Mi legyen a versben?

Az Elhangolás a huszonhét éves Schein Gábor harmadik verskötete. Érett, okos, virtuóz költő, aki, úgy látszik, nem hisz a többé-kevésbé hagyományos lírában. Amiben hisz, az már valami más. Leginkább a megformálásban, abban is csak valamennyire. Talán a különféle szólamok összejátszásában. A könyv legtöbb versében, képlékeny szonettjeiben két, három vagy több dallam fut egymás mellett. Ritkán fonódnak össze, többnyire csak itt-ott kapcsolódnak, első pillantásra esetlegesen, mintha megszólaltatójuknak fontosabb volna a széthúzás, a disszonancia, mint a talán meg sem teremthető harmónia. Motívumai, hangzatai ha találkoznak is, megőrzik idegenségüket. Ott van mindjárt az első történet, a Baleset. Egy gépkocsikarambol alig lirizált leírásába Schein Gábor, zárójelbe téve, beleékeli az Ómagyar Mária-siralom darabjait. Azért-e, hogy a tárgyias balesetleírás mögött úgy szóljon a fájdalmas-patetikus szekvencia, hogy ne neki kelljen helytállnia érte? Talán feszélyezné az első személyben elbeszélt történet első személyben szóló lírai tenorja. Igaz, nemcsak az Ómagyar Mária-siralom első személye másé. Lehet, hogy az elbeszélő énje sem az övé. Gondolhatjuk az egészet csak formai trükknek, kétféle nyelvi, stiláris tónus szembesítésének. Ugyanilyen kétséges a Koncert a bűnbánat napján első személye is. Az egyik, legalábbis eredetileg, a Mandelstamé, azt dőlt betűs szedés jelzi. A másik az Odüsszeuszé, de az bele van játszva egy bizonytalan jelentésű héber mítoszba, megtisztulási szertartásba. Találgathatjuk, ha éppen kedvünk tartja, hol van ezekben az áttűnésekben a költő. De nem érdemes: Schein Gábor lírájában, a szó közönséges értelmében, sehol. Ha a Tűzfal-ban azt olvassuk, hogy nem írom le magam, nemcsak arra kell gondolnunk, hogy nem adja fel magát, hanem az önmagát-ábrázolás képtelenségére is, mert nem tudom megmondani, milyen vagyok, s azt sem, hogy kerültem ide. Eltökélten elhangolja magát, amit róla tudhatunk, azt csak a vele nem azonos hangból, jelből, nyelvből, versből tudhatjuk. Azt a másik, szerinte kétséges énjét, amelyik jön-megy, villamosra száll, tanít, szeret vagy utálkozik, nemhogy nem akarja beletenni a versbe, ellenkezőleg, kiírja magát a versből. Kedve szerint akusztikusan asszociálva, akár azt is mondhatnám, hogy kiirtja. De nemcsak magát, mást sem lehet beleírni: csak szórend lehetsz és mondatépítés, mondja egy talán szerelmes versben. Éppily bizonytalan, s épp ezért a versbe közvetlenül be nem építhető a tárgyi világ is. Nem számíthatok semmire, ami valóságos, hárítja el magától a kísértést. S mert metaforái csak önmagukra mutatnak, és csak egymással lépnek kapcsolatba, lírája olyan végletesen zárt, nemcsak egészében, hanem minden mozzanatában olyan eltökélten hermetikus, hogy hozzá képest Mallarmé tiszta költészete maga a földhözragadt, zsíros realizmus. Az ő felfogásában az elvont kép, mondjuk, egy lerajzolt lovas és lasszó éppoly valóságos (vagy, megfordítva, éppoly kevéssé valóságos), mint egy valódi lovas és lasszó. Néha még a rajzot is soknak érzi. Ha rajzolnék neked egy házat, mondja egy nagyon szép, nagyon jellemző versében. Így, feltételes módban. De