Mint egy szép ívű dallam

Ez a vers becsapja az embert. Első olvasásra zavartalanul tiszta, egynemű dallamot hallunk ki belőle. Bársonyosan keserédes, jól fogyasztható, mint a jó recept szerint, jó ösztönnel kevert koktél. Ha csak egyszer olvassuk is el, máris emlékezetünkben marad egy-egy sora, strófája, vagy, mondjuk, a zenéje, szövegtelenül. De ha aztán visszatérünk hozzá, kiderül, hogy tele van kiszámíthatatlan fordulatokkal, hogy bizonytalanul ködlő sávjai vannak. Ott van mindjárt az a visszhangos, hatásos cím. Miért latinul? Talán valahova, valamire utalni akar? Vagy csak azért, mert így jobban hangzik, mert sokakban valami homály marad utána? Vagy azért, mert ma már magyarul szinte le sem lehetne írni azt, hogy végzet? Nem is lehet pontosan tudni, hova céloz. A Trisztán-és-Izolda-sorsra, az elháríthatatlan, a végzetes szerelemre? Vagy inkább a (vélhetően) vétkes szeretőre van szegezve? Ha pedig így értem, furcsa egy fátum ez. Kimódolt, megidézett végzet, a rosszul szeretett (az előbb még Karády Katalin járt az eszemben, de legalábbis Nadányi Zoltán, most meg már Apollinaire-re gondolok) nő alakjában sújt le áldozatára, szerelmére. (Ezt a megszólítást, ezt a szerelmem-et aligha írta le valaki mostanában ilyen gyönyörűen ártatlanul, utoljára talán Nemes Nagy Ágnes, úgy ötven évvel ezelőtt.) Ha okvetetlenkedni akarnék, akár azt is mondhatnám, hogy a költő nem gondolta végig, mit akar ezzel a de fató-val mondani. De meglehet, hogy jobb is így a fátum, ilyen felhősen-ködösen, hogy érthetem így is, amúgy is, talán az a legjobb, ha egyszerre kétféleképpen. Itt vannak aztán a képek, a rajz. Első pillantásra pontos, természetelvű. Mintha egy könnyű kezű grafikus (ebben a versben is, másokban is meglátszik, hogy Tóth Krisztina, gyerekkorában, belekapott a képzőművészetbe) gyors, biztos vonallal rögzítené a látványt, a látványokat. Másodszorra az az érzésünk, hogy a rajz nem csak úgy egyszerűen, inkább lidércesen pontos, mint az álom, mint a hallucináció képei. Ha ébren nézzük őket, észrevesszük töréseiket, hurkaikat, csomóikat. Az erőszakosan természetes áttűnéseket. A megejtően-édesen suttogó tündér hirtelen alakot vált, veszélyes éjszakai lidérc lesz belőle, korszerű színpadon, a téli sztrádá-n. Aztán újabb átváltozás: riadt nő a telefonnál. Majd megsokszorozódik, mint a rémfilmekben, kizuhanó tetemekké. És már kapja is vissza eredeti alakját, a szerelmesen-bűbájosan suttogó tündérlányét. A külön-külön pontos, bár önmagukban is fantasztikus részletek ingatag egészbe állnak. Szent Iván-éji álom, modern rendezésben. A verset többnyire ketten rendezik. A költő meg a vers különféle anyagainak sugallatai, kényszerei. Képzeljük úgy, hogy Tóth Krisztinának, mert töri a fejét, mert, ezért-azért, különféle képzetek mozdulnak benne, eszébe jut a vers első sora. Folytatni többféleképpen lehet. Finoman érzelmes akkord, lehetne ebben a hangfekvésben, lehetne személyesen, erős érzelmi fedezettel, s lehetne, eltávolítva magától, forma-, stílus- vagy műfajszerepként eljátszani. A dal, a sanzon jól áll Tóth Krisztinának. Az én leszek majd a téli sztráda fénye arrafelé is indul: a vers a te vagy a fény az éjszakában irányában is nyitva van. Az éjszakában imbolygó fény mesés-tündéries tartományok felé csalhatja. A sztráda (lehet, hogy valamilyen alkalomhoz kapcsolódik, de lehet akár hangzásbeli asszociáció is) erőszakos fordulatra kényszerít. A fény krimitrükké válik, a szerelmes angyal országúti banditává vagy, mondjuk szebben, bosszuló Erinnüsszé. Ki tudja, miért kell gyilkolnia a lélek vermeiből kiszabadult indulatnak? Dehogy firtatjuk, hiszen máris jön a bűnbánat. Aki érezhető gyönyörűséggel megrendezte a balesetet, visszavedlik döbbent, aggódó szeretővé, s ha, tegyük fel, azonos a költővel, egy egész égő erdőt dob bele a versbe, hadarja el azt a szörnyű hírt, hogy fájdalom, jóvátehetetlenül késő, hogy, szerencsére, jóvátehetetlenül késő. A vers sejtelmes, erős árama úgy mossa össze a kétféle indulatot, a bosszút és a megrendülést, hogy nem is halljuk külön-külön őket, csak a szép dallam marad a fülünkben. A képek olyan gyorsan követik egymást, úgy csúszik rá az egyikre a másik, arra a harmadik, hogy, csalóka egyidejűséggel, átvilágítják egymást, mint az álom, mint a tudatalatti ábrái.

A vers indulati, formai íve a harmadik strófában fut a legmagasabbra. A katasztrófafilm a nagy pillanathoz, a látványos drámai csúcshoz érkezik. A felhőkarcoló szétrobban, kiadja tartalmát, dőlnek ki belőle az élettelen testek. A vers ezt persze sokkal hatásosabban mondja: hanyatt zuhannak ki a testek. S abból, hogy nem akárhogy, hanem hanyatt, kitetszik, mennyire látvány Tóth Krisztinának az is, amit maga kohol. Más verseiből tudjuk, hogy álmai kezére járnak, hogy úgy használja anyagukat, mint Jékely, Weöres vagy Kormos. Szerencséje van, mert képzelete, álmai, esetleg hallucinációi realista, figuratív technikával dolgoznak. Verseiben ezért könnyű neki az átjárás álom és való közt. De térjünk vissza a harmadik versszakhoz: van ebben a férfiasan kemény és nagyszabású képsorban valami elragadóan nőies. Mert a versbeli tömeggyilkosság csak látszólag rémítő. Igazából, gyöngéden, rábeszélőn, azt mondja: lásd, csakis engem szeretsz, az a sok nő, aki, versbeli tudatodban, test szerint jelen van, mind én vagyok. A nevük az én arcomