Mire való a vers?

A lélek indulatmenetei

Füst Milán évtizedeken át tökéletesített életműve egy ujjnyi gerincű kötetben elfér. De ebben a szűk térben roppant energiájú anyag sűrűsödik. A megformálást tekintve költészete pazarul sokalakú, sokszólamú. Mégis kezdettől fogva ugyanabban a hangfekvésben szól, és egyetlen dologról beszél. Némi túlzással: csak egyvalami érdekelte, érintette igazán. Az elháríthatatlan elmúlás. A filozófia, a vallások, teozófiák alapkérdése. Vagy egyszerűbben: az ember, a teremtett lény ősi gondja, primitív félelme, fájdalma a mindenfelől leselkedő halál színe előtt. De hogy ezt az egyet elmondja, káprázatos színjátékokat rendez. Mesés színpadokat épít, valószínűtlen, korszerűtlen, egzotikus díszletek közt adja elő az irtózatos mindenségben a maga kis terébe-idejébe zárt ember drámáját. De csak az anyaga drámai. Versei, formájuk szerint, hatalmas sodrú panaszdalok, jajgató, háborgó, méltatlankodó litániák. Akkor is, ha emelt hangon, biblikusan-komoran deklamál, és akkor is, ha nyers humorral, vad kedvvel komédiázik. Objektív szomorúsága (Karinthy jellemezte így a század elején) nem a megfáradt, hanem az erős emberé. A jajgató költő hősies méltósággal játszik. Merthogy játszik, szerepekbe öltözik, már nemzedéktársai is tudták. „A pontos és gyors asszociáció szárnyán a dolgok fölé emelkedik, a tiszta szemléletig, és schopenhaueri értelemben – objektív lírát ad.” Kosztolányi írta ezt róla 1914-ben. Így látjuk ma is: a személyesből a személytelen, az abszolútum felé törekszik. Csakhogy tárgyias előadásmódja sohasem egyértelmű. Ha alakokba, történetekbe öltözik is, érezzük a versben a nagyon is személyes hevet. Legszemélyesebbeknek tetsző vallomásaiban meg azt, hogy szerepet játszik, leleményesen stiliziál. Költőmozdulatai kiszámíthatatlanok, de ne higgyünk neki: mindent gondosan, ravaszul latra vet. Óriási esztétikai és filozófiai ismeretanyaggal megtámogatott, de nyilvánvalóan magára szabott nagy széptana leginkább az ő líráját magyarázza. Látomás és indulat: nemcsak esztétikájának, hanem költészetének is kulcsszavai. „Az indulat maga a forma”, írta többféle változatban. Vagyis a költő nem megfogalmazza, nem szavakra bízza indulatait, hanem a vers különféle elemeivel leképezi. Mintha a vers mondattanának nagymesterét, Arany Jánost hallanánk. Ahogy a Chladni üveglapjára szórt homok a hegedűhangra, „úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben”. Csakugyan: Füst Milán mondatai dinamikájukkal, meghőköléseikkel, nekiiramodásaikkal, bőségükkel vagy töredékességükkel leírják költőjük kedélyhullámzását. Meg nagy crescendóik meg-, sőt letörésével, a szöveg alatt fel-felerősödő, váratlanul megroncsolt metrumaikkal, hosszan lüktető alliteráció-soraikkal közvetítik a lélek indulatmenteit, ahogy Füst Milán szerette mondani. De azt is tudta, hogy a versnek lélektől független indulatmenete is van. A kezdő sorban, az indítás tempójában, hangnemében kényszerítő erő lehet: a vers „egész indulati lezajlása benne foglaltatik”. Az első szólamnak, mondhatni, irracionális teremtő ereje van: a költő nem mindig azt írja, amit akar, hanem azt, „ami sikerül neki”. Bizonyos, hogy versei archaikus erejét leginkább hatalmas, mitologikus derengésű képei adják. De legalább annyira szabálytalan, ódon szerkezetű mondatai, választékosat, irodalmiasat, régiest nyersen prózaival társító, mondhatni, kimódolt stílusa. „A világ alaktalanul suhan át rajtam, sejtelmek és villanások formájában”, mondta költőtermészetéről. Ezt a bizonytalan gomolygást közvetítik képei, mondatai, szavai, dallamai. De úgy, hogy közben félreérthetelenül pontosnak mutatják magukat. Ezért érezzük verseiben, kedve szerint, a szent szövegek erejét.

Váltott lélekkel

„Birtokában van a nagy Líra zenés és elröpítő hatalmának”, írta Babits Mihály 1926-ban Sárközi György „éteri” költészetéről, mikor a huszonhét éves költő első verskötete, az Angyalok harca megjelent. Csakugyan: áhítatos, elragadtatott, minden pillanatában kivilágított líra a fiatal Sárközié. Erős sodrú vagy szélesen fodrozódó, sokszor elégiába hajló ékes himnuszokat írt, a „csöndes fényben ragyogó” tetőket ostromolja, a „fölfelé zuhanás” (az ő jellemző képe ez) szédületében, mintha valami fordított gravitáció vonzaná. Kezdetben a személyes megváltást kereste, az angyalok harca őérte folyik a lélek mezőin. Eleinte egyszerűnek tetszett. Csak éppen a földinél szilárdabb, tartósabb, lényege szerint misztikus rendet kellett megalkotnia. Szinte minden versében nemes katolicizmusát formálta esztétikummá, mondhatni, az adja költeményei alakját, akkor is, ha panteisztikus hevületű modern bukolikát ír. Olykor barokkosan díszített költészetében „a Képzelet tűzvésze” lobog, de alig-alig válik szertelenné. „A nyár felé lombosodás”, a gyümölcsöt ígérő virágzás természetes biztonsága érzik benne. A jóra ajzott szellem mámora, bármiről beszél, ha bűnről és megtisztulásról, ha magános gyötrődéseiről, ha Istenről, ha szerelemről, ha az évszakok emberi érdekű metaforának kínálkozó változásáról.

De már az Angyalok harcá-ban is vannak válságos pillanatai. Előbb csak képei hangulatában: „Szanaszét csillagok botladoznak, fölrettent fürjmadarak.” Aztán megfoghatóbban: „Kardok kergetnek, villogó szablyák, élesen, hidegen.” Ez már nem bizonytalan metafizikai szorongás. Belső egyensúlyát egyre jobban megzavarja az összhangtalan, nemsokára már gorombán fenyegető külvilág. Éles szem, tiszta értelem, túlérzékeny erkölcs, aszketikus szigorral edzett emberség: ilyennek látjuk a férfikorba lépő Sárközit. Hogy is ne fordulna figyelme egyre inkább a fogható világ felé? Kilép az „orgonák zúgásával, túlvilági cimbalomszóval” zengő paradicsomból, együtt akar vacogni „az ordító, éhes farkasokkal”. A nemzeti, közösségi célzatú cselekvést választotta. Illyés Gyula emlékezete már a parasztgyűlések dobogóján mutatja Sárközit. 1935-től a Válasz minden jó erőt összefogó-összebékítő, biztos ízlésű szerkesztője. A korszakos jelentőségű szociográfiai sorozat, a Magyarország felfedezése elindítója. A Márciusi Front higgadtan-okosan is szenvedélyes szervezője. De lírájában nem ment ilyen simán a lélekváltás. 1927-es vékony kötete, a Váltott lélekkel egyenetlen, a már érett költőnek váratlanul meg-megbicsaklik a hangja, ha pedig a régit próbálja, bágyadtabban szól. Most zártabb formákkal kísérletezik, de ritkán tud igazi feszültséget teremteni. Legszebbek éppen a válságáról valló darabjai. Következő kötete, a Higgy a csodában! csak másfél évtized múlva jelenik meg. De a dísztelenül is hatásos kifejezésért vívott küzdelem addigra mégis eldőlt. Igaz, népies tónusú verseiben még mindig van valami kényszeredettség. Amit ír, akkor igazán közérdekű, ha a maga sorsáról beszél. Mert tragikus helyzete a jóravaló emberség, magyarság és a felfegyverzett téboly ütközőpontjában a XX. század történetéből kiiktathatatlan tanulság foglalata. Hiába biztatta magát, a csoda nem eshetett meg. Az előbb személyes, később közös megváltást sóvárgó költőnek újra és újra át kellett élnie a gyötrelmes megválthatatlanságot. Alattomos betegséggel is árnyalt magányba szorult. „Mert minden szó tehetetlen, / Minden szándékról letettem”, olvassuk nagy versében, a Kilátó-ban. Bekerítve, bélyegesen, az erőszakos halál előérzetében szólaltatja meg azt a póztalan, magasfeszültségű lírát, amely a kor legjobbjai közé emeli. Egyik sorának dilemmájára, a meghalsz, ha nem menekülsz-re a nem-meneküléssel válaszolt. Hiába próbálták kimenteni, nem akarta magukra hagyni barátait, Szerb Antalt, Halász Gábort. Együtt pusztultak el a balfi munkatáborban.

Közös fájdalmak énekese

Ki tudja, hányan olvassák, és ha olvassák, hogyan olvassák manapság Sinka István verseit? Most, hogy nincs már ott a feje körül a hajdan olyan vonzó-kelendő, nemegyszer torzító ítéletekre indító s gyakran a hordozóját is veszélyes utakra csaló „őstehetség” glóriája? Hogyan tud helytállni a kor üdvös vagy zavaros felhajtóerejétől immár elszakadt, csak önmaga értékeivel tanúskodó és a kor téveszméivel is terhelt költészete?

Ma, úgy tetszik, csak néhány költő költője, és talán egy maroknyi, nem mindig tiszta szemű rajongóé. Az őstehetségek ideje, szerencsére lejárt: a paraszti világból jött valamirevaló költőnek mostanában egészen más a helyzete. Éppúgy megtanulhatja, meg is kell tanulnia mindazt, amit a magyar és az egyetemes líráról és a költői mesterségről tudni illik, mint a más társadalmi tájakról érkezőnek. De a harmincas években ez nem így volt. A paraszt-Magyarország nevezetes felfedezése publicisztikában, szociográfiában, regényben, költészetben azt is jelentette, hogy ez a sokszázados feszültségekkel terhes világ maga is megszólalt. De akik a népsorsnak maguk is részesei voltak, sokszor csak súlyos, tagolatlan élményeiket hozhatták magukkal. A kifejezésért, a formáért szívósan meg kellett küzdeniük.

„Nagyanyáim s a szépanyáim lelke dalolt nekem a pusztán” – mondja „bocskoros, rongyos” őseiről maradt örökségéről, lírája forrásáról és természetéről Sinka István. Ő aztán a parasztnyomorúság legmélyéről jött. A ridegpásztorok, bivalyosok, varjúcsőszök, summások, a majorról majorra hányódó pusztai szegények, az örök kárvallottak, a hontalanok közül. A síró tengelyű ökrös szekerek, „az igára ítélt seregek” panaszát nyöszörgő csobolyók, az elvetélt sorsok, a jeltelen halál világából. Ez a szikkadt talaj formálta súlyos-rögös, tétován tapogatódzó vagy nagyerejű szavait, nehéz cammogású, darabos sorait, sötét, ködös-homályos képeit.

Persze nem Sinka volt a első parasztköltő. Erdélyi Józsefnek a népdalra, Petőfire hangolt, a modern magyar versnyelvet olyan termékenyítően lazító-egyszerűsítő lírája jóval előbb megszólalt. Az ő könnyen fakadó, a közegellenállást erőlködés nélkül lebíró, ösztönös biztonsággal eltalált hangja a pallérozott énekhez szokott fülekhez nyomban utat talált. Sinka költészete göcsörtösebb, egyenetlenebb volt. Első verseiben, himnuszaiban ráadásul nemcsak a nyilvánvaló tehetség, a népköltészet csiszolatlan nyersanyaga, romlatlan ereje érzett, hanem az ízlésbeli bizonytalanság, az itt-ott felszedett hatások kolonca is. Aztán a kétes hitelű divatos Kelet-misztika. De még ebben a vegyes anyagban is megérezzük olykor az igazi költészetet. A görög himnuszok, az ősi teremtésénekek szépségét, áhítatát.

Mikor, ki tudja, milyen indíttatásra, a szabad versről áttér a kötött, rímes formákra, verseiben még csak szaporodnak a hamis hangok. Pedig akkor találja meg igazi anyagát: a maga és pusztai társai milliókét összefoglaló sorsát. De ezt a sűrű, forrongó anyagot nem a népdalok századon át csiszolódott formáiba önti. Természete szerint botladozóbb, kezdetlegesebb, ősibb formák felé tapogatódzik. De a forma sokáig ellenáll, és a küszködő költő sokszor enged a szavak, képek, rímek csábításának. A jellegzetes Sinka-vers, a ballada csak lassan-lassan, mintegy anyaga törvényeinek engedve alakul ki. De ez a ballada nem hasonlít sem az Arany-balladákhoz, sem a népballadákhoz. A dísztelen, elhaló panaszba foszló énekek, siratók többnyire egy-egy pusztulásba hanyatló, szürke tragédiába bukó sorsot jelenítenek meg. Szabálytalanul ziháló, kialakult dallammintákba ritkán simuló, egy kicsit mindig formátlan, fakó vagy éppen esetlen rímekkel összefogott szakaszokban. De ami a gyengébb Sinka-versekben ügyetlenségnek tetszik, itt az ősi tragédiák formátlan erejével hat.

A Sinka-versek mélyén mindig valami személytelen közös fájdalom lappang, amely puszta jelenlétével vádol csak, ritkán izzik lázító haraggá.

Van balladáinak egy másik rétege is: egy elsüllyedt parasztmitológia széttöredezett darabjait építi be költészetébe. Ma már nehéz eldönteni, mennyi volt ebben az önkéntelen mozdulat, a még eleven babonás népi képzelet, s mennyi a korigényekhez igazodó szándék. De lírája legjavában, úgy tetszik, igazi költészetként vannak jelen az emberi élet fontos pillanatainak ősi jelképei. És természetesen társulnak a parasztság Dózsáig visszanyúló történelmi emlékezetének sötét képeivel.

