Másképp ugyanazt

Úgy látszik, Bertók László költészete változóban van. A Deszkatavasz még kétfele húz. A kötetcím, a Kerülgeted című vers első szava, az új felé. Valamikor a címnek az volt a dolga, hogy eligazítson, hogy előre tudassa, miről olvasunk majd a műben. Mostanában inkább azt szeretjük, ha váratlanul megvillan, esetleg bevilágít valamit, még inkább: magára vonja figyelmünket, bekapcsolja képzeletünket. Bertók, úgy tetszik, újabban az ilyen címeket szereti, sőt az ilyen versindítást. Belelök valamibe, amiről nem tudunk semmit, amit nem tudunk hova kötni. Ki tudja, mit jelent, s jelent-e egyáltalán valamit ez az erőszakos egyszeri szóösszetétel? Magyarázhatjuk persze, de jelentése csak a vers végére világosul meg, úgy-ahogy. Mondjuk, egy verstechnika emblémája is lehetne. A Kerülgeted, a talányos hangütés, a Deszkatavasz után, egy epikus-leíró részecskével kezdődik. Bertók mindig is szerette az ilyen természetű versdarabokat. Felvázol egy köznapi, mindnyájunknak ismerős jelenetet: egy gyerek beles egy, gondolom, deszkakerítés nyílásán, talán egy kertbe, egy ruhát teregető nőt lát. A gyerek feneke meztelen, nyilván meleg van, szép fényes tavasz, érteni véljük, miért tapad össze, átugorva a köztük levő távolságot, a deszka meg a tavasz. Lehet, hogy Bertók gyerek-magát rajzolja bele a képbe, lehet, hogy egy tegnapi látványt, felesleges kinyomoznunk. Fontosabb, hogy a deszka váratlanul másfele kötődik: „Nyitott koporsóban viszik a halottat.” Mindegy, így valóságos-e a látvány. A versben együtt kell lennie a kettőnek: a deszkakerítésen kukucskáló gyerek, a teregető nő takarékosan-fényesen festett képére rácsúszik a halálé, meg innen-onnan realisztikus részletek, kiszakított képek, emlékfoszlányok, egy világnyi tartalom néhány sorban. Valakije halálát éli újra, a magáét előre? Múlt, jelen, jövő együtt gomolyog a versben, mint a kötet más verseiben is, ez most gyakran megesik Bertókban. Aztán leejti a hangot, élők, halottak helyét beárnyékolja egy másfajta pusztulás, egy kis fácskáé, más elemek kerülnek a vers terébe, rejtett vezetékek kötik össze őket. Ezt a verset nemcsak azért idéztem, mert igazi remeklésnek gondolom. Hanem mert jellemző a viszonylag új Bertók-verstechnikára. Mert persze nem a versek belvilága változott. Magasrendű közérzet-líra, emberi állapotunk számbavétele, mondhatnék-e mást új kötetére? Ilyen egzisztenciális érdekű versek a Deszkatavasz legszebb darabjai, a testi fenyegetettségben fogant Idő előtti, a Hátrafelé, a Boldogan lebeghetne és nem sorolom tovább. De mi másról beszélt Bertók László régebben, roppant szonettépítményében? Nem a belső, hanem a külső, a forma változott, ha egyáltalán lehetne ilyet mondani. A változás mondattani, versnyelv-szerkezeti természetű. Pályakezdő versei, mondhatni, folyamatosan történtek. Bertók aztán egyszer csak megunta nemcsak a hagyományos versfejlesztést, a jól megépített szerkezeteket, a többé-kevésbé szabályos mondatot. Átváltott a nyelvi-mondattani töredékességre, befejezetlenségre, a hézagra, a kihagyásra. Meg a túlzsúfolt jelentésekkel megterhelt főnévszerű szintagmákra. Ha valaki kíváncsi rá, a Deszkatavasz második ciklusában is éppen elég példát találhat erre a versmódra. Mondatai úgy voltak hiányosak, hogy az olvasó sokféle lehető befejezést gondolhatott hozzájuk. Sugalltak ugyan valamilyen irányt, mégsem kötötték meg nyelvi képzeletünket. A vers ettől többnyire tartalmasan homályos lett. Furcsa egyidejűségek, bizonytalan, de sejthető jelentések gomolyogtak bennük. Kisterű zárt formák, amelyeket majd szétvet a rendbe, egyensúlyba törekvő anyag. A technikának jelentése lett. De ha már annyira tudjuk, hogy a kezünkkel csináljuk, elveszti erejét. Gondolom, Bertók László megérezte a veszélyt, most más eszközökkel csinálja ugyanazt vagy valami hasonlót. Mostanában nagyjából szabályos mondatokat, önmagukban világos elemeket rak egymás mellé. De a kötéseket eltünteti. Sokszor az az érzésünk, hogy tud valamit, valami összefüggést, csak nem akarja velünk megosztani. Ezért a Bertók-vers most is vagy most még inkább, bizonytalan teret tölt ki, nemegyszer végletesen zárt, de ha feltörni nem tudjuk is, érezzük erős sugárzását. Most is szereti a foghatót, a látványt, a tárgyakat, a valóságos helyzeteket, de szinte azonnal el is szakítja, föléjük is löki a verset. Az elvont, a gondolati felé. Olykor még ennél is továbbmegy: fogalmakat, szentenciákat, kerek igeszerű kijelentéseket rak egymás mellé, homályban hagyva kapcsolatukat. Módszerek közt válogat, ez a kötet csupa kezdemény, de még nem dőlt el benne semmi.