A lélek indulatmenetei

Füst Milán évtizedeken át tökéletesített életműve egy ujjnyi gerincű kötetben elfér. De ebben a szűk térben roppant energiájú anyag sűrűsödik. A megformálást tekintve költészete pazarul sokalakú, sokszólamú. Mégis kezdettől fogva ugyanabban a hangfekvésben szól, és egyetlen dologról beszél. Némi túlzással: csak egyvalami érdekelte, érintette igazán. Az elháríthatatlan elmúlás. A filozófia, a vallások, teozófiák alapkérdése. Vagy egyszerűbben: az ember, a teremtett lény ősi gondja, primitív félelme, fájdalma a mindenfelől leselkedő halál színe előtt. De hogy ezt az egyet elmondja, káprázatos színjátékokat rendez. Mesés színpadokat épít, valószínűtlen, korszerűtlen, egzotikus díszletek közt adja elő az irtózatos mindenségben a maga kis terébe-idejébe zárt ember drámáját. De csak az anyaga drámai. Versei, formájuk szerint, hatalmas sodrú panaszdalok, jajgató, háborgó, méltatlankodó litániák. Akkor is, ha emelt hangon, biblikusan-komoran deklamál, és akkor is, ha nyers humorral, vad kedvvel komédiázik. Objektív szomorúsága (Karinthy jellemezte így a század elején) nem a megfáradt, hanem az erős emberé. A jajgató költő hősies méltósággal játszik. Merthogy játszik, szerepekbe öltözik, már nemzedéktársai is tudták. „A pontos és gyors asszociáció szárnyán a dolgok fölé emelkedik, a tiszta szemléletig, és schopenhaueri értelemben – objektív lírát ad.” Kosztolányi írta ezt róla 1914-ben. Így látjuk ma is: a személyesből a személytelen, az abszolútum felé törekszik. Csakhogy tárgyias előadásmódja sohasem egyértelmű. Ha alakokba, történetekbe öltözik is, érezzük a versben a nagyon is személyes hevet. Legszemélyesebbeknek tetsző vallomásaiban meg azt, hogy szerepet játszik, leleményesen stiliziál. Költőmozdulatai kiszámíthatatlanok, de ne higgyünk neki: mindent gondosan, ravaszul latra vet. Óriási esztétikai és filozófiai ismeretanyaggal megtámogatott, de nyilvánvalóan magára szabott nagy széptana leginkább az ő líráját magyarázza. Látomás és indulat: nemcsak esztétikájának, hanem költészetének is kulcsszavai. „Az indulat maga a forma”, írta többféle változatban. Vagyis a költő nem megfogalmazza, nem szavakra bízza indulatait, hanem a vers különféle elemeivel leképezi. Mintha a vers mondattanának nagymesterét, Arany Jánost hallanánk. Ahogy a Chladni üveglapjára szórt homok a hegedűhangra, „úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben”. Csakugyan: Füst Milán mondatai dinamikájukkal, meghőköléseikkel, nekiiramodásaikkal, bőségükkel vagy töredékességükkel leírják költőjük kedélyhullámzását. Meg nagy crescendóik meg-, sőt letörésével, a szöveg alatt fel-felerősödő, váratlanul megroncsolt metrumaikkal, hosszan lüktető alliteráció-soraikkal közvetítik a lélek indulatmenteit, ahogy Füst Milán szerette mondani. De azt is tudta, hogy a versnek lélektől független indulatmenete is van. A kezdő sorban, az indítás tempójában, hangnemében kényszerítő erő lehet: a vers „egész indulati lezajlása benne foglaltatik”. Az első szólamnak, mondhatni, irracionális teremtő ereje van: a költő nem mindig azt írja, amit akar, hanem azt, „ami sikerül neki”. Bizonyos, hogy versei archaikus erejét leginkább hatalmas, mitologikus derengésű képei adják. De legalább annyira szabálytalan, ódon szerkezetű mondatai, választékosat, irodalmiasat, régiest nyersen prózaival társító, mondhatni, kimódolt stílusa. „A világ alaktalanul suhan át rajtam, sejtelmek és villanások formájában”, mondta költőtermészetéről. Ezt a bizonytalan gomolygást közvetítik képei, mondatai, szavai, dallamai. De úgy, hogy közben félreérthetelenül pontosnak mutatják magukat. Ezért érezzük verseiben, kedve szerint, a szent szövegek erejét.