Korszerű mágia

A Ráismerések, mint Rába György minden újabb verseskönyve, folytatja, de módosítja is a pálya egyre teljesebb ívét. Szerzője mindig is szeretett ars poeticát adni, új könyvében is van kettő. Az egyik a Ráolvasás. Könnyű dal, amilyet Rába ritkán szokott írni. A vers legősibb szándékát vallja benne magáénak: versei „nem mind dalok elégiák / lírai eredetük más ok / szorongásból torkomon át / ki-kitörő ráolvasások”. És hadd tegyem mellé a néhány oldallal utána olvasható Korszerű mágiá-t: akárcsak az alkotásban versenytársa, „Altamira riadozó őskori piktora”, ő is csak azért ír, hogy „a névtelen bujdosó / sorsától elriadjon / a kőbe bénitott / ellenségesen leskelő enyészet”. És mintha itt-ott még valami ismeretlen felsőbb hatalmat, a „foghatatlan tengert” is segítségül hívná. De Rábát ez a mindnyájunkat kerülgető félelem nem fekteti két vállra. Nem tudom másképp mondani: méltósággal néz vele szembe. Egyébként, más alakban, ezt a férfias erőt látom a versek megformálásában is. Szövetük bonyolult, mégis az az érzésünk, hogy Rába György egyre egyszerűbb, alapjelentésükre préselt szavakat használ. De mintha a hallható szavak között, alatt bizonytalanabbak, füllel nem érzékelhetők is lappanganának. Az olvasó megsejti, mint ő, egy álmodott versében (mert álmait, féléber képzelgéseit, káprázatait gyakran formálja, mindig kemény markolással, verssé) „a megtelt élet nyelvét”, vagy, hogy egy másik sorát idézzem, „a beszéd alatti nyelvet”. Nem mondom, ez a nyelv nem éppen egyértelmű. Olykor homályosan, de valami letisztult tudás sejtelme szól általa. De van a Ráolvasás-nak egy másik szólama is: a magakellető gyerek-é, „kinek megvan a maga nyelve / jelmondata megfejthető / hogy érte valaki szeresse / ő meg lakjék benne csak ő”. József Attilát idéző mozdulat ez: a gyöngédség, a szeretet áhítása, kínálkozása. És lám, három versben is felbukkan egy szeretetre sóvár fiúcska alakja: ott áll az öreg ember küszöbén, „toporog végtelen / terek naprendszerében”. Ha úgy tetszik, egy egzisztenciális dráma főszereplője. A „markomban útjavesztett gyerektenyér” Rába György tartózkodó lírájában szokatlanul telített kép. Ez a megindult hang, legalábbis ilyen közvetlenül, sohasem szólt még költészetében. Ahogy újnak tetszik a Ráismerések szívbe nyilalló szerelmi lírája is. Már csak azért is különösen szép, mert a kései szerelemé. Mert bármennyi irónia, önirónia, csúfolódás vagy éppen ingerült szitok van ezekben a versekben, mondjuk, a Boszorkány-ban, bűvöletesen szólnak az eltűnőben is szemkápráztatóan fel-fellobbanó szerelemről. A Mi a földi, mi az égi-ben a talán váratlan eszpresszóbeli találkozás mozzanatain, rebbenésein hirtelen átsüt valami kamaszkori hevület, tündéri fény-árny játék, félbemaradt, mégis lehető ígéret. A szép meg a szebb egyszerre átszellemült és földies erotika, ahogy a Casanova öregkorá-ban is áttűnnek egymáson a szerelem hol elködlő, hol izgatóan alakot öltő, hol édes, hol melankolikus képei. Ezekben is, más darabokban is az öregség. Önarcképei nemegyszer az Arany Jánoséira emlékeztetnek, csúfondárosak és megindítóak. El kell hinnem, hogy a Madárijesztő „rálőcsölt szerepe” nem őt takarja, hisz párversében, az Interjú-ban elhárítja a gyanúsítást. Én mégis hajlok rá, hogy a kettő együtt „bontja ki az emberi sorsot”. Korábban is voltak nyomai, hogy ettől a zárt, választékosan-különösen szóló, vad humorban, szarkazmusban is egyre gazdagabb lírától nem idegen az önéletrajziság. Gondoljunk a gyermek-magát elénk állító Leshelyemről képeire, az élete drámai, tragikus vagy komikus jeleneteit előszámláló Térképolvasás-ra, a hadifogoly-emlékeit, hazaútját irodalmi bejátszásokkal hangosító Hazajáró lélek-re. Új, tömör-súlyos rétege ez Rába költészetének.

Ördögűző játékok

Mintha Somlyó György mostanában közelebb engedné a vershez a versindító alkalmat. Mondhatnék eseményt, élményt is, ha nem tudnám, mennyire viszolyog Somlyó ezektől a csak „megközelítőleges”, csak idézőjelben használható szavaktól. Mert a vers nem egyetlen élményből, hanem változékony élmények halmazából, „a teljes életfolyamatból” születik. Mégis, a Törésvonalak jó néhány darabjában látni véljük a vers fészkét. Az öregségre, a halál előérzetére gondolok, de gondolhatnék köznapi helyzetekre is. Milyen szokatlanul személyes, közvetlen a Még, ez a komor, mégis az élet halhatatlan szépségeivel fénylő nagy elégia! Somlyó ezúttal alig-alig érzi szükségét, hogy a nagyáriát egy-egy disszonáns hangzattal megzavarja. Ilyen fesztelenül, schilleri értelemben naivan szól a Vírus is: gyermeki ördögűző varázslat, távol tartani azt a fenyegetően közeledő valamit, aminek a nevét sem szabad kimondani. Vannak aztán a kötetben másképpen közvetlen versek, játékos majdnem-rögtönzések nemzetközi költőtalálkozóról, születésnapról, teniszről, ilyesmikről. Igaz, azokban is a sokszor váratlanul személyes magot többnyire bölcseleti-lételméleti eszmélkedések lebegik körül. Egy korszerűen kiművelt elme értelmezi bennük az élethelyzeteket, magát, a világot. A maga sorsát vagy a közöset, a véletlenek, az esetlegességek formálta, természettől fogva mindig bizonytalan körvonalú ént. A Törésvonalak talán legjellemzőbb darabja a bravúros kötetzáró Sextina-kettős. Két sestina van itt egymásba ékelve, két összetartozó, de különnemű szólam fonódik gyönyörű dallammá. Az egyik egy mámoros-fájdalmas kamaszszerelem-történet. Úgy látszik, az epikum, hosszú száműzetése után, a modern lírában, és nemcsak nálunk, visszafoglalja elveszített helyét. Édesen sajgó erotikus románc, a bűnbeesés és a megváltatás, a megtalált, csak ideig-óráig birtokolható paradicsom elragadtatott megéneklése. Egy kis, természetes mozdulattal belerakott, műveltséganyaggal súlyosítva. A vers másik fele, vagyis a másik sestina, töprengés, bölcseleti természetű jegyzet, a hajdani történet elemeinek egy lehető értelmezése. Versesszé versről, költészetről, amelyben Somlyó, a korszerű kétségekkel is számolva, olyan törhetetlen meggyőződéssel hisz, ahogy Hölderlinre rájátszó ars poeticájából, az Ajánlás-ból kitetszik. Aztán a történés, a történelem, az idő, az emlékezet szerkezetéről. Érzelem, indulat, okos reflexió, szárnyalóan lírai, nyers, köznapias, szatírába hajló részletek hibátlanul elegyített együttese adja ki a vers disszonanciáival is zavartalan zengését. Milyen szerencsésen találkozik itt elemi és tudós költészet! Akárcsak a Homéroszi hasonlat-ban: a macskaság, Somlyó sokszor felkapott kedves témája szakszerűen-természettudományosan pontos, sugallatosan költői-festői ábrázolása súrlódás nélkül csúszik át az önarcképbe, s lesz, erőltetés nélkül, mindnyájunkra illő metaforává. A gondolkodás logikai alakja, az okoskodás, az okfejtés, olykor a szofisztikáig csigázva, nemcsak tartalmi eleme Somlyó költészetének. Az is persze, mert ezzel, sok vonallal, körülrajzol valami fontosat, és mert rávall az eszejárására. Egy állandó belső vitának, fogalmak tülekedésének vagyunk tanúi: a tétel ellentételt hív elő, a kimondott ítéletet máris kétségbevonás érvényteleníti, de úgy, hogy meg is hagyja viszonylagos érvényességét. De a gondolatok egymással-feleselése formája is a versnek, az viszi előre, az sűríti-oldja a feszültséget. A körülményes vagy eltúlzottan szakszerű okfejtés máskor az irónia, a paródia, a szatíra felé viszi a verset. Somlyó törésvonalai többnyire az élet határmezsgyéjén húzódnak. Új kötete mégsem egyneműen komor. Mert kedvtelve játszik, kifacsarja, egymásba ékeli a szavakat, szakkifejezéseket, másutt-otthonos mondatokat rak a versbe, latin szövegeket, bár mondhatná ugyanazt magyarul is, átvált franciára, makaróni-verset ír, a Halotti beszéd egy ódon alakú igéjét az újabb német filozófia terminusaival társítja, nyűtt közhelyekkel fejezi be egy halálosan komoly vallomását, költőket, formákat utánoz, de, mondjuk, modern vágásokat iktat az Aranyra hangolt szövegbe, rímbokrokkal, kínrímekkel mulat. Minden mozdulatában tudatos mester, hozzám talán mégis akkor áll a legközelebb, mikor könnyű dalt ír nagy dolgokról, halálról, szerelemről.

Másképp ugyanazt

Úgy látszik, Bertók László költészete változóban van. A Deszkatavasz még kétfele húz. A kötetcím, a Kerülgeted című vers első szava, az új felé. Valamikor a címnek az volt a dolga, hogy eligazítson, hogy előre tudassa, miről olvasunk majd a műben. Mostanában inkább azt szeretjük, ha váratlanul megvillan, esetleg bevilágít valamit, még inkább: magára vonja figyelmünket, bekapcsolja képzeletünket. Bertók, úgy tetszik, újabban az ilyen címeket szereti, sőt az ilyen versindítást. Belelök valamibe, amiről nem tudunk semmit, amit nem tudunk hova kötni. Ki tudja, mit jelent, s jelent-e egyáltalán valamit ez az erőszakos egyszeri szóösszetétel? Magyarázhatjuk persze, de jelentése csak a vers végére világosul meg, úgy-ahogy. Mondjuk, egy verstechnika emblémája is lehetne. A Kerülgeted, a talányos hangütés, a Deszkatavasz után, egy epikus-leíró részecskével kezdődik. Bertók mindig is szerette az ilyen természetű versdarabokat. Felvázol egy köznapi, mindnyájunknak ismerős jelenetet: egy gyerek beles egy, gondolom, deszkakerítés nyílásán, talán egy kertbe, egy ruhát teregető nőt lát. A gyerek feneke meztelen, nyilván meleg van, szép fényes tavasz, érteni véljük, miért tapad össze, átugorva a köztük levő távolságot, a deszka meg a tavasz. Lehet, hogy Bertók gyerek-magát rajzolja bele a képbe, lehet, hogy egy tegnapi látványt, felesleges kinyomoznunk. Fontosabb, hogy a deszka váratlanul másfele kötődik: „Nyitott koporsóban viszik a halottat.” Mindegy, így valóságos-e a látvány. A versben együtt kell lennie a kettőnek: a deszkakerítésen kukucskáló gyerek, a teregető nő takarékosan-fényesen festett képére rácsúszik a halálé, meg innen-onnan realisztikus részletek, kiszakított képek, emlékfoszlányok, egy világnyi tartalom néhány sorban. Valakije halálát éli újra, a magáét előre? Múlt, jelen, jövő együtt gomolyog a versben, mint a kötet más verseiben is, ez most gyakran megesik Bertókban. Aztán leejti a hangot, élők, halottak helyét beárnyékolja egy másfajta pusztulás, egy kis fácskáé, más elemek kerülnek a vers terébe, rejtett vezetékek kötik össze őket. Ezt a verset nemcsak azért idéztem, mert igazi remeklésnek gondolom. Hanem mert jellemző a viszonylag új Bertók-verstechnikára. Mert persze nem a versek belvilága változott. Magasrendű közérzet-líra, emberi állapotunk számbavétele, mondhatnék-e mást új kötetére? Ilyen egzisztenciális érdekű versek a Deszkatavasz legszebb darabjai, a testi fenyegetettségben fogant Idő előtti, a Hátrafelé, a Boldogan lebeghetne és nem sorolom tovább. De mi másról beszélt Bertók László régebben, roppant szonettépítményében? Nem a belső, hanem a külső, a forma változott, ha egyáltalán lehetne ilyet mondani. A változás mondattani, versnyelv-szerkezeti természetű. Pályakezdő versei, mondhatni, folyamatosan történtek. Bertók aztán egyszer csak megunta nemcsak a hagyományos versfejlesztést, a jól megépített szerkezeteket, a többé-kevésbé szabályos mondatot. Átváltott a nyelvi-mondattani töredékességre, befejezetlenségre, a hézagra, a kihagyásra. Meg a túlzsúfolt jelentésekkel megterhelt főnévszerű szintagmákra. Ha valaki kíváncsi rá, a Deszkatavasz második ciklusában is éppen elég példát találhat erre a versmódra. Mondatai úgy voltak hiányosak, hogy az olvasó sokféle lehető befejezést gondolhatott hozzájuk. Sugalltak ugyan valamilyen irányt, mégsem kötötték meg nyelvi képzeletünket. A vers ettől többnyire tartalmasan homályos lett. Furcsa egyidejűségek, bizonytalan, de sejthető jelentések gomolyogtak bennük. Kisterű zárt formák, amelyeket majd szétvet a rendbe, egyensúlyba törekvő anyag. A technikának jelentése lett. De ha már annyira tudjuk, hogy a kezünkkel csináljuk, elveszti erejét. Gondolom, Bertók László megérezte a veszélyt, most más eszközökkel csinálja ugyanazt vagy valami hasonlót. Mostanában nagyjából szabályos mondatokat, önmagukban világos elemeket rak egymás mellé. De a kötéseket eltünteti. Sokszor az az érzésünk, hogy tud valamit, valami összefüggést, csak nem akarja velünk megosztani. Ezért a Bertók-vers most is vagy most még inkább, bizonytalan teret tölt ki, nemegyszer végletesen zárt, de ha feltörni nem tudjuk is, érezzük erős sugárzását. Most is szereti a foghatót, a látványt, a tárgyakat, a valóságos helyzeteket, de szinte azonnal el is szakítja, föléjük is löki a verset. Az elvont, a gondolati felé. Olykor még ennél is továbbmegy: fogalmakat, szentenciákat, kerek igeszerű kijelentéseket rak egymás mellé, homályban hagyva kapcsolatukat. Módszerek közt válogat, ez a kötet csupa kezdemény, de még nem dőlt el benne semmi.

