Kakasfej vagy filozófia?

Az Egyirányú utca utolsó ciklusa az időről szól. Aláhúzom ezt a szól-t, mert Rakovszky Zsuzsa versei csakugyan szólnak valamiről. A kordivat ellenére hiszi: a költészet arra való, hogy közöljön valamit, nem akármit, hanem azt, amit ő, a maga kinti-benti világát figyelve, fontosnak, sőt vérre menőnek gondol. A jelenről, a múltról és a kilátástalan, mert a semmibe futó jövőről. Vagyis a tudatunkról, amelyen úgy áramlik át a jelen, hogy alóla minduntalan kifeslenek, előhívhatók vagy maguktól előtolakodnak a múlt darabjai. Hogy mennyire van így, hogy így van-e egyáltalán, igazából Rakovszky Zsuzsa sem tudja. Vagy legalábbis azt játssza, hogy nem tudja. Hol azt az (egyébként közismert) igazságot világítja meg erős fénnyel, hatásos rendezéssel, hogy „a múlt nem múlik el”, hogy „ami volt, nem ér sohase véget: megszűnik és nem tud megszűnni mégse”, s ez maga a múlékony egyeden túlcsapó örökkévalóság, hol meg éppen az ellenkezőjét, azt, hogy „ami volt, az nem jön vissza többé soha”. A versek erős vagy finoman fodrozódó hullámverése majd ezt, majd azt dobja felszínre, sodorja egymás mellé, és végül is egyetlen komor bizonyosság marad: „a ránctalan nemlét”. Lehet, hogy ez bölcseletnek sovány, ellentmondásos, de költészetnek egy cseppet sem az. Ne is nézzük filozófiának. Ha már, inkább csak lélektannak, ha tetszik, elemzésnek emlékezetünk ilyen vagy olyan, pontosabban hol ilyen, hol olyan természetéről. Változó közérzetünk rajzának. Mindenesetre a versek gondolati tartószerkezete nekem inkább csak formai elemnek tűnik. A gondolat, kivált a vitathatatlanul igaz gondolat többnyire ősrégi közhely. De a vers sűrű, eleven anyagába merítve elveszti közhely alakját. A versben (merjem-e mondani?) a vehiculum fontosabb, mint amit hordoz. Nem lebecsülése-e ez Rakovszky Zsuzsa, mondjuk, filozófiájának? Szentül hiszem: nem. A fogalmi szerkezetek, szentenciák arra jók, hogy megteremtsék a vers, ahogy Nemes Nagy Ágnes szerette mondogatni, filozófiai légkörét. De az isten a részletekben lakozik. Abban, ahogy a versbe, durvább vagy finomabb anyagával, beleárad a valóság. Már ha valakinek olyan éber figyelme van rá és olyan szerencsés keze, mint Rakovszky Zsuzsának. Aki tudja, milyen viszolygató, ha a vizes újságpapírral törölt ablaküveg „visongat”. Aki tudja, milyen „megbűvölt borzadállyal nézzük a húslevesben csukott szemhéjjal úszó, halvány kakasfejet”. Az ő apokalipszise azért olyan biblikus-egyetemes, mert személyre szól. Mert az ismerős, a keze ügyében levő tárgyakat fenyegeti. A „keskeny rongyszőnyeget” az ágya előtt. Az anyagtalan-körvonaltalan múlt azért lehet olyan hideglelősen jelenvaló, mert lázasan személyes köze, közünk van hozzá: „Szilánkká omlott nagytükör előtt ruhát cserél a két rég holt kamaszlány.” Vagy: mellékes, hiszünk-e vagy sem a mostanában nálunk is divatos regressziós terápiában, elfogadjuk-e, hogy traumáink okát valamelyik korábbi létünkben lehet megtalálni. Csak az számít, hogy Rakovszky Zsuzsa olyan félelmetesen idézi elénk a maga képzelte múlt darabjaiban a mai ember elő- vagy szenvedéstörténetét. Megadjuk magunkat szavai, képei erejének, habozás nélkül elhisszük, hogy valamikor tűzbe vetett rézgyűrű volt, hogy „esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal” guggolt „a sárszínű folyónál”, hogy macska alakban felmosóvödörbe fojtották, hogy „disznók falták föl egy parasztudvar porában”. Egyszerűen azért, mert testet ad egy, akár alaptalan, közérzetnek.

De változott-e valamit Rakovszky Zsuzsa lírája a válogatott versek, a Hangok megjelenése óta eltelt négy év alatt? A lényeget tekintve semmit. Kezdettől ugyanaz az átható hang szól belőle. Nem változtak rögösnek, töredezettnek álcázott nyelvi, mondattani, ritmikai formái, széttartó elemekből csinált stílusötvözetei, a kisszerű körülmények közt is az egzisztencia nagy drámáit fürkésző figyelme. Legfeljebb még biztosabb, hatásosabb lett versépítése, technikája. Most már szinte bármiről tud, akár feladatul kapott, verset írni. Meglehet, én tehetek róla, hogy némelyik, különben nagyszerűen megoldott, versében nem érzem az őrá olyannyira jellemző váltólázat, a tárgyias versben is hevesen személyes érdeket, a klasszikus formában a hasadt lélek áramütését. De hiszen épp elég jelentős vers van új kötetében. Nekem kivált azok kedvesek, amelyekben, régi szokása szerint, a közvetlen látványból emelkedik a bizonytalanul gomolygó elvontságok légritka magaslataira.