Közös fájdalmak énekese

Ki tudja, hányan olvassák, és ha olvassák, hogyan olvassák manapság Sinka István verseit? Most, hogy nincs már ott a feje körül a hajdan olyan vonzó-kelendő, nemegyszer torzító ítéletekre indító s gyakran a hordozóját is veszélyes utakra csaló „őstehetség” glóriája? Hogyan tud helytállni a kor üdvös vagy zavaros felhajtóerejétől immár elszakadt, csak önmaga értékeivel tanúskodó és a kor téveszméivel is terhelt költészete?

Ma, úgy tetszik, csak néhány költő költője, és talán egy maroknyi, nem mindig tiszta szemű rajongóé. Az őstehetségek ideje, szerencsére lejárt: a paraszti világból jött valamirevaló költőnek mostanában egészen más a helyzete. Éppúgy megtanulhatja, meg is kell tanulnia mindazt, amit a magyar és az egyetemes líráról és a költői mesterségről tudni illik, mint a más társadalmi tájakról érkezőnek. De a harmincas években ez nem így volt. A paraszt-Magyarország nevezetes felfedezése publicisztikában, szociográfiában, regényben, költészetben azt is jelentette, hogy ez a sokszázados feszültségekkel terhes világ maga is megszólalt. De akik a népsorsnak maguk is részesei voltak, sokszor csak súlyos, tagolatlan élményeiket hozhatták magukkal. A kifejezésért, a formáért szívósan meg kellett küzdeniük.

„Nagyanyáim s a szépanyáim lelke dalolt nekem a pusztán” – mondja „bocskoros, rongyos” őseiről maradt örökségéről, lírája forrásáról és természetéről Sinka István. Ő aztán a parasztnyomorúság legmélyéről jött. A ridegpásztorok, bivalyosok, varjúcsőszök, summások, a majorról majorra hányódó pusztai szegények, az örök kárvallottak, a hontalanok közül. A síró tengelyű ökrös szekerek, „az igára ítélt seregek” panaszát nyöszörgő csobolyók, az elvetélt sorsok, a jeltelen halál világából. Ez a szikkadt talaj formálta súlyos-rögös, tétován tapogatódzó vagy nagyerejű szavait, nehéz cammogású, darabos sorait, sötét, ködös-homályos képeit.

Persze nem Sinka volt a első parasztköltő. Erdélyi Józsefnek a népdalra, Petőfire hangolt, a modern magyar versnyelvet olyan termékenyítően lazító-egyszerűsítő lírája jóval előbb megszólalt. Az ő könnyen fakadó, a közegellenállást erőlködés nélkül lebíró, ösztönös biztonsággal eltalált hangja a pallérozott énekhez szokott fülekhez nyomban utat talált. Sinka költészete göcsörtösebb, egyenetlenebb volt. Első verseiben, himnuszaiban ráadásul nemcsak a nyilvánvaló tehetség, a népköltészet csiszolatlan nyersanyaga, romlatlan ereje érzett, hanem az ízlésbeli bizonytalanság, az itt-ott felszedett hatások kolonca is. Aztán a kétes hitelű divatos Kelet-misztika. De még ebben a vegyes anyagban is megérezzük olykor az igazi költészetet. A görög himnuszok, az ősi teremtésénekek szépségét, áhítatát.

Mikor, ki tudja, milyen indíttatásra, a szabad versről áttér a kötött, rímes formákra, verseiben még csak szaporodnak a hamis hangok. Pedig akkor találja meg igazi anyagát: a maga és pusztai társai milliókét összefoglaló sorsát. De ezt a sűrű, forrongó anyagot nem a népdalok századon át csiszolódott formáiba önti. Természete szerint botladozóbb, kezdetlegesebb, ősibb formák felé tapogatódzik. De a forma sokáig ellenáll, és a küszködő költő sokszor enged a szavak, képek, rímek csábításának. A jellegzetes Sinka-vers, a ballada csak lassan-lassan, mintegy anyaga törvényeinek engedve alakul ki. De ez a ballada nem hasonlít sem az Arany-balladákhoz, sem a népballadákhoz. A dísztelen, elhaló panaszba foszló énekek, siratók többnyire egy-egy pusztulásba hanyatló, szürke tragédiába bukó sorsot jelenítenek meg. Szabálytalanul ziháló, kialakult dallammintákba ritkán simuló, egy kicsit mindig formátlan, fakó vagy éppen esetlen rímekkel összefogott szakaszokban. De ami a gyengébb Sinka-versekben ügyetlenségnek tetszik, itt az ősi tragédiák formátlan erejével hat.

A Sinka-versek mélyén mindig valami személytelen közös fájdalom lappang, amely puszta jelenlétével vádol csak, ritkán izzik lázító haraggá.

Van balladáinak egy másik rétege is: egy elsüllyedt parasztmitológia széttöredezett darabjait építi be költészetébe. Ma már nehéz eldönteni, mennyi volt ebben az önkéntelen mozdulat, a még eleven babonás népi képzelet, s mennyi a korigényekhez igazodó szándék. De lírája legjavában, úgy tetszik, igazi költészetként vannak jelen az emberi élet fontos pillanatainak ősi jelképei. És természetesen társulnak a parasztság Dózsáig visszanyúló történelmi emlékezetének sötét képeivel.