Kakasfej vagy filozófia?

Az Egyirányú utca utolsó ciklusa az időről szól. Aláhúzom ezt a szól-t, mert Rakovszky Zsuzsa versei csakugyan szólnak valamiről. A kordivat ellenére hiszi: a költészet arra való, hogy közöljön valamit, nem akármit, hanem azt, amit ő, a maga kinti-benti világát figyelve, fontosnak, sőt vérre menőnek gondol. A jelenről, a múltról és a kilátástalan, mert a semmibe futó jövőről. Vagyis a tudatunkról, amelyen úgy áramlik át a jelen, hogy alóla minduntalan kifeslenek, előhívhatók vagy maguktól előtolakodnak a múlt darabjai. Hogy mennyire van így, hogy így van-e egyáltalán, igazából Rakovszky Zsuzsa sem tudja. Vagy legalábbis azt játssza, hogy nem tudja. Hol azt az (egyébként közismert) igazságot világítja meg erős fénnyel, hatásos rendezéssel, hogy „a múlt nem múlik el”, hogy „ami volt, nem ér sohase véget: megszűnik és nem tud megszűnni mégse”, s ez maga a múlékony egyeden túlcsapó örökkévalóság, hol meg éppen az ellenkezőjét, azt, hogy „ami volt, az nem jön vissza többé soha”. A versek erős vagy finoman fodrozódó hullámverése majd ezt, majd azt dobja felszínre, sodorja egymás mellé, és végül is egyetlen komor bizonyosság marad: „a ránctalan nemlét”. Lehet, hogy ez bölcseletnek sovány, ellentmondásos, de költészetnek egy cseppet sem az. Ne is nézzük filozófiának. Ha már, inkább csak lélektannak, ha tetszik, elemzésnek emlékezetünk ilyen vagy olyan, pontosabban hol ilyen, hol olyan természetéről. Változó közérzetünk rajzának. Mindenesetre a versek gondolati tartószerkezete nekem inkább csak formai elemnek tűnik. A gondolat, kivált a vitathatatlanul igaz gondolat többnyire ősrégi közhely. De a vers sűrű, eleven anyagába merítve elveszti közhely alakját. A versben (merjem-e mondani?) a vehiculum fontosabb, mint amit hordoz. Nem lebecsülése-e ez Rakovszky Zsuzsa, mondjuk, filozófiájának? Szentül hiszem: nem. A fogalmi szerkezetek, szentenciák arra jók, hogy megteremtsék a vers, ahogy Nemes Nagy Ágnes szerette mondogatni, filozófiai légkörét. De az isten a részletekben lakozik. Abban, ahogy a versbe, durvább vagy finomabb anyagával, beleárad a valóság. Már ha valakinek olyan éber figyelme van rá és olyan szerencsés keze, mint Rakovszky Zsuzsának. Aki tudja, milyen viszolygató, ha a vizes újságpapírral törölt ablaküveg „visongat”. Aki tudja, milyen „megbűvölt borzadállyal nézzük a húslevesben csukott szemhéjjal úszó, halvány kakasfejet”. Az ő apokalipszise azért olyan biblikus-egyetemes, mert személyre szól. Mert az ismerős, a keze ügyében levő tárgyakat fenyegeti. A „keskeny rongyszőnyeget” az ágya előtt. Az anyagtalan-körvonaltalan múlt azért lehet olyan hideglelősen jelenvaló, mert lázasan személyes köze, közünk van hozzá: „Szilánkká omlott nagytükör előtt ruhát cserél a két rég holt kamaszlány.” Vagy: mellékes, hiszünk-e vagy sem a mostanában nálunk is divatos regressziós terápiában, elfogadjuk-e, hogy traumáink okát valamelyik korábbi létünkben lehet megtalálni. Csak az számít, hogy Rakovszky Zsuzsa olyan félelmetesen idézi elénk a maga képzelte múlt darabjaiban a mai ember elő- vagy szenvedéstörténetét. Megadjuk magunkat szavai, képei erejének, habozás nélkül elhisszük, hogy valamikor tűzbe vetett rézgyűrű volt, hogy „esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal” guggolt „a sárszínű folyónál”, hogy macska alakban felmosóvödörbe fojtották, hogy „disznók falták föl egy parasztudvar porában”. Egyszerűen azért, mert testet ad egy, akár alaptalan, közérzetnek.

De változott-e valamit Rakovszky Zsuzsa lírája a válogatott versek, a Hangok megjelenése óta eltelt négy év alatt? A lényeget tekintve semmit. Kezdettől ugyanaz az átható hang szól belőle. Nem változtak rögösnek, töredezettnek álcázott nyelvi, mondattani, ritmikai formái, széttartó elemekből csinált stílusötvözetei, a kisszerű körülmények közt is az egzisztencia nagy drámáit fürkésző figyelme. Legfeljebb még biztosabb, hatásosabb lett versépítése, technikája. Most már szinte bármiről tud, akár feladatul kapott, verset írni. Meglehet, én tehetek róla, hogy némelyik, különben nagyszerűen megoldott, versében nem érzem az őrá olyannyira jellemző váltólázat, a tárgyias versben is hevesen személyes érdeket, a klasszikus formában a hasadt lélek áramütését. De hiszen épp elég jelentős vers van új kötetében. Nekem kivált azok kedvesek, amelyekben, régi szokása szerint, a közvetlen látványból emelkedik a bizonytalanul gomolygó elvontságok légritka magaslataira.

Követi is, el is takarja

Miért éppen a szép kötélverőné, azaz Louise Labé került Imre Flóra ötödik verseskönyvének címlapjára? Mert a francia reneszánsz líra eleganciájával, játékosságával, merészségével, váratlanul megnyíló halálos örvényeivel kiváltképpen vonzza a kedvtelve színészkedő Imre Flórát. Mert a szép kötélverőné huszonhárom szonettje izzó testies erotikájával a nőköltők közt az első nagy modern lírikus, mintha egyenest magyar leszármazottjának találták volna ki. Mert mindig heves szenvedélye fellazította a zártabb olasz mintát, s bár írt Imre Flóra olaszos, angolos szonettet is, alighanem a lebegőbb francia áll hozzá a legközelebb. Mi mindent tud ezzel a sokak szemében ódivatú klasszikus formával csinálni! Ő adta vissza a végletesen zárt szerkezetnek eredeti dal-természetét. Leginkább azzal, hogy beoltotta Apollinaire-rel: tőle vette Imre Flóra, legalábbis részben, az édes sanzonhangot, a vágásokat, a motívumok váratlan összejátszását, a logikai-szerkezeti kötések elbizonytalanítását, a visszhangos hiátusokat. Mondjuk, így: ha voltunk is miféle út ez itt, az elfedett összefüggést pedig a vers végén egy másik, előre is, hátra is nyitott mondat világítja meg. Tudja azokat a kis mozdulatokat, amelyektől a látszólag körülhatárolt (természetfestő vagy szerelmes) versnek hirtelen borzongató egzisztenciális tere támad. Ha a Ronsard dala a kezdő sor (magát szerettem mindig is) hangfekvésében végződne, csak a halódó szerelem panasza szólna belőle. De mert erre fut ki: de már nem számít semmi sem se félelem se szerelem, a magára maradt, a semmiben didergő teremtmény kétségbeesésével telítődik. Máskor meg éppen a tónus elfakításával, egy-egy parodisztikus szólammal futtatja fel a verset. Egy sokféle nosztalgiával sajgó dalt (szonettet) ilyen nyelvtani szakszerűséggel zár le: csak a névmás mondja hogy te meg én. Sokszor követi is, de el is takarja a mintát. Ronsard-ba belejátssza Apollinaire-t, az ő hangjába meg Kormost, meg persze önmagát. Bezzeg irigyelhetnék az intertextualitás iparosai, ha egyáltalán észrevennék, hányféle szólam fonódik össze egy-egy versében. Persze nemcsak kedves franciáit hasznosítja. A Vas és Zala megyei helységnevek-ben is minta után rajzol, csinált ilyet Weöres, Tamkó Sirató, Kormos, Csukás is, de hozzáteszi a magáét: az Árpád-korral visszhangos helységnevek közé egy édes-kudarcos szerelmi történetet iktat, s hogy a két szálat összesodorja, azzal élteti igazán a verset. Vagy az Időhatározók: Vas Istvántól vette az ötletet, hogy lehet a nyelv színleg találomra összehordott kötőanyagából nemcsak értelmes, hanem súlyos, személyes helyzetelemző lírát csinálni. Meglehet, ebből nőtt ki a Példamondatok állapothatározóra: abban a száraz-iskolás grammatikai példatárból csinál költészetet. Önarcképet, közérzetrajzot. Új kötetében kivált a Vas Istvánra visszamutató művei tanúsítják, hogy milyen érzékeny hallása van. A Makámá-ban Vasnak nem is a hangját, hanem a szinte utánozhatatlan hanglejtését hallani. Ez az Aranytól ránk szállt ritka forma az ő kezén nyerte el dallamában is jellegzetesen XX. századi alakját, erős, meg-megtorpanó sodra, kanyargása az ő gondolkodásmódjának ad testet, még a vers szövésmintájába belesimuló, másra forduló figyelmünket mégis minduntalan erős áramütéssel érő rímtechnika is rávall. De a tökéletesen utánzott formában a kedélyhullámzás, a rosszkedvvel árnyékolt elragadtatás, a kor atmoszférájába állított önarckép egészen az Imre Flóráé. Vastól tanulta, de a maga hajlamaihoz igazítva használja versanyagul a vacak prózát, az aszfaltszlenget. A kihívóan száraz okfejtést, melyet leginkább az önmagával vitázó gondolkozás hevít költészetté. Ezért igazi vers a Szövegelemzés, a bibliabeli Eszter könyve már-már esszéisztikus kommentálása. Vas Istvánhoz (mint másutt, korábban, Nemes Nagy Ágneshez) való kötődését egyébként az In memoriam V. I.-ben azzal is megvallja, hogy Vas-sorokat, motívumokat (olykor Vas-hamisítványokat) rak szinte észrevehetetlenül a maga szövegébe. A kötetben nem szereplő Vas-emlékversben a Vas fordította Apollinaire-dal, a Búcsú a gyönyörű váz. A stilizálás, az alakoskodás különösen szép példája a megtévesztésig középkoriasra hangolt, de archaizmusaival, biblikus képeivel is lázasan modern Himnusz: úgy távolítja el magától a verset, hogy megőrzi személyes hevét. Ha nem így volna, mit érne az egész látványos színpadi produkció?

A gondolkozás szépsége

Nem tudnám megmondani, mire céloz Ferencz Győző új verseskönyvének különös, talányos címe, a Magamtól egyre messzebb. Bölcseleti vagy erkölcsi jelentése van, üdvös életszabályt vagy zaklatott panaszt halljak ki belőle? Vagy egyszerűen csak egy költői módszer megfogalmazását? Vagy talán lélektani érvénye van, hiszen a kötet mottója szerint „én legfőképpen félek önmagamtól”? Fogadjuk el hát többértelműnek, leginkább az illik Ferencz Győzőhöz. Válogatás ez a gyűjtemény másfél évtized terméséből, mégsem foglalata eddigi pályájának. Olyan verseit szerkesztette egységes művé, régieket és újakat, amelyek, más-más helyzetben, egyetlen tárgyra, a maga vagy általában mindnyájunk tudatára mutatnak. Nem igazságokat, megoldást kínáló képleteket tesz elénk, csak kérdez, csak töpreng: kik-mik vagyunk, azok vagyunk-e, aminek tudjuk, ahogyan megfogalmazzuk magunkat, ha nem vagyunk, leszünk-e és más efféléken. Szóval bölcseleti vonzatú líra, énünk szüntelen latra vetése, lírai lételmélet, ismeretelmélet. Régi kérdései ezek a filozófiának, hol ez, hol az erősödik fel közülük. Engem, bevallom, nem hoznak lázba. Annál inkább az a mód, ahogy Ferencz Győző, hibátlanul működő költőösztönére hagyatkozva, magához idomítja, ilyen-olyan kételyekbe mártja, kemény kézzel újraformálja őket. Sokszor egy-egy valóságos helyzetből induló, de végletesen elvont, gondolati, fogalmi líra az övé. Ha vannak is hazai előzményei, a mi képet, metaforát kedvelő költészetünk közegében még mindig szokatlan, ízlést borzoló, viszolygást kiváltó jelenség. Az ő versei ritkán közvetítenek, hasznosítanak valamilyen látványt, kaleidoszkópjában nem valóságdarabok mozognak, hanem absztrakciók, fogalmak és fogalomcsírák. Ennek az ingatag anyagnak adnak testet Ferencz Győző bravúros mondatai. Egy-egy tudatmező többnyire drámai egyidejűségeit jelenítik meg. Nem kerek, lezárt gondolatokat közölnek. A gondolkozás folyamatát érzékeltetik. Ezért van, hogy töredezettek, hézagosak, hogy tétován tapogatózva keresik pályájukat, erre-arra kanyarogva, meg-meghőkölve, neki-nekilódulva próbálják bekeríteni, körülrajzolni a külső történések változó erőterében alakuló, összeugró, széthúzó, bizonytalanul gomolygó belső valóságot. Bevégezetlenek, mint megfogalmazatlan félgondolataink, több lehető irányba is továbbfuthatnának. Folytathatjuk, kiegészíthetjük, ha tetszik, de ezzel el is rontanánk őket. Éppen azzal keltik bennünk azt az érzést, hogy hihetetlenül pontosan képezik le az önmagát fürkésző tudat mozgalmait, hogy nem szilárdulnak véglegessé. Máskor, újabban, meg éppen abban leli kedvét Ferencz Győző, hogy nagy, töretlen ívű, mesterien egyensúlyozott periódusokat épít. Elorozza, s többnyire parodizálja is, a filozófiai-logikai okoskodás, a tudományos okfejtés módszereit. Bizarr stíluselegyet kever: versbe teszi, magára alkalmazza a természettudomány, a lélektan, a fiziológia, a matematika, a kombinatorika elméleteit, vakmerő nyelvi mutatványait ízetlen szavakkal, a közbeszéd kevéssé költői fordulataival társítja. De lehet-e ilyen fakó, légnemű anyagból költészetet csinálni? Bebizonyítja, hogy lehet, éppen ebben van az ereje. Csak a felületes szemlélő gondolhatja, hogy a durvább, súlyosabb anyagoktól olyan gondosan megtisztított költészete hideg. Figyeljünk csak oda: az elvontságok hűvös légkörében is érezni valami testmeleget. A szenvtelenül pontos elemzés alól elő-előtűnnek az elemi érzések. S aztán: a hideg fejjel megmunkált versfelszín alatt, ha elmosódottan is, ki-kirajzolódik valami személyes történet. A rezignált hang is megtévesztő. Gondolataival olyan szenvedélyes viszonyban van, hogy akár azt is mondhatnánk: az ige testté lesz költészetében.

