Váltott lélekkel

„Birtokában van a nagy Líra zenés és elröpítő hatalmának”, írta Babits Mihály 1926-ban Sárközi György „éteri” költészetéről, mikor a huszonhét éves költő első verskötete, az Angyalok harca megjelent. Csakugyan: áhítatos, elragadtatott, minden pillanatában kivilágított líra a fiatal Sárközié. Erős sodrú vagy szélesen fodrozódó, sokszor elégiába hajló ékes himnuszokat írt, a „csöndes fényben ragyogó” tetőket ostromolja, a „fölfelé zuhanás” (az ő jellemző képe ez) szédületében, mintha valami fordított gravitáció vonzaná. Kezdetben a személyes megváltást kereste, az angyalok harca őérte folyik a lélek mezőin. Eleinte egyszerűnek tetszett. Csak éppen a földinél szilárdabb, tartósabb, lényege szerint misztikus rendet kellett megalkotnia. Szinte minden versében nemes katolicizmusát formálta esztétikummá, mondhatni, az adja költeményei alakját, akkor is, ha panteisztikus hevületű modern bukolikát ír. Olykor barokkosan díszített költészetében „a Képzelet tűzvésze” lobog, de alig-alig válik szertelenné. „A nyár felé lombosodás”, a gyümölcsöt ígérő virágzás természetes biztonsága érzik benne. A jóra ajzott szellem mámora, bármiről beszél, ha bűnről és megtisztulásról, ha magános gyötrődéseiről, ha Istenről, ha szerelemről, ha az évszakok emberi érdekű metaforának kínálkozó változásáról.

De már az Angyalok harcá-ban is vannak válságos pillanatai. Előbb csak képei hangulatában: „Szanaszét csillagok botladoznak, fölrettent fürjmadarak.” Aztán megfoghatóbban: „Kardok kergetnek, villogó szablyák, élesen, hidegen.” Ez már nem bizonytalan metafizikai szorongás. Belső egyensúlyát egyre jobban megzavarja az összhangtalan, nemsokára már gorombán fenyegető külvilág. Éles szem, tiszta értelem, túlérzékeny erkölcs, aszketikus szigorral edzett emberség: ilyennek látjuk a férfikorba lépő Sárközit. Hogy is ne fordulna figyelme egyre inkább a fogható világ felé? Kilép az „orgonák zúgásával, túlvilági cimbalomszóval” zengő paradicsomból, együtt akar vacogni „az ordító, éhes farkasokkal”. A nemzeti, közösségi célzatú cselekvést választotta. Illyés Gyula emlékezete már a parasztgyűlések dobogóján mutatja Sárközit. 1935-től a Válasz minden jó erőt összefogó-összebékítő, biztos ízlésű szerkesztője. A korszakos jelentőségű szociográfiai sorozat, a Magyarország felfedezése elindítója. A Márciusi Front higgadtan-okosan is szenvedélyes szervezője. De lírájában nem ment ilyen simán a lélekváltás. 1927-es vékony kötete, a Váltott lélekkel egyenetlen, a már érett költőnek váratlanul meg-megbicsaklik a hangja, ha pedig a régit próbálja, bágyadtabban szól. Most zártabb formákkal kísérletezik, de ritkán tud igazi feszültséget teremteni. Legszebbek éppen a válságáról valló darabjai. Következő kötete, a Higgy a csodában! csak másfél évtized múlva jelenik meg. De a dísztelenül is hatásos kifejezésért vívott küzdelem addigra mégis eldőlt. Igaz, népies tónusú verseiben még mindig van valami kényszeredettség. Amit ír, akkor igazán közérdekű, ha a maga sorsáról beszél. Mert tragikus helyzete a jóravaló emberség, magyarság és a felfegyverzett téboly ütközőpontjában a XX. század történetéből kiiktathatatlan tanulság foglalata. Hiába biztatta magát, a csoda nem eshetett meg. Az előbb személyes, később közös megváltást sóvárgó költőnek újra és újra át kellett élnie a gyötrelmes megválthatatlanságot. Alattomos betegséggel is árnyalt magányba szorult. „Mert minden szó tehetetlen, / Minden szándékról letettem”, olvassuk nagy versében, a Kilátó-ban. Bekerítve, bélyegesen, az erőszakos halál előérzetében szólaltatja meg azt a póztalan, magasfeszültségű lírát, amely a kor legjobbjai közé emeli. Egyik sorának dilemmájára, a meghalsz, ha nem menekülsz-re a nem-meneküléssel válaszolt. Hiába próbálták kimenteni, nem akarta magukra hagyni barátait, Szerb Antalt, Halász Gábort. Együtt pusztultak el a balfi munkatáborban.