Korszerű mágia

A Ráismerések, mint Rába György minden újabb verseskönyve, folytatja, de módosítja is a pálya egyre teljesebb ívét. Szerzője mindig is szeretett ars poeticát adni, új könyvében is van kettő. Az egyik a Ráolvasás. Könnyű dal, amilyet Rába ritkán szokott írni. A vers legősibb szándékát vallja benne magáénak: versei „nem mind dalok elégiák / lírai eredetük más ok / szorongásból torkomon át / ki-kitörő ráolvasások”. És hadd tegyem mellé a néhány oldallal utána olvasható Korszerű mágiá-t: akárcsak az alkotásban versenytársa, „Altamira riadozó őskori piktora”, ő is csak azért ír, hogy „a névtelen bujdosó / sorsától elriadjon / a kőbe bénitott / ellenségesen leskelő enyészet”. És mintha itt-ott még valami ismeretlen felsőbb hatalmat, a „foghatatlan tengert” is segítségül hívná. De Rábát ez a mindnyájunkat kerülgető félelem nem fekteti két vállra. Nem tudom másképp mondani: méltósággal néz vele szembe. Egyébként, más alakban, ezt a férfias erőt látom a versek megformálásában is. Szövetük bonyolult, mégis az az érzésünk, hogy Rába György egyre egyszerűbb, alapjelentésükre préselt szavakat használ. De mintha a hallható szavak között, alatt bizonytalanabbak, füllel nem érzékelhetők is lappanganának. Az olvasó megsejti, mint ő, egy álmodott versében (mert álmait, féléber képzelgéseit, káprázatait gyakran formálja, mindig kemény markolással, verssé) „a megtelt élet nyelvét”, vagy, hogy egy másik sorát idézzem, „a beszéd alatti nyelvet”. Nem mondom, ez a nyelv nem éppen egyértelmű. Olykor homályosan, de valami letisztult tudás sejtelme szól általa. De van a Ráolvasás-nak egy másik szólama is: a magakellető gyerek-é, „kinek megvan a maga nyelve / jelmondata megfejthető / hogy érte valaki szeresse / ő meg lakjék benne csak ő”. József Attilát idéző mozdulat ez: a gyöngédség, a szeretet áhítása, kínálkozása. És lám, három versben is felbukkan egy szeretetre sóvár fiúcska alakja: ott áll az öreg ember küszöbén, „toporog végtelen / terek naprendszerében”. Ha úgy tetszik, egy egzisztenciális dráma főszereplője. A „markomban útjavesztett gyerektenyér” Rába György tartózkodó lírájában szokatlanul telített kép. Ez a megindult hang, legalábbis ilyen közvetlenül, sohasem szólt még költészetében. Ahogy újnak tetszik a Ráismerések szívbe nyilalló szerelmi lírája is. Már csak azért is különösen szép, mert a kései szerelemé. Mert bármennyi irónia, önirónia, csúfolódás vagy éppen ingerült szitok van ezekben a versekben, mondjuk, a Boszorkány-ban, bűvöletesen szólnak az eltűnőben is szemkápráztatóan fel-fellobbanó szerelemről. A Mi a földi, mi az égi-ben a talán váratlan eszpresszóbeli találkozás mozzanatain, rebbenésein hirtelen átsüt valami kamaszkori hevület, tündéri fény-árny játék, félbemaradt, mégis lehető ígéret. A szép meg a szebb egyszerre átszellemült és földies erotika, ahogy a Casanova öregkorá-ban is áttűnnek egymáson a szerelem hol elködlő, hol izgatóan alakot öltő, hol édes, hol melankolikus képei. Ezekben is, más darabokban is az öregség. Önarcképei nemegyszer az Arany Jánoséira emlékeztetnek, csúfondárosak és megindítóak. El kell hinnem, hogy a Madárijesztő „rálőcsölt szerepe” nem őt takarja, hisz párversében, az Interjú-ban elhárítja a gyanúsítást. Én mégis hajlok rá, hogy a kettő együtt „bontja ki az emberi sorsot”. Korábban is voltak nyomai, hogy ettől a zárt, választékosan-különösen szóló, vad humorban, szarkazmusban is egyre gazdagabb lírától nem idegen az önéletrajziság. Gondoljunk a gyermek-magát elénk állító Leshelyemről képeire, az élete drámai, tragikus vagy komikus jeleneteit előszámláló Térképolvasás-ra, a hadifogoly-emlékeit, hazaútját irodalmi bejátszásokkal hangosító Hazajáró lélek-re. Új, tömör-súlyos rétege ez Rába költészetének.