Képek, szellemképek

1995-ben megjelent első kötete, A madárlépte hó már látványosan tanúsította, hogy Szabó T. Anna példásan tudja a költőmesterséget. Hogy biztos keze, hallása, ösztönös, de tudatosan kiművelt formaérzéke van. Kivált a részletekre volt fogékony, a neki valamiért szokatlan jelentéssel teli tárgyakra, tájdarabokra, élethelyzetekre. A rögtönös élményt rögzítő dalszerű verseket írt, de az impresszionisztikus rajzoktól, a kis formáktól már akkor el-eljutott a hézagosabb, töredezettebb, súlyos érzelmi vagy éppen gondolati tartalmakkal terhelt általánosabb érdekű lírához. Akkor még itt-ott kihallott munkáiból mesterei, választott költői hangja. Új könyve, a Nehézkedés (ars poetica, szándék is ez a cím) arra vall, hogy ha majd még változik is (s egy fiatal költőnek javára is válik, ha nem köti le magát véglegesen), már megtalálta a hangját. De mintha költőtermészete még mindig kétfelé húzna. Most is szereti a pillanatképeket, a könnyű kézzel, de nagy műgonddal csinált kis rajzokat, a többnyire sűrű anyagú, de mégiscsak kis terű, zárt, nehezen lazítható, tágítható vázlatokat. Portré címmel egész ciklusnyit olvashatunk belőlük. Szerencsére a kellő egyensúlyt megteremtik nagyobbra célzó, többszólamú darabjai. Ennek a vonulatnak a természetét szemléletesen mutatja a Nyírfa záróstrófája: „Nincs gyökered, csak a nézés. / Üvegre lehelted az arcod. / Nincs egyebed, csak a látvány. / Szédülsz. A szélbe kapaszkodsz.” Nemcsak arra gondolok, hogy a versben bujkáló egzisztenciális bizonytalanság, a nyomasztóan határtalan, idegen világba vetett ember ingatag helyzetének, kiszolgáltatottságának tudata mennyire hozzátartozik Szabó T. Anna lírájához. Inkább arra, amit a vers születéséről mond. Mindaz, ami majd a versben történik, a látványból indul. Ez a közelebbi-távolabbi kortársaira kevéssé jellemző, az ő alkatához viszont nagyon is illő technika Nemes Nagy Ágnessel rokonítja. Ő, úgy tetszik, másban is, a vers tagolásában, mondatszerkesztésében, tempóváltásaiban is jótékonyan hatott rá. A látványt a részletekre szegzett okos figyelemmel rögzíti. A szélben hajladozó nyírfát például így: „Szédül a nyírfa a szélben, / körbe-körbe forog.” Itt még csak a szédül teszi személyessé a látványt. De aztán a vers félig-meddig elválik a foghatótól, a tárgyaktól, határozatlan gondolatokkal vagy inkább sejtelmekkel telítődik. A természetelvű kép a képzelet közegében kimozdul körvonalaiból: „Fogja a könnyü gyökérzet, / ami lent, odalent gomolyog.” A kép úgy válik elvont tartalmak hordozójává, hogy megtartja testies természetét. Úgy érezzük, a tárgyias ábrázolás valami lényegesre mutat, de sohasem tételeket közöl, inkább csak tétován tapogatózik. Szabó T. Anna nemcsak lát, hanem sokszor kettősen lát, megkétszerezi, megháromszorozza a látványt, a valóságos tárgy körül szellemképet látni, a jelenség bizonytalan jelentést sugároz. A képre képet vetít, néha a maga arcát is, mert „mindenen / átüt valami más, megélesíti / a színt, a formát, / és ráközelít mindenre, amit nézel”, olvassuk A szemről című versében. A Nyírfá-ban pedig: „És vele szédülök én is, / nézem az ablakon át, / lendül az égi gyökérzet, / a szélbe akasztja magát. / Dereng az arcom az ág közt, / a képem a sík üvegen.” Ez a kép természetesen nem egyszerűen optikai hitelű megfigyelés. A való és a való alatti, feletti, a világ és az én egybejátszása egy majdnem-világnézetet fogalmaz meg. A változó világ és a világ befogadása közben ugyancsak szüntelenül változó én kapcsolatát. De a világnézet szó is túlzás. Szabó T. Anna verseiből sokkal inkább valami, tárgyakba-képekbe öltöző közérzet feslik ki. Öltözik ő persze, ahogy illik, szerepekbe is. Lehet, hogy, mondjuk, Don Juan női (remek szonetteket ír néhányukról) így-úgy hozzá is hasonlítanak? Dehogy higgyük, hogy, bizonyíthatatlanul, egy kicsit magáról beszél! De azért annak a bizonyos közérzetnek sugalmazói egy kicsit ők is. Mint a tárgyak, mint a versbeli személyek, mint a helyzetek. Egyszer-egyszer elandalodásra, színpadiasságra hajló lírájának javára válik ez a bizonytalanság.

Egy állhatatlan költő

Az a csehszlovákiai, gömörpéterfalvai születésű Tőzsér Árpád, mesteremberek és pásztorok ivadéka, halmozottan hátrányos helyzetű, mert nemzeti és társadalmi hovatartozása miatt is zártságra ítélt költő, aki valamikor „a nehéz szalmaszagból” „csak valami suta népi avangárdot” tudott „kevercelni”, leginkább éppen azt tanulta meg, hogy amerre és amikor csak lehet, ki kell nyitni a szűkös világot. Nemcsak arra gondolok, hogy világszemléletét, szinte állandó történelmi, politikai szorongattatásban, milyen elfogulatlanul pallérozta, tágította, hogy a közép-európai nyomorúságból, helyzetével, helyzetünkkel füstölgő indulatok nélkül, okosan számot vetve, hogyan tudott végül is rálátni a XX. századi, és hozzátehetjük: a mindenkori ember keserves helyzetére. Hogy sanyarú tapasztalatokra, apokaliptikus vagy kisszerű katasztrófákra felelő lírája legjobb pillanataiban milyen nyomasztó vagy katartikus igazságokat tud felmutatni. Hanem arra is, hogy versei terét kezdettől fogva szívósan szélesítette. A kezével, az ujjaival is mindig tanult, mint mesterember ősei. Költészetének kettős természete van. Ha odafigyelünk, észrevesszük benne az elemi líra mozdulásait. Neki a vers „a hiány az emlékezet befelé táguló fekete üregének roppant szívása”, s a versben „arra emlékezik amit azelőtt sohasem tudott”. Szóval ő is „a névtelenek senkiföldjére” indul, hogy „minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen”. Gondolom, helyénvaló Nemes Nagy Ágnest idézni: Tőzsér nyilván közel érzi magához, hiszen egy-egy sorát, motívumát beépíti a maga lírájába. Csakhogy ezt az elemi költészetet többnyire eltakarja egy megejtően művelt költő alakja. Tőzsér pazar bőséggel ontja utalásait, teszi bele a versbe szemlátomást óriási ismeretanyagát. De azért egy pillanatra sincs az az érzésünk, hogy kérkedik, hogy fel akarja cifrázni a verset. Tudása a lehető legtermészetesebb mozdulatokban nyilvánul meg. Abban, ahogy egy neki valamiért éppen kedves vagy fontos költő világába belehelyezkedik, hozzájuk idomul, és a maga hajlamaihoz igazítja őket. Corneille-t vagy Lessinget, Madáchot vagy Ibsent, vagy az inkább csak ürügyül használt Iuvenalist. Abban, ahogy átveszi, nagyobb versszerkezetei szolgálatába állítja mások műveit, műveinek darabjait, Josephus Flaviust vagy Tacitust, a lengyel Zbigniew Herbertet vagy a pozsonyi Juraj Spitzert. Ahogy természetesen jön a nyelvére a megfelelő pillanatban egy Platón-, egy Püthagorasz-, egy Hegel-motívum. Ahogy felveszi Weöres Sándor vagy Orbán Ottó modorát, ahogy utánozza mások technikáját. Ahogy feltűnés nélkül beleragaszt a versbe egy kis Petőfit, József Attilát, Nagy Lászlót. De ez a kölcsönzött vagy mondjuk inkább: szervült ismerettömeg nem egyszerűen tartalmi, inkább formai gazdagodást jelent. Valami üdvös kettőslátást a maga anyagának megformálásában. Mozgékony költő hát Tőzsér, az avangárdba se zápult bele. Nem kenyere a meghökkentés, a szertelenség: kezén a modern versmód is megszelídült. Mondjuk, önéletrajzi, családtörténeti költeményébe súlyos valóságdarabokat rak bele. Legelvontabb verseiben is tud nyersen köznapias vagy csúfondáros, parodisztikus lenni. Gyakran kerek történeteket beszél el, ironikusan, olyan aprólékosan-körülményesen, mintha Kálnoky László kései vad humorú beszélyeire hangolódna rá. Antik tárgyú monológjaiban a száraz előadásmód, amely nemhogy elfojtaná, inkább előhívja a kölcsöntörténet drámai természetét, Kavafiszt juttatja eszembe. S az is, hogy az ókori tárgy forrón időszerű, bár feldolgozása egy cseppet sem célzatos. Tőzsér most is ki-kipróbálja, ami a levegőben van. Játszik a tipográfiával, a sorvégen elvágja a szavakat, úgy, ahogy a szövegszerkesztőgép önkénye rendeli. Hülyéskedik a szavakkal, olykor két-három nyelv terepén is, szétszedi, csonkolja őket, új jelentést gondol a szódarabokba. De az efféle kísérleteket hamar elhagyogatja, még mielőtt a vicc, a játék elfedné a vers tömörebb rétegeit. Jelzi, hogy tud a nyelvkritikáról, tudja, hogy a szavak, jelek kétséges viszonyban vannak a jelentéssel, hogy ma a líra csak mondattani feladat, de ezt az egészet, már csak azzal is, hogy Iuvenalis szájába adja, mindjárt el is szigeteli magától. Ez a rokonszenvesen állhatatlan költő mintha megint változóban volna. Talán beleunt a laza dikcióba, és a kötöttebb, keményebb formálással kísérletezik. Úgy tetszik, a hatvankét éves Tőzsér Árpád nem akar megöregedni.

Végletesen zárt világ

Vörös István új verseskönyve, A csodaöreg, olykor megtévesztően racionális sugárzású, valójában végletesen zárt világ. Ebből a kötetből is nyomban kitetszik tehetségének két jellemző vonása. Az egyik a részletekre fogékony, már-már tapintásszerű látás, s benne egyre erősebb hajlam a groteszkre, az abszurdra, a paradoxonokban tobzódó játékosságra. Valamikor természettudósnak készült, talán innen van az apróságokra szegezett figyelme: kiemeli, felnagyítja, térbeli testességgel állítja elénk, teszi kísértetiesen foghatóvá valamilyen elképzelhető egész egy-egy darabját. A másik: valami ösztönös formaérzék, s itt nem elsősorban a vers szorosan vett formájára gondolok, az, különösen régebbi darabjaiban, nemegyszer akár pongyolának is tetszhetik. Inkább a versanyag megformálására, a rendezésre, a beállításra, a megvilágításra. És természetesen a mondatépítésre: az, meg az erős egynemű hangulat, az olykor széteséssel fenyegető vers legmegbízhatóbb összetartó ereje.