csak azért tenném, hogy kiradírozzam, teszi elénk az absztrakció absztrakcióját. Ez a csak feltételesen létező, kétszeresen elvont ház éppúgy vagy éppoly kevéssé lakható, mintha csakugyan ott állna egy igazi kertvárosban. Ha véletlenül mégis belekerül a versbe valami testes-szögletes valóságos tárgy, mondjuk, egy ócska fotel, azt is mindjárt beleforgatja valami köznapiasan sejtelmes mitologikus közegbe. Úgy látszik, Schein Gábor szemében énje is, a világ is hitelét és értékét vesztette. Mi sem természetesebb, mint hogy Schein-Kékszakállú várában nem szívek vannak, hanem verstöredékek. Balázs Béla, Radnóti, Vörösmarty, talán olyanok is, akiket én nem veszek észre. Más verseiben, ha kellően műveltek vagyunk, Aranyra, Petőfire, József Attilára, Balassira, tudomisén ki mindenkire ismerünk rá. Másutt egy-egy mítosz elemeire, homályos lenyomatára. A motívumok közt hol érezzük-sejtjük a kapcsolatokat, hol rejtve maradnak. Együttesük kiadhat valamit, kivált, ha az olvasó tőle telhetően közreműködik, hozzáteszi, amije van. Máskor a konstelláció véletlennek tetszik, bár Schein Gábor el tudja velünk hitetni, hogy gondosan, lelkiismeretesen kiszámított rend van a verseiben. Ha ilyenkor azt gondoljuk, hogy rejtjelezett szöveget olvasunk, talán jobb, ha nem erőltetjük az egyetlen lehetséges megfejtést. Nem is mindig érezzük szükségét. Beérjük a versek pőre szépségével is. A Történet biblikus ragyogásával, visszhangos háttérzenéjével. Sajnálatosan gyér számú kis dalai sokszólamú zengésével. (Ilyen a 88. zsoltár, nem parafrázis, hanem részben hangulati, részben hangzásbeli ráhangolódás a bibliabeli zsoltárra: úgy tudja elhalkítani az éneket, hogy a kis versnek nagy belső tere támad, benne zúg az alvilág. Ilyen a kísérteties Nyolc emelet vagy az édesen enyészetes Nocturne.) Mintha egyszer-egyszer megfeledkezne magáról, és már-már önfeledten dalolni kezdene. De ritkán mer ilyen fesztelen lenni. Egyébként líráját alárendeli korszerű költészetfelfogásának. S ha én ezt a bölcseleti hátterű költészetet nem tudom is illő lelkesedéssel ünnepelni, mégis közelebb érzem magamhoz, mint a divatos jópofa blablá-t. Azt különösen sajnálom, hogy Schein Gábor valamit könnyelműen feladott. Régebbi verseiben, még a legelvontabbakban, legtalányosabbakban is, mindig volt valami megbízhatóan anyagszerű. Aggályosan csírátlanított, bár megejtően megformált verseinél én, bevallom, jobban szeretem azokat, amelyekben ott érzem a foghatót-tapinthatót. Ebben a kötetben például az Erzsébet-et, mert pontos, kemény rajzú képei félreismerhetetlenül személyes megrendülést közvetítenek, még ha a versbeli első személy történetesen nem is a költőé. Vagy a borgeses Készülő metszet egy városról meg a két Tér kúttal: bár ezek a városképek is a képzelet ingatag övezetében jelennek meg, szinte-szinte a látvány erejével, súlyával hatnak. Alighanem olyasmit dicsérek, ami a versek szerzőjének kevéssé fontos. De mit csináljak, én mégiscsak azt gondolom, hogy aki ilyen nyilvánvalóan költő, bátrabban hagyatkozhatna az ösztöneire, régimódi szóval: az ihletre. Miért akarna mindenáron egy ki tudja, meddig érvényes irodalmi üdvtan Abélard-ja lenni?