s bár írt Imre Flóra olaszos, angolos szonettet is, alighanem a lebegőbb francia áll hozzá a legközelebb. Mi mindent tud ezzel a sokak szemében ódivatú klasszikus formával csinálni! Ő adta vissza a végletesen zárt szerkezetnek eredeti dal-természetét. Leginkább azzal, hogy beoltotta Apollinaire-rel: tőle vette Imre Flóra, legalábbis részben, az édes sanzonhangot, a vágásokat, a motívumok váratlan összejátszását, a logikai-szerkezeti kötések elbizonytalanítását, a visszhangos hiátusokat. Mondjuk, így: ha voltunk is miféle út ez itt, az elfedett összefüggést pedig a vers végén egy másik, előre is, hátra is nyitott mondat világítja meg. Tudja azokat a kis mozdulatokat, amelyektől a látszólag körülhatárolt (természetfestő vagy szerelmes) versnek hirtelen borzongató egzisztenciális tere támad. Ha a Ronsard dala a kezdő sor (magát szerettem mindig is) hangfekvésében végződne, csak a halódó szerelem panasza szólna belőle. De mert erre fut ki: de már nem számít semmi sem se félelem se szerelem, a magára maradt, a semmiben didergő teremtmény kétségbeesésével telítődik. Máskor meg éppen a tónus elfakításával, egy-egy parodisztikus szólammal futtatja fel a verset. Egy sokféle nosztalgiával sajgó dalt (szonettet) ilyen nyelvtani szakszerűséggel zár le: csak a névmás mondja hogy te meg én. Sokszor követi is, de el is takarja a mintát. Ronsard-ba belejátssza Apollinaire-t, az ő hangjába meg Kormost, meg persze önmagát. Bezzeg irigyelhetnék az intertextualitás iparosai, ha egyáltalán észrevennék, hányféle szólam fonódik össze egy-egy versében. Persze nemcsak kedves franciáit hasznosítja. A Vas és Zala megyei helységnevek-ben is minta után rajzol, csinált ilyet Weöres, Tamkó Sirató, Kormos, Csukás is, de hozzáteszi a magáét: az Árpád-korral visszhangos helységnevek közé egy édes-kudarcos szerelmi történetet iktat, s hogy a két szálat összesodorja, azzal élteti igazán a verset. Vagy az Időhatározók: Vas Istvántól vette az ötletet, hogy lehet a nyelv színleg találomra összehordott kötőanyagából nemcsak értelmes, hanem súlyos, személyes helyzetelemző lírát csinálni. Meglehet, ebből nőtt ki a Példamondatok állapothatározóra: abban a száraz-iskolás grammatikai példatárból csinál költészetet. Önarcképet, közérzetrajzot. Új kötetében kivált a Vas Istvánra visszamutató művei tanúsítják, hogy milyen érzékeny hallása van. A Makámá-ban Vasnak nem is a hangját, hanem a szinte utánozhatatlan hanglejtését hallani. Ez az Aranytól ránk szállt ritka forma az ő kezén nyerte el dallamában is jellegzetesen XX. századi alakját, erős, meg-megtorpanó sodra, kanyargása az ő gondolkodásmódjának ad testet, még a vers szövésmintájába belesimuló, másra forduló figyelmünket mégis minduntalan erős áramütéssel érő rímtechnika is rávall. De a tökéletesen utánzott formában a kedélyhullámzás, a rosszkedvvel árnyékolt elragadtatás, a kor atmoszférájába állított önarckép egészen az Imre Flóráé. Vastól tanulta, de a maga hajlamaihoz igazítva használja versanyagul a vacak prózát, az aszfaltszlenget. A kihívóan száraz okfejtést, melyet leginkább az önmagával vitázó gondolkozás hevít költészetté. Ezért igazi vers a Szövegelemzés, a bibliabeli Eszter könyve már-már esszéisztikus kommentálása. Vas Istvánhoz (mint másutt, korábban, Nemes Nagy Ágneshez) való kötődését egyébként az In memoriam V. I.-ben azzal is megvallja, hogy Vas-sorokat, motívumokat (olykor Vas-hamisítványokat) rak szinte észrevehetetlenül a maga szövegébe. A kötetben nem szereplő Vas-emlékversben a Vas fordította Apollinaire-dal, a Búcsú a gyönyörű váz. A stilizálás, az alakoskodás különösen szép példája a megtévesztésig középkoriasra hangolt, de archaizmusaival, biblikus képeivel is lázasan modern Himnusz: úgy távolítja el magától a verset, hogy megőrzi személyes hevét. Ha nem így volna, mit érne az egész látványos színpadi produkció?