De mi változott Vörös István lírájában 1994-es kötete, az Amit az alvó nem lát óta? Az hiszem, leginkább a verset irányító szándék. Egy régebbi, ars poeticának szánt vallomásában írta: „A természettudományban sem a valóságot mind körülhatárolhatóbb darabokra szabdaló szemlélet vonzott, hanem az egészről próbáltam valami olyat megtudni, ami a mindennapi tapasztalat számára nem hozzáférhető.” Vagyis a fiatal Vörös még tele volt nagyralátó becsvággyal. Mint régente a költők, a kicsiben a nagyot, a töredékesben a létezés általános természetére utalót, a kinyilatkoztatást, a metafizikait akarta tetten érni. Úgy, ahogy a természettudós: ha közel hajol a molekulához, a sejthez, szembekerül az úgynevezett nagy kérdésekkel. De aztán Vörös István ezt az ontológiai nyugtalanságot mintha feladta volna. Előző kötetében szinte lépésről lépésre nyomon követhető, hogy zárkózik be egyre inkább a vers sokszor csak üggyel-bajjal feltörhető, a maga külön rendje szerint épülő, akár azt is mondhatnám, művi terébe. Tanúi lehetünk, ahogy a valószerűből a valószerűtlenbe, a racionálisból az irracionálisba költözik. Persze, az ő valószerűtlene, az ő irracionalitása nagyon furcsán viselkedik. Ha a képtelen kiindulópontot, a koholt helyzetet elfogadjuk, mondjuk, azt, hogy egy öregasszony „egy fekete bőröndben üldögél”, vagy hogy valaki felteszi „a víztükröt a falra”, vagy hogy „egy őrangyal ül a gesztenyefán”, ha átlépünk ezen a Vörös István-os népdalküszöbön, onnan kezdve minden ésszerűen, logikusan fejlik. Eszembe jut egy régebbi verse, A csapda és lakója. Fantasztikus fészke van annak is, valami víz alatti homályban, abból bomlik ki a hoffmannos-kafkás aprólékossággal elénk állított történet. Beérhetnénk azzal is, hogy valósággal a bőrünkkel érzékeljük egy nyomasztó képsor változásait. De abban a versben többről van szó: a lefokozódásról, a formavesztésről, a fogyatékos, légszomjas létezésről. Szóval, ha le akarom fordítani: a halál előérzetéről. Tegyük mellé A csodaöreg bármelyik darabját: majd mindegyikben ugyanilyen tapinthatóak a sokszor éppen köznapiasságukban olyan hátborzongató részletek. De többségükben, én legalábbis így vagyok vele, csak a mintaszerűen megmunkált burkot, a jólesően érdes kérget érezni. Elfogadjuk a versek valószerűtlen valóságát, de olvasásuk közben csak egy gomolygó közérzet, egy bizonytalanul körülrajzolt hangulat csap meg belőlük. Nekem nyilvánvaló, hogy Vörös Istvánnak megváltozott a szemlélete, a versről, talán az ábrázolható világról való elképzelése. Bizonyos, hogy az ábrázolásban, a megmunkálásban előbbre lépett. De én azért sajnálom, hogy ez a kitűnő vehiculum kevesebb hatóanyagot hordoz, mint régebbi verseiben.

Csak bizonytalanul körülírni

Mintha új kötetében Borbély Szilárd már nem volna olyan elfogulatlan, mint régebben, nem tudna olyan fesztelenül énekelni, mint 1993-as nagy versében, a variációs technikájával, nagyzenekari zengésével páratlan Hosszú nap el-ben. Változott már következő könyve váratlanul dalszerű, olykor humoros, groteszk versei tanúsága szerint is. Úgy tetszik, ma már kevésbé bízik a nyelvben, az írásban. A rögzíthetőben, a kifejezhetőben. Az Ami helyet (már a cím fintorával, szótorzításával is) inkább kételyeiről árulkodik. Kevesebb benne az ártatlan líra, több az elmélet, a spekuláció, mondhatnám, görcsösebb lett. „Egy megmunkált felszínt szerettem volna, egy eldolgozott felületet, miközben az írás grafikai jeleit átrajzoló mintázatot kerestem”, olvassuk vallomásában. A szöveg felszínéről van szó, azt hiszem. A nyelv (az írás), ha létrehozója bele-beleavatkozik is alakulásába, viszonylag önálló életet él. A versek fogalmi elemeiből is kitetszik, hogy költőjük elégtelennek érzi a szavakat („a nyelv halott angyal”), s mert észreveszi a szöveg „töréseit, repedéseit, szakadásait”, újra és újra átrajzolja a mondatot, a verset, a (nyelvi) mozgások „új s új változatát” keresi. „Az egyenes vonaltól elváló, azt körülfonó, indázó rajzolatot” hoz létre, „amolyan arabeszket.” Ha okfejtését nem tudom is mindenütt követni, ez az arabeszkszerűség Borbély Szilárd költőtermészetének a lényegére mutat. Feszült, bár fel-fellazuló, fellazított figyelmét ráirányítja valamire, amiről nem tudni egész pontosan, hogy micsoda. Csak letapogatni lehet, csak „bizonytalanul elmondani”. Ez a határozatlanság magyarázza, hogy mondatai nyitottak (az ő szava ez), nemcsak nyelvtani szerkezetükben, hanem tartalmaikban, lehető jelentéseikben is. Hogy fogalmazása ingatag, periódusai, szintagmái tudatosan esetlegesek, átrendezhetők, elemeik felcserélhetők, s létrehozójuk nemegyszer fel is cseréli őket. Borbély Szilárd lírájának, új kötetének még inkább, talán a mondatszerkesztés a legsajátabb vonása. Mondatai egy ismeretelméleti és persze nyelvi kétely leképezései. Mert hasadt viszonyban van a világgal. A való mindenestül homályos, megfoghatatlan és elfogadhatatlan, legfeljebb egy-egy részletét lehet birtokba venni. És a világban mi magunk is bizonytalanok vagyunk. „Az én kicsi pont, amit nem old fel semmi”, csak átmeneti időre összeállt, mindig változó tudattartalom, reflexek múlékony együttese. Hát persze, hogy ezt a lényegében irracionális, sőt irreális tárgyat csak úgy-ahogy, csak rengeteg vonallal lehet körülrajzolni, körülindázni. Minden töredékes, ha kívülünk van, ha bennünk, a vers is csak töredékes lehet. Mondjuk, ilyesmi: reggel felkel, kávét főz, kavargatja, édeselli, viszolyog (mintha minden mozdulat, szó valami mást takarna), elindul, kedvetlenül rögzíti az utca, a presszó, a gyorsbüfé szorongató, a maga szorongásában megmerített jeleneteit, egy kopott lépcsőházat, egy hajnali pályaudvar képeit, zajait, beszédfoszlányait, bűzeit. Többnyire a lidércálmok túlhajtott pontosságával. Írásmódja akkor is ilyen, ha, hihetőleg, képzelete vagy álmai anyagát teszi a versbe. Mindegy, hogy valamelyik vissza-visszatérő figurája, talán valamelyest alakmása, a SÁRGACSÁSZÁR vagy a REBBELÉBEN beszél, a szöveg akkor is olyan szakadozott, mint amikor (valószínűleg) ő maga. Ezek a jelentéktelen apróságokból, hol köznapian, útszélien vacak vagy éppen emelkedett nyelvi elemekből épülő írások (a széthúzó hangzatok többnyire együtt szólnak a versben) rossz közérzetet árasztanak. Egy ezért-azért lefokozódott, lepusztult létezés egzisztenciális lírája a Borbély Szilárdé. Kimódoltan körülményes előadásmódja, pontatlan pontossága, meanderszerűsége, de még a tárgyiasságon át-átütő érzelmessége, gyöngédsége is a francia új regénnyel, távolabbról a századforduló német naturalizmusával, közelebbről a modern festészet hiperrealizmusával tart rokonságot. Borbély szemléletéből következik, hogy nem annyira külön verseket, mint inkább egyetlen, tételekre tagolódó, de széttartó stíluselemeivel is lényegében egynemű, zenei felépítésű művet ír. Nem közvetlenül a világot, hanem egy tudatfolyamot ábrázol, a maga tudatának állandó módosulásait. Bevallom, nekem nyersebb, érdesebb anyagú versei jobban tetszenek, mint a fogalmi, gondolati szándékúak. Angyalainál jobban szeretem a kútkáván borzasan üldögélő galambjait.

Tudja-e majd magától?

Két remek szonett nyitja és zárja a Lotte Lenya titkos éneké-t, fogja közre az elegyes verseket. A kettő közt félúton is egy négy (más-más alakú, tónusú) szonettből álló vers, a Búcsú a reggelektől. Az elsőn rajta az igazi tehetség kézjegye. A nyitó mondatban („ne gondold többnek ezt a négy üres szobát”) üres hely: minél többnek? Talán ez a hiány telíti leginkább jelentéssel, költőietlen líraisággal. Úgy szól, olyan természetesen, célszerűen, ahogy egy huszonkét-huszonhárom éves lány a (nem régen még) kedveséhez. Aztán egy édes-keserves kép: „a matracod mindig kemény volt”. Édes, mert mégiscsak ott van benne, és keserves, mert már kiköltözött belőle a szerelem. Sivár, mondhatni, egzisztencialista sugallatú helyszín. A fejfájás. a törött üveg (jellemző Karafiáth-közérzet a másnaposság) egy kisszerű, némi túlzással, Walpurgis-éjt idéz. Aztán egy, ezúttal nagyszerű, szójáték a tölt-tel: „többé ne tölts nekem rumot fehérbort / ne töltsünk együtt még egy éjszakát”. A képek nem metaforák, de egy nemzedéki közérzetet sűrítenek. És a rímek: úgy lobbannak fel, mintegy a vers kényszerére, hogy attól is nagy tere támad sornak-strófának (kemény volt – fehérbort). Egy-egy kép, egy-egy közlés maga az evidencia. Nem ismerünk-e rá nyomban a kedvetlenül ébredő pár reggelére: „álmatlan forgolódás hajnalig / elrejtett képek fényszerű keretben”? Egyébként is fontosnak érzem ezt a verset. A szakítás, pontosabban: a drámátlanul szétmálló kapcsolat, a nem megrendülten, inkább komor közönnyel számba vett válás, sokkal inkább, mint az egymásra találás, alapélménye a fiatal költőnek. Ezek a versek akkor is róla, belőle szólnak, ha talán szerepversek. Nemcsak közérzet, egy életmód is érzik mögöttük. Egy, úgy tetszik, hatékony tömegkultúra közegében formálódó stílus. Ezek a húszévesek mintha többnyire egy kicsit fásultan-unottan ténferegnének, jönnek egy jazz- vagy rockkoncertről, betértnek az Ibolyá-ba (mennyire nekik való ez az enyhén lepusztult, mindig zsúfolt, sűrű füstben fuldokló színhely!) még egy sörre vagy ötre és még egy jointra, tele várakozással elmennek (lógnak) Csopakra (már-már mítosz Karafiáth Orsolya világában, a kalandos-szép kamaszszerelemé csakúgy, mint a megkeseredésé, a majdnem-felnőttségé vagy éppen a semmié, mert „nincs is Csopak”), hogy, a maguk módján, megváltást keresve, a megválthatatlansággal találkozzanak. Olyankor igazán jó, technikailag is igazán jó a vers, ha, akár első személyben, akár áttételesen, arról beszél, amiben ez a generáció naphosszat, éjszakahosszat pácolódik. Nem nagy érzésekről, színpadias jelenetekről, ellenkezőleg: a sérültről, a kopottról, vacakról. De az imént idézett négyrészes vers zárószonettje egészen másfelé mutat. Az Egy könnyű agyő is arról szól pedig: a szerelem csődjéről. De egészen másképp: játékosan. Kosztolányi is elandalodhatna ezektől a leleményes kancsal rímektől (pirítós – paritás, négy etűd – Nagyatád). Hát még az olyan mutatványos rímek, mint az ez lett a vesztünk (istenem, Karády intertextuálisan, a gyengébbek kedvéért oda is van téve a neve) eveztünk (az élet vizén, persze, falvédőhöz, emlékkönyvhöz illően). Merthogy Karafiáth Orsolya mintha el-elszégyellné magát, hogy olyan illetlenül személyes. Úgy látszik, idomulni akar, megfelelni, úgy írni, ahogy (különben kitűnő) mintaképei. Csakhogy ilyenkor a vers ki-kibicsaklik. Hiányzik belőle a biztonság, a fölény, az elegancia. Talán iróniának szánt humora gyakran csak kabarévicc, hevenyészett házibuli-humor. Mint a „de uram hát hiába üzentem százszámra / még mindig itt van két havi gázszámla” vagy a „pechvogelweide”, vagy a „kint még illumináll a bál”. Vendégszövegei ritkán szervülnek, pastiche-ai, stílparódiái (az utcasarki, lépcsőházi sódert, kivált ha egy halálosan komoly verset körít, kell a legkeményebben megformálni) éppoly felületesek, mint a Traklt vagy Kassákot idéző komoly darabok. Ha idegenbe téved, nemegyszer nyelvi, formai biztonsága is elhagyja. Aki úgy tud bánni a nyelvvel, a mondattal, aki olyan tökéletes verset tud írni, mint az angol barokk-ízű Oldás, hogy adhatja ki a kezéből a csupa-gyarlóság Üveggolyó-t? A Lotte Lenya titkos éneké-ben egymás mellett van tehetség és igénytelenség, remeklés és selejt. Tudja-e majd magától, merrefelé kell fordulnia?

Csak fényes szellemek

Egy húsz-huszonegy éves megejtően tehetséges költő játszik. Úgy tetszik, eladná a lelkét egy-egy nyelvi szintaktikai mutatványért, egy szép, hosszú rímért, igaz, a cél érdekében néha egy kicsit léhán bánik a szöveggel. Hogyne tudná, hogy a magyar rím nagymesterei is kezdték egyszer csak úgy érezni, hogy ezzel a gyönyörűséggel is el lehet telni. Elront hát ő is egy-egy rímet, szellemes disszonanciákat helyez el, a Saroltá-ra poroltó-val, a momentán-ra krizantém-mal rímel. Meg persze hülyéskedik is: a villamoskocsi-ra bejön a bocsi, a Blahá-ra a ha-ha. Miközben kedvtelve játszik, ki is csúfolja magát, beleírja a versbe: tudja ő nagyon is jól, hogy ez vagy az a rím tolakodó ziccer, nem illik megjátszani, mondjuk, a náthá-ra háthá-val ütni rá, s ha már így kivédte a várható ajakbiggyesztést, nyugodtan megcsinálhatja. Úgy vágja ki a magas cét, hogy közben összekacsint velünk, értésünkre adja, hogy tudna ő rekedten is énekelni, ha akarna. Egyszerre van belül és kívül a versen, hihetetlenül hajlékony, mozgékony, s miközben önfeledten átadja magát a csábító vershölgynek, némi tartózkodással nézi a maga koholta színjátékot. Minden hangra, hangszínre fogékony. Abszolút hallása van. De a pastiche-hoz, a majmoláshoz, az üdvös tolvajláshoz más is kell: el is játszani, hamis hang nélkül, a megáhított szerepet. Az utánzat akkor igazán jó, ha mélysége van. Varró nemcsak a színárnyalatokra, az irályra, a mondatszerkezeti, formai mintákra tud tökéletesen ráhangolódni. Örömét leli benne, hogy a versalakmást a mintától minél idegenebb anyagokból csinálja. Egyik Petőfi-pastiche-a, a Minek-minek? (a Minek nevezzelek-et utánozza) úgy csinálja meg a cseppet sem korhű másolatot, hogy bár minden képe, szava a maga közegéből való, minden hangja Petőfivel ellenkező hangfekvésben szól, szembeszökően előhívja (folyvást el is takarja) ősképét. Agyafúrtan (vagy egyszerűen csak biztos érzékkel) egy-egy régies-petőfis szerkezetet, tónust, képet tesz a versbe. S noha a szöveg ellenkező irányba húz, valamilyen mesterkedéssel mégis petőfiessé stilizálja. Mondjuk így: „…minden félelmeimnek gondosan / megágyazó mama, / hiúságom csiklandozója, / hamis, büdös kis tolvajom, / minek nevezzelek?” Az idézet első sora szerkezetével a „minden rejtélyes üdvösségeit”-re mutat vissza, a második a „boldogságomnak édesanyja” metaforát rajzolja át, a negyedik tagolásával, tempójával az „édes szép ifjú hitvesem”-re van rámintázva. A Szerenád Saroltának Dsida Jenőt sajátítja ki (Szerenád Ilonkának), és bár az egészet is, a részleteket is kificamítja, a vers megformálásában, hangzásában, olykor már-már parodisztikusan, híven követi Dsidát. Csak éppen az édes dallamot goromba rétegnyelvi elemek ellenpontozzák. Ilyenek: „nincs összesen annyi poroltó”, „figyuzz ide” vagy éppen „flambirozott pecsenyéstál”. Mutatvány ez is: tessék megbámulni, mi mindent bele lehet gyömködni egy ilyen éterien lebegő metrumba! S még mi mindent! A Dsida-hamisítványba egy Shakespeare-sort is belelop: „Az vagy nekem”, de hogy is ne rontaná el rögtön azt is: „ami vágyteli zsáknak a folt”. Egy kis Horatiust (latinul), egy kis Kölcseyt is, elrontva: „a holnap bús düledéke”. Ötleteit, mulatságos leleményeit elő sem lehet számlálni. A Tandorinak címzett Gombfociballada a középkorias hol van? kérdéssel is, más külsőségeivel is, Villonra hangolódik, de a Szeptember végén mértéke-dallama szól belőle: „Még áll a sarokban a gombfocipálya”. Ahogy Weöres Sándor Negyedik szimfóniá-jában négyféle Arany-modort utánoz, Varró is három-négyféle Petőfi-hangot, s tehetségét tanúsítja, hogy nemcsak pontos vagy megmásított, hanem álidézeteket is illeszt a versszövegbe. Ha ezt olvasom, hogy „hisz a költő fecsegő természetü ember / Vagy tudj’ isten miféle izé”, szinte elhiszem, hogy ezt is Petőfitől kölcsönözte. Itt van hát egy vérbeli formaművész, a nyelv biztos kezű váltókezelője, egy káprázatos verspalota főépítésze. Csakhogy ebben a tündérkastélyban egyelőre csak fényes szellemek suhognak. Az elragadó (bár olykor csak társasági használatra készült) versekből hiányzik valami súly. Nagyszerű, ha valaki húszévesen ilyen felszabadultan játszik, de egy eljövendő fiatal költő aligha fogja olyan szerelmesen idézni Varrót, ahogy ő Berzsenyit vagy Kosztolányit, Balassit vagy Kormost, ha, ómódian szólva, szíven nem üti elődje egy-egy verse.

Tarka versszínpad

Lukácsy András 1981-ben kiadott, ellenállhatatlanul mulatságos rendhagyó líratörténete most tetemesen kibővítve, kötetekre bontva jelenik meg újra. A sorozat összefoglaló címe egy közismert népdal, egy találós versike kezdő sora: Kiment a ház az ablakon. Paraszt-abszurd, szertelen képzeletre valló szürrealista költemény vagy éppen Jung kedvére való archetipikus képzeteket villantó vénasszonycsúfoló, ahogy a stílusosan játékos műelemzésből kiderül. Mulathatunk rajta, de vehetjük komolyan is. Kiderül belőle, hogy az ismeretlen-névtelen költő éppúgy szeret játszadozni, mint a nagy nevű klasszikusok, régiek és maiak. Lukácsy lenyűgöző példatárat hord össze. Kezdhetnénk akár így is: már a régi görögök is. Hiszen a könyvből megtudjuk, hogy a monda szerint Homérosz és Hésziodosz sem restellt vetélkedni. Hosszú sor elején állnak. A kihívónak az a dolga, hogy zavarba hozza, kiüsse ellenfelét. Mond egy hexametert, amelyet folytatni kell, de szinte lehetetlen értelmesen folytatni. Ezt csinálja a XX. századi költő is: széthúzó jelentésű, önmagukban is hóbortos-képtelen rímpárokat ad meg, tegye vetélytársa, ha tudja, a sorvégre a társulni sehogy sem akaró szavakat, ráadásul úgy, hogy épkézláb, bár természettől komikus versszöveget pántoljanak össze. Minél bonyodalmasabb versformában, mondjuk, szonettben. Lukácsy András persze nem az irodalomtörténeti nevezetességű Illyés Gyula–József Attila-szonettpárbaj remek darabjait idézi, azokat úgyis mindenki ismeri. Másokat, nem kevésbé látványosakat, József Attilától vagy a Merlin Színházban versengő, a szigligeti alkotóházban mulató kortársaktól. Az össze nem illő összeillesztése volt a tétje annak a gyerekek és főhivatású költők közt megrendezett televíziós versenynek is, amelyben tíz agyafúrtan-gonoszul összeválogatott szót kellett versbe foglalni. Ha lett volna győztes, Weöres Sándor volna az: a tíz szóból malter nélkül épített egy félreismerhetetlenül Weöres Sándor-os négysorost. Nem tett hozzá semmit, csak a szavak sorrendjét változtatta meg. És ez már nemcsak játék. A komoly költészet nagy rejtélye áll előttünk. Akárcsak Kormos István versenyművében: ugyan ki venné észre, hogy a kópés kedvű, népi cifrázatú, franciásan szürrealisztikus, minden ízében a Kormos-műhelyre valló, komolyan is vehető vers szövetében készen kapott idegen szálak húzódnak? A Gellért termálfürdőt megéneklő költői versenyen is joggal ítélte neki a pálmát az egyszemélyes döntőbizottság, Illés Endre, pedig nem akárkikkel, Vas Istvánnal, Juhász Ferenccel, Réz Ádámmal kellett megmérkőznie. Lukácsy meggyőzően magyarázza, mennyire benne van a kor, az ötvenes évek, ebben a remek trükkökkel, bohócfintorokkal előadott mutatványban.

Lukácsy elképesztő bőségben szórja elénk az ehhez hasonló vagy másképpen káprázatos, nem mellékesen: esztétikai-poétikai érdekességű játékokat. Emlékezetünkbe idézi, mondjuk, Arany és Petőfi verses levelezésének ma is eleven részleteit. Csupa-ötlet játszadozásukban is benne van a nagyságuk. Ebben a műfajban legméltóbb utódjuk alighanem Nagy László: mennyi báj, mennyi nyelvi-formai virtuozitás van Zelk Zoltánnak címzett verssürgönyeiben! Mit is meríthetnék még ki Lukácsy beláthatatlan játék-költészet tengeréből? Talán az a legélvezetesebb, ahogy a kis- és nagyipari versfaragástól okosan átvezeti az olvasót a vitathatatlanul magas költészet világába. S közben rámutat egy-egy fura versöszvérre is. Ki hinné, hogy a felköszöntőknek, iskolai célra összetákolt klapanciáknak, hirdetéseknek, reklámszövegeknek (művelték ezeket már a régi rómaiak is), együgyű sírverseknek is köze lehet a költészethez? Akár még a nem nagyon szellemes vécéfeliratoknak is, kivált, ha a láva alól kiásott pompeji társasreterát falán olvassuk. Némi túlzással azt is megkockáztatom, hogy az önmagában érdektelen közlést: „Itt kakált Apollinaris, Titus császár orvosa” az azóta eltelt két évezred feltöltötte valamivel, amit akár lírának is mondhatunk. És bár manapság sértik a szemünket a házainkon éktelenkedő bugyuta falfirkák, mégiscsak ellágyulunk, ha az attikai Poszeidón-szentély dór oszlopába barbárul belekarcolt kézjegyek közt felfedezzük a Byronét. Bizony, megcsap bennünket a nagy idő és a költészet szele. Lukácsy fáradhatatlanul nyitogatja a sokszor vásárian csiricsáré versszínpadok tapétaajtait. Ha ott meglátjuk a masinériát, a zsinórpadlást, a legigazibb költészet műhelyeibe is belelátunk.

Tükörből az eredetit

Kitűnő könyvében négy magyar Anyegin-t szembesít az orosszal Péter Mihály. De nem fordításkritikát ír: célja „az eredeti mű jobb, mélyebb megértésének elősegítése”. Tükörből az eredetit? Szabó Lőrinccel magyarázza: fordítás közben „ez értők előtt a mesterek legbensőbb titkai tárulnak fel… magának a teremtésnek a menete vagy egy-egy mozzanata válik láthatóvá”. Vas István mondta, talán írta is, hogy az idegen verset akkor érti meg igazán, ha lefordítja. Péter Mihály módszere fogyatékos lehetne, ha nem tudná betéve a Puskin-kutatás legújabb eredményeit is. De nagy erénye, hogy nem ül fel akárminek, ellent mer mondani tekintélyes tudósoknak is, a maga véleményét pedig sohasem erőszakosan, mindig kellő tartózkodással közli. Az orosz Anyegin-t elemzi, de közben akarva-akaratlanul latra veti a magyar változatokat is. Érzékenyen, biztos ízléssel. Szívéhez érezhetően közel áll Bérczy Károly, de, okkal, meg-megrója félrehallásai miatt, elbűvöli Áprily színes tájfestése, lírai ereje, de általában választékosabbnak, irodalmiasabbnak ítéli a kelleténél, de úgy tetszik, legjobban Galgóczy Árpád friss fordítását szereti. Szóval mégis fordításkritikát ad, miközben arra keresi a választ, hogy olvassuk ma, hogy olvashatták régen az Anyegin-t. Merthogy koronként más-más fénytörésben látjuk az egészet is meg az elemeket, a szavakat is. Érzi-e a mai olvasó azt, amit a kortársak? Megütközik-e Puskin eretnek szavain, érzi-e egyikben-másikban az egyházi szláv színezetet (érezzük-e mi a rovar-ban vagy az anyag-ban a nyelvújítást?), a társasági fordulatokban a divatot, a közeget, az angol vagy francia mintát, az érdes parasztszavakban a hajdan megbotránkoztató „költőietlenséget”? És nemcsak a nyelv: a helyzetek, a kapcsolatok, gondolatok és érzelmek minősége is változhatott. Én mégis szentül hiszem, hogy a remekművek masszív magva változatlan. Péter Mihály az aprólékos stíluselemzésből következtet minden egyébre. Hogy milyen viszonyban van egymással ez s az a szereplő, milyenben Puskin a teremtményeivel, világgal, természettel, tárgyakkal, költészettel, a különféle beszédmódokból is kiderül. Ezért kéri számon az eredeti minden, neki sokat mondó, szavát. Teheti: rengeteget tud Puskin nyelvéről, mondatszerkezeteiről, mozdulatairól. A sokszólamú stílus, akár egy-egy strófán belül is, állandóan változik, modulál. Innen van a sokszor elégikus szöveg dinamikája, drámai hangoltsága. Ha a romantikus tónusokra ironikus, köznapias, prózai, nyájasan csevegő következik, ha a (meglehet, parodisztikus) lírai tenort gorombább hangzatok ellenpontozzák, egy jellemző költői szemlélet is kirajzolódik. Én is azt gondolom, amit, másokkal vitázva, Péter Mihály mond: Puskin ebben is, abban is „benne van”. Iróniája, olykor játékosan, nosztalgikusan, nem okvetlenül más ízléseket céloz, csak tudatja, hogy ifjúsága elmúlt, hogy úgy mondjam, elveszítette az ártatlanságát. S mert Péter olyan érzékeny figyelemmel hajol az Anyegin szavai fölé, jaj a fordítónak, ha hamis hangot fog. Elvárja, hogy a műfordító tudós is legyen, aki mindent megért, és költő is, aki meg tudja csinálni a hiteles másolatot. Én inkább a költőre szavazok, elég, ha a szaktudós ott áll mögötte. És ha egy-egy szót nem tudunk is teljes jelentéskörével lefordítani, nem dől össze a világ. Fontosabb, hogy mondatokat, helyzeteket fordítsunk, hogy a fordítás szövete jó legyen. Hiába ment át minden szót Bérczy, ha a verset már a maga idejében is avítt, művi szavakkal terheli. Az „egykoron még hullámzó lelkem zajlata”, az idétlen „hajlott fő” éppoly ehetetlen, mint, másoknál, a „magasztos érzemény”, a „magával békületlenül”, „a sírhoz érkezetten”. Mert a minden ízében eleven Puskin vész el általuk. Milyen az Anyegin szövege? Én nem mondanám könnyed-nek. Nagyon is súlyos az, csak éppen természetes, fesztelen és elegáns, tudatos pongyolaságaiban is pontos. Nincs benne közegellenállás. Péter sokszor mentegeti a fordítót: ezt a polifóniát, ezt a stíluskevercset, a váltásokat, az iramot szinte lehetetlen közvetíteni. Én azt hiszem, csak tehetség és türelem dolga. Ki nem állhatom a műfordításról gyártott ostoba paradoxonokat. („Fordítani nem lehet, de kell.”) Máraival tartok: a nagy költészet rejtélyes hatóereje lebírja a nyelvi határokat, „nem igaz, hogy nem lehet lefordítani”.

Mégiscsak irodalom

Rimbaud tizenkilenc éves volt, mikor végleg elhallgatott, Paul Valéry huszonegy. De csak húsz évre: szerencsére egyszer még, rövid időre visszatért a költészethez. Akkor írta nagy remekműveit. „Megvilágosodása” költői elsötétülés: 1892. október 4-én, Genovában, egy viharos éjszakán, iszonyú válságon esett át. Úgy érezte, nem írhat több verset, mert a vers lezárt, végleges, állóképszerű, énje, pontosabban az énjét szüntelenül módosító, átrajzoló tudata eltorzul, ha műalkotásba zárja. Mikor, baráti késztetésre, mégis sajtó alá rendezte, átjavította már régen fogyatékosnak érzett ifjúkori verseit, jó ideje már csak a matematika, fizika, építészet, zene, képzőművészet, alkotáslélektan s más efféle foglalkoztatta. Iszonyodott az irodalomtól, a tartalomtól, a történettől, a csattanótól, mindentől, amit durván anyagszerűnek, foghatónak, piszkosnak, alaktalannak érzett. A nyelvtől, a szavaktól is: a szó is tisztátlan, fogalmilag tisztázatlan képzetek övezik. Nem megvilágít, hanem elfed, homályossá tesz, s nemcsak az irodalmat, hanem a filozófiákat is elutasítja, mert azok is csak szavakkal kénytelenek dolgozni. Ha verset ír, keveset, csak a tiszta zenét akarja, a szavak hangtestéét, s még inkább a szerkezetét, témák, melléktémák, motívumok játékát, a szigorú klasszikus formát, a súlytalanul emelkedő ívet, a testetlen ragyogást inkább, mint a földies hevet. „Ezzel a költészet nemcsak önnön anyagának tagadásához jut el: isteni becsvágyával kilép az ember köréből, s megsemmisíti anyagtalanná párolt önmagát is”, mondja róla Rónay György. De Valéry csak az irodalomnak fordított hátat, az írásnak nem. Nemcsak nagyszerű, mindig rendelésre írt nagy esszéire gondolok. Írta, egy fél évszázadon át azt, amiből most az ifjúkorától Valéry-hívő Somlyó György jóvoltából egy töredéknyit magyarul is olvashatunk: legsajátabb műfaját, hajnali feljegyzéseit. Aszketikus fegyelemmel és hihetőleg nagy gyönyörűséggel. Nem naplót írt, nem a külső eseményeket, hanem mozgalmas tudata eseménytörténetét. Huszonhatezer oldalas műve a felcsavart lánggal világító értelem, a „tudatos tudat” működésének semmiféle más irodalmi műhöz nem hasonlító leképezése. De becsvágya ennél is nagyobbra tört: látni önmagát, amint látja önmagát. Hajnali ötkor kivilágította hatalmasan tevékeny szellemét, és leírta, ha igaz, csakis magának, mindazt, amit éppen gondolt. És rengeteg mindent gondolt, költészetről, regényről, világról, lélekről, személyiségről, s ki tudja, még mi mindenről. De lehet-e huszonhatezer oldalnyi hasznosítható gondolata bárkinek? Persze, tudjuk, Valéryt nem is a megformált gondolat vonzotta. Sokkal inkább az érzékeny várakozás, az állandó készenlét, a figyelem. Az önmagukat gerjesztő gondolatok áramlása. A „minél inkább gondolkodom, annál inkább gondolkodom” ajzószere. A Füzetek-et nyilván nemcsak azért írta, mert a mű előtti állapot, Szentkuthy szavával a prae, jobban érdekelte, mint a befejezett mű. Hanem mert egyensúlya biztosítéka, lételeme volt a befejezetlenség, a gonddal művelt tudat folytonos hullámverése. Képzelt vagy valóságos betegségei, gyengeségei ellen dolgozott. Munkája eredményét nem a kész gondolatban, hanem a gondolkodás folyamatában, önmaga ilyen módon való megalkotásában látta. (De a Füzetek nem hasonlítanak Joyce Ulysses-éhez. Az olvasó hol végérvényes pontossággal, hol hevenyészve, hézagosan megfogalmazott gondolatokat olvas, hol nagyszerűeket, hol kevésbé nagyszerűeket. Mindjárt be is vallom: hozzám akkor áll a legközelebb ez a finnyás, gőgös, hisztérikusan tiszta szellem, ha valami gyarlóságon kapom. Mikor elejti a fonalat, és rosszkedvűen odaveti: „Ki az ördögnek kellenek ezek a reggeli tapogatózások?” Vagy ezt: „Fáradt vagyok, nem tudom, mit csináljak.”) Elgondolkozhatunk rajta, miért kellett hét lakat alatt őriznie a születésüktől fogva legendás Füzetek-et, „mint valami államtitkot, mint valami gyöngeséget vagy fegyvert”? Talán mert ezen a terepen kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek érezte magát? Éteri sodrú verseibe nem engedi be az olvasót. Eltökélten úgy írt, hogy a vers minél tovább őrizze megfejthetetlen titkait, talányos sokértelműségét. Úgy tetszik, a maga véleményével ellentétben, énje éppen ott, a versben a leggomolygóbb, a legbizonytalanabb. Érezte volna, hogy a Füzetek ítéleteit bárki kétségbe vonhatja, kikezdheti? Matematikáról, filozófiáról, erről-arról más is tudhat annyit, mint ő. A tengerről, a fényről, a sète-i temetőről nem. Mert ha úgy van, ahogy állítja, hogy a nyelv nem folyamatos, a nem-nyelv folyamatos, s hogy „a Szellem csak mozgásában létezik”, az ő szemszögéből a Füzetek egészen mást jelentenek, mint az olvasóéból. Neki a folyamatos jelent. Nekünk, olvasóknak, mégiscsak: irodalmat.

Hogy szól a vers?

Milyen kihívóan költőietlen címet adott verselemzés-gyűjteményének Ferencz Győző: A költészet mechanikája! Alighanem megbotránkoztatja majd azokat, akik a verset az ihlet félönkívületében született asztráltestnek képzelik. Hát úgy működik a vers, mint egy pontosan összeszerelt svájci óraszerkezet? Ferencz Győző verselemző-szemléletében tagadhatatlanul benne van ez a meggyőződés. A költői mesterségbe vetett hit. Minden mozdulatával azt sugallja, hogy a hibátlanul megszerkesztett vers éppen ezzel a természetével hat ránk, hat, még ha tudjuk is, hogy olvasás közben mi is hatunk a versre. Közöl velünk valamit, méghozzá azt a valamit, amit költője bízott rá. És ha jól értjük, nemcsak műveltebbek, hanem jobbak, nemesebbek is leszünk. De Ferencz Győző felfogása nemcsak a széplelkekkel vitázik. Szembeszegül a műalkotást divatos esztétikai, filozófiai tételekkel minősítő tudománnyal is. Szelíden, konokul, olykor kimondatlanul. A strukturalizmussal, a vers szavait lajstromozó statisztikai módszerrel, a manapság világszerte elterjedt, bár itt-ott már kikezdett hermeneutikai vagy dekonstrukciós szövegértelmezéssel. Mert ez a szemlélet nem foglalkozik a műalkotás nyelven kívüli összetevőivel, mert képviselői úgy képzelik, hogy az irodalmi szöveg „az értelmezés során lebontja és mintegy kiüresíti önmagát”, a nyelvi elemek végtelen játékának látják a verset, mert „a történelmi, társadalmi, pszichológiai párbeszédbe helyezett szöveg olvasatai folyamatosan változnak”. Magyarul: a szöveg csak az olvasóval kapcsolatra lépve, csak általa válik műalkotássá. Szerzőjének szándéka jószerével közömbös. Egy angol irodalomtudós állítja, hogy kollégái szinte egyöntetűen úgy látják, hogy egy vers értelmezésében költője mindenki másnál illetéktelenebb. Ferencz Győző elemző gyakorlata azt tanúsítja, hogy noha maga sem hisz a vers korokon át változatlan jelentésében, és tudja, hogy minden olvasó hozzáteszi a magáét, a változásban mégis mindig van valami maradandó. A hol megvilágosodó, hol elhomályosuló részletek nem fedhetik el egy-egy vers masszív, mondhatni, tapintható testét. Elemzéséből kiderül, hogy Eliot remekét, a J. Alfred Prufrock szerelmes éneké-t, hála a sok évtizedes kutatásnak, ma élesebben, pontosabban látjuk, mint amikor még rejtett vagy nyilvánvaló utalásait, rájátszásait egy-egy verssorra, részletre, nem ismerték fel. A vers visszhangosabb, gazdagabb lett, de lényege nem sokat változott. Mire való mégis egy-egy óriási ismeretanyagot felvonultató verselemzés? Ferencz Győző újra és újra meggyőzi olvasóját, hogy minden fontos lehet. Noha semmilyen iskola szabályrendszerét nem követi, amit csinál, az egy jól látható elvi, módszertani, gyakorlati mintához igazodik. Maga kialakította mintához, amelyben sokféle hagyomány elfér. Bevezetőül, már csak azért is, mert könyve iskolai használatra készült, mindent elmond a versről, amit odaillőnek gondol. Hogy milyen filológiai kérdéseket vet fel a vers. Hogy miért jó tudnunk, hogy Csokonai vagy Wordsworth költeményének két évszámhoz köthetjük a keletkezését. Hogy hol, miért változtatott a szövegen Csokonai, hogy miért toldotta meg egy strófával s szerkesztette át angol pályatársa A táncoló tűzliliomok-at, hogy Browning versében hol a költő, hogy ki az én, a te. Hogy miképpen üt át egy-egy versen az élmény. Hogy mit jelentett korábban, az antik mitológiában vagy a XVII. században s mit Csokonainál az Ekhó. Hogy milyen műformát használ s mit módosít rajta a költő. Hogy mit változtat az angol szövegen Szabó Lőrinc. Hogy évek múlva írott versébe hogy szól bele A táncoló tűzliliomok. Szóval Ferencz Győző környezetrajzot ad. Hol a pozitivizmust, hol a szellemtörténetet, stílustörténetet, hol a szociológiát hívja segítségül. De akármiről beszél, végül mindig odavezet bennünket, olykor nyaktörő, zegzugos kapaszkodókon, rokonszenves rögeszméjéhez: az egész verset mozgató, megtartó és igazgató szerkezethez. Módszerét sokféle idézettel támogatja. Leginkább mégis Kosztolányi és Nemes Nagy Ágnes csapásán jár. Akkor van igazán elemében, mikor a szerkezet különféle trükkjeit, építőelemeit, irányait, a metrikai, grammatikai, motivikai összetevőket egy pillantással fogja be, és tüzetesen vizsgálja, hogy egészítik ki, erősítik, színezik egymást. Nekem az egész kötetben Szabó Lőrinc Különbéké-jének elemzése a legizgalmasabb. Talán mert érezhető személyes hevület hatja át. A tudós elemző a neki való nagyszerű anyagot, a költő Ferencz Győző a mesterét szereti benne.

Az Újhold-kör költészete

Ki gondolta volna, mikor az Újhold első száma 1946-ban megjelent, hogy a gyorsan, céltudatosan szerveződő diktatúra két év múlva már halálra is ítéli? Azután meg ki merte volna megjövendölni, hogy eljön majd az az idő, mikor neve irodalomtörténeti fogalommá válik, egy vitathatatlanul jelentős költői irányzat címkéje lesz? Hogy erős hangsúlyt kap egy olyan iskola, egy olyan ízlésmód, amely fellépése pillanatában kihívta maga ellen a politikai indíttatású támadásokat, hosszú évekre a nyilvános irodalom alá, később a pálya szélére szorult. De hogy pontosan milyen vagy milyen volt valamikor az újholdas líra, bajosan tudnám megmondani. Mégis Csűrös Miklós válogatásában olvasva az Újhold költőit, az az érzésünk, hogy az egymáshoz hangban, szemléletben kevéssé hasonlító lírikusokban van valami közös. Talán a kezdet? Az Újhold nemzedéki folyóirat volt, alapítói, szerkesztői, vezéralakjai huszonévesek. Ők voltak a lap szellemének hordozói, egy új ízlés alkotói. De az, amit ma újholdas poétikának mondanak, csak kezdeményeiben mutatkozott meg. Közös volt bennük az élményanyag, a pályájukat, életművüket megszabó háborús tapasztalat. Szembenézni, számot vetni az elmúlt évtizeddel, ez a szándék mindannyiukban benne van. Közvetve vagy közvetlenül sebesültjei a történelemnek. Van mit kérdezniük, van mire válaszolniuk. Ezért van, hogy lírájuk erkölcsi hevületű, és, legalábbis egyelőre, szenvedélyesen személyes. Az, legtárgyiasabb pillanataiban is. Amiről beszélnek, vérre megy, halálosan fontos nekik. Nemes Nagy Ágnes tiszta, öldöklő igazsága a jelenben, a közelmúltban fészkel. Legalább annyira korhoz kötött, naponta gyakorolni való életszabály, mint amennyire filozófiai kategória. Pilinszky katolikuma egy még foghatóan valóságos, a világ fölött épphogy csak elvonult apokalipszis fészke. Bölcseletük, mondhatni, földhözragadt, jelen idejű, de mindig valami egyetemes érvény felé törekszik. A szellem, az ideák tiszta rendjéhez mérik mindazt, ami megesett, megeshetett velük. A nyomasztóan szennyes, véres kataklizma után világosságra szomjaznak. A pontos, eligazító beszédre. Úgy tetszik, még sejtelmesebb, homályosabb verseikben is valamilyen értelem fénye világít. Természetes, hogy egyik mesterük Babits Mihály: Lengyel Balázs beköszöntő esszéje őt teszi meg mértéknek, az ő erkölcsi, mesterségbeli szigorát. A másik a zavaros világban az értelem rendjét, a törvényt, a tiszta beszédet kereső József Attila. Ahogy őrült korok után lenni szokott, hisznek az észben, a végül is megszerezhető, még fogyatékos voltában is hasznosítható ismeretben, a descartes-i gondolkodásban. A mondhatóban, a szó hatékonyságában. És persze a formátlan világnak ellenszegülő tökéletesre, véglegesre munkált formában. És ha mostanában az irodalomtörténet-írás nem elsősorban ezt hangsúlyozza is az újholdasok életművében, kétségtelen, hogy lírájuknak ez a vonása a kurta békeévekre következő, más természetű szorongattatásban is megmaradt: megvesztegethetetlenül beszélni „erkölcs és rémület között”. Megrögzött szokásaik, talán ómódi műgondjuk, komolyságuk miatt bizonyosan elütnek a fellazított formákat, a kötetlen fogalmazást kedvelő, az eligazító jelentést hordozó szóban, a szóval kifejezhetőben kevéssé hívő nemzedékektől. De az újholdas líra tudós elemzői többnyire máshová teszik a hangsúlyt. Inkább arra a később kialakult módszerre (Nemes Nagy Ágnes mondja annak), amelyet Kenyeres Zoltán elvont tárgyiasságnak nevez. De mondhatjuk, másokkal, személytelennek, hermetikusnak, klasszikusan modernnek is. El lehet rajta gondolkodni, hogyan, mikor, miért tértek át a nemzedék legjobbjai, egykori hajlamaikat megőrizve, az áttételes formákra. Mert a világirodalom újabb törekvéseihez igazodtak? Mert felfedezték, használatba vették, magukhoz idomították Babits Mihály vagy Füst Milán tárgyiasságát? Vagy az egyre bonyolultabb világ sarkallta őket bonyolultabb, talányosabb előadásmódra? Vagy a politikai közeg, a veszélyeztetettség? Azt szokás mondani, hogy az újholdas költészet lezár egy hosszú korszakot, a nyugatos versízlését, de Csűrös antológiája egy ma is eleven hagyomány mellett érvel. A második részben olyanoktól válogatott, akik, lazábban vagy szorosabban, az újholdasokhoz kötődnek. Fényes névsor! Tanúsítja, hogy az ízlésvita még nem dőlt el. És nem is kell okvetlenül eldőlnie.

Mire való a vers?

Vasalhatsz bár ezer bilincsbe szorosan: szabad vagyok, szabad szárnyalni magasan. A német barokk nagy misztikusának, Angelus Silesiusnak ezzel a párrímével zárul a Száz vers, Szerb Antal szeszélyesen személyes, valahogy mégis, én legalábbis úgy érzem, az egész világköltészetet magába foglaló antológiája. A vers persze az istenhitről beszél, de érthetjük másféle hitvallásnak is. Így érthette a versgyűjtemény összeállítója is, ha ilyen hangsúlyosan, záródarabnak tette könyve végére. Gondoljuk csak meg: a Száz vers 1944-ben került ki a nyomdából, nem sokkal Szerb Antal erőszakos halála előtt. Szóval korszerű hitvallás, a kölcsönvers nagyon is a válogatóé. Neki aztán igazán szüksége volt erre a maradék, elvehetetlen szabadságra. Önmaga vigasza is volt a száz vers. Mégis csodálom Szerb Antal lelkierejét. Hogy a halálos fenyegetettségben is volt türelme, ráérő ideje, a maga s mások kedvére, versekkel bíbelődni! Talán azért, mert úgy érezte, és úgy érezzük mi is, nála egy nemzedékkel fiatalabbak, de hasonló helyzetek ismerői, hogy a vers, válságos emberi, történelmi pillanatokban, visszanyeri eredeti rendeltetését. „Ki tudja, mit tudsz megmenteni ezekben a szörnyű időkben… De ha kedves verseid veled lesznek, nem maradsz üres kézzel üres ég alatt. Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg”, olvassuk a könyv előszavában. Mondhatjuk, s ma bizonyosan sokan mondanák, akár szakmabeliek is, színpadiasnak, fellengzősnek ezt a mondatot. De mégiscsak úgy van, hogy volt idő, mikor a vers mindennapi táplálékul szolgált, nélkülözhetetlen szentige volt, az még legjátékosabb pillanataiban is. Így nézte, ilyen nagyra tartotta a világháború jelenései közt egy irodalomtudós, aki persze nagyszerű író is, a lírát. „Alig van a versek közt olyan, amelyhez ne fűzné valami egészen személyes megrendülés emléke; e verseknek jóformán mindegyike vigasztalója volt egyszer egy magányos vagy bánatos órán, vagy pedig titkos és kimondhatatlan sejtelmeket ébresztett benne a világ mélyebb és örök összefüggéseire vonatkozólag.” Ugyan melyik tudós elme tudna-merne ma ilyen fesztelenül, ártatlanul (majdnem azt írtam: romlatlanul) szólni a költészetről? Ugyan gondol-e bármelyikük a líra őseredeti rendeltetésére? A világégés után másképp, haszontalan görcsök nélkül olvastuk a verset. A Száz vers-hez nekem is, másoknak is hevesen személyes közünk volt. Idegeim még tele voltak a háborúval, akkor kaptam kölcsön valamelyik makói irodalmár barátomtól. Ő maga sem egyszerű könyvnek, inkább bibliának nézte. Volt abban az antológiában sok olyan vers, amelyet innen-onnan, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc műfordítás-gyűjteményeiből ismerhettem. Mellettük, mintegy eleve elrendelt helyükre kerülve, a nekem akkor még ismeretlenek. Némelyik elemi hatással volt rám, „új mezőt nyitott” szememnek. Apollinaire laza szövésű, fájdalmas-édes Kikericsek-je, Trakl ragyogó szomorúsággal fénylő Esti dal-a. Lehet, éppen általuk ütött meg először (a magyarok: Kassák, Weöres után) a modern költészet erősárama. Egy másfajta verscsinálási mód volt előttem. A fordítók dicsősége, igazolása, hogy később, az eredeti ismeretében sem változott semmit a kép. Kézről kézre járt a Száz vers, külön-külön és közösen borzongtunk a Sorsok, az Éjszakák, a Bánatok egy-egy remekét olvasva, formát adtak bizonytalan érzéseinknek, Poe vagy Walter von der Vogelweide szavaival vallottunk szerelmet. Mire való a vers, ha nem erre? De lehet-e ma így olvasni, egyáltalán, lehet-e még verset olvasni? Annyit papoltak már a líra haláláról, hogy én csak azért is hiszem: lehet. Csak kedvünket ne szegjék a versértés új iskolamesterei! Csak ne késztessék agyafúrt spekulációra az olvasót, ne vonják ki a vers mögül, csak ne „öljék meg” a költőt! Ki merhetne ma egy úgynevezett korszerű Száz vers-sel előállni? Volt már rá példa: egy finom ízlésű, de az éppen kötelező tudományos irodalomszemlélet szellemében válogató tudósunk, hogy kiszorítsa Szerb Antal hallatlanul népszerű „esztétizáló, dekadens” versgyűjteményét, csinált egy ellen-Száz vers-et. A kutyának se kellett, Szerb Antal maradt. Ha közvélemény-kutató volnék, kideríteném, hány példányban jelent meg, kelt vagy kel majd el új kiadása. Meglehet, a líra csakugyan apályos korát éli. Aligha csápolna egy népstadionnyi fiatal, ha valaki, villogó fényeffektusok, hanghatások közt, elkezdené felolvasni Simon Dach Tharaui Annus-át vagy az Óda a nyugati szélhez-t. De amíg a gyerekek, velük született ösztönből, magukban dünnyögnek-gajdolnak, míg annyi bajjal, fájdalommal, teherrel élünk-halunk, mégiscsak utánanyúlunk majd a Száz vers-nek.

Kánon, paradigma

Hallgatom, fél füllel, az amerikai-magyar rendezőt. Internetre teszi A három nővér-t. Nem egészen azt, amit a boldogtalan doktor írt. Csinál belőle olyat, ami a ma emberének kell. Merthogy úgy, ahogy van, akárcsak az Úri muri meg Az ember tragédiája, a kutyának sem kell. De minek egyáltalán Csehov? Csak nyűg a teremtő képzeleten! Vagy a neve mégis kelendő? És csakugyan nem kell senkinek, ami nekünk még annyira kellett? Úgy tudom, a magyar líra hét-nyolc évszázadát közzétevő Unikornis-sorozat átlagpéldányszáma tízezer körül van. Ugyan át kell-e ezért írni A vén cigány-t vagy A huszonhatodik év-et? S egyáltalán: higgyek-e az internetkultúra (magam is haszonélvezője vagyok) mindenek felett való hatalmában? Csakugyan annyit változott a világ? Az olvasó? Tudom, tudom: a vers nem a legkeresettebb árucikk. De mint afféle rögeszmés, elaggott írónak (dehogy mondok költőt, mindig is idétlennek, illetlennek éreztem, nem is beszélve róla, hogy a fényes elméjű Roland Barthes esetleg megkaparintja egy versemet, s miközben sikeresen recipiálja, engem egyszerűen megöl), sehogy sem akaródzik beletörődni. Igaz, egy-egy frissen megjelent verseskönyv el sem igen jut az olvasóhoz, a szerző, honorárium helyett, megkapja a fél auflágot, szétosztogathatja a brancsban, legfeljebb a (nagyon esetleges) kritika vesz róla tudomást. Az elaggott lírikus azért kezébe veszi ezt vagy azt a még nyomdaszagú életműdarabot. Bevallja, nem egyszer kínlódva-küszködve olvassa, le-leteszi, csüggedten belátja: csak imitt-amott véli érteni. S ilyenkor elrévedezik: istenem, de szép volt, amikor a verstől még úgy megrészegedett, ha csinálta, ha olvasta. Eszébe jut, mondjuk, a négyéves Weöres Sándor eldünnyögött verse, a csoma csoma cepelin, csoma citrom, a hasonló korú Kálnokyé, az ivánci váron rivánci vár, a rivánci váron léptet a halál, vagy Nemes Nagy Ágnes büszke tehene, ahogy olyan testesen-tárgyiasan, mégis elvontan áll, csak áll a réten. De idézhetném hajdani kollégámat, Benyhe Jánost is, aki ötévesen, a ház végében azt zümmögte maga elé, hogy a tyúk mögöszi a dúnyogot, vagy azt, hogy éngöm hívnak pörhenyi cipőnek. Ezeket a szövegeket nem kell hermeneutizálni, bármennyire nyilvánvaló is nyelvi megelőzöttségük. Ugyanis a költészet őseredeti szerepét töltik be. A világot nem értjük, a világ nyomasztó, de ha ennek valahogy alakot adunk, megszabadulunk a szorongástól. Mint a barlangrajzokat ránk hagyományozó ősember: elébünk tesz valamilyen lényt, valamilyen tárgyat, és közben úgy érzi, megértette, lefülelte az egyébként persze érthetetlent. S azzal áltatom magam: ha nézem, ha olvasom ezt vagy amazt, többé-kevésbé azt kapom általa, amit megalkotója beletett. Talán ezért tudtam később is úgy megmámorosodni egy-egy vers erős vagy finomra párolt szeszeitől. Kamaszkoromban leginkább Weöres Sándortól meg József Attilától. Vagyis alig-alig volt saját olvasatom, bármennyire is hozzátettem a vershez a magamét. Ma illik kétségbe vonni a versnek ezt a primitív használati értékét. A költő (helyesebben a nyelv) létrehoz valamit, ami majd csak általam válik műalkotássá. Csak alkalmat kínál, hogy az olvasó képzetei meginduljanak. Mi tagadás, mély lélegzetet vettem, mielőtt ezt leírtam. Mert ugye én itt a versértés korszerű elméletein csúfolódom. Az úgynevezett szocializmus kései szakaszában kevesebb aggállyal mertem az egyetlen egyetemes tudományos irodalomszemlélettel packázni. Hát persze: akkor az irodalom magyar pápája-inkvizítora, a protokoll (akkor még így hívták a kánont) őre maga sem vette halálos komolyan a maga kijelölte értékrendet. Sőt tudta, hogy ez vagy amaz, mondjuk, Ottlik vagy Weöres Sándor, mégiscsak különb író, költő, mint sok az évi Kossuth-díjas. De most Isten óvja a kánon megsértőit! Csak azt nem mindig értem, ki s milyen felhatalmazás alapján, milyen egyetemes zsinat szószólójaként veszi be ezt, ebrudalja ki amazt a kánonból. S jaj annak a parlagi hájfejűnek, aki másképp meri gondolni! Azt is pisztolycsattanásra döntik el, valamilyen magas gyülekezetben, ki az a szerencsés, aki „paradigmát váltott”. Mondjuk, most éppen Szabó Lőrinc. Dehogy akarom azt mondani, hogy nem volt óriás! Az volt, paradigmaváltás nélkül is. De miért nem, mondjuk, Weöres Sándor, a század talán legzseniálisabb költője? És miért, hogy a világirodalomból unos-untalan csak egyetlen költőt citálnak, rágnak-cibálnak fáradhatatlanul? Celant persze, s nekem nem kell magyarázni, mekkora: sok mai prófétája tán még nem is élt, mikor én már egy kötetnyi versét lefordítottam. Nagyobb baj, hogy az előkelő tudomány erőszakos felkentjei mindent megtesznek, hogy az olvasónak kedvét szegjék, hogy elidegenítsék a verstől. Nosza nekik is egy talán elég jó tekintély, Nemes Nagy Ágnes! Olvassuk csak ezt a keveset idézett passzusát: „Esszében olyan világosnak kell lenni, mint az ablaküveg, szerintem, miközben a versben azt csinál az ember, amit akar. Rossz eszmének tartom a tudományoskodást is – azzal lesz még bajunk! –, tehát ahogy Lukács írt. Most másfajta tudományoskodás jön be, lila, nyugat-európai, heideggeriánus. Nagyon tisztelem Heideggert, de minek ezek a nagyképűsködések, tudóskodások? Ha tudnák, milyen nehéz odáig eljutni, hogy az ember világosan letegyen egy mondatot, és az az legyen!” Én különben örülök neki, hogy az irodalomtudományban, esztétikában lépést tartunk a nagyvilággal. Csak ne bízzunk annyira egy-egy új elmélet örök érvényében! Hány teória múlt el csak az én életemben is! De legalább a költők! Miért ez a nagy igazodás, miért akarnak – tisztelet a független szellemeknek – ancilla theoriae lenni? Nem akárki, Mario Vargas Llosa mondott nemrég valami ilyesmit: elege van a meddő szövegekből. Mire jó az irodalom, ha nem ábrázol semmit? Csakugyan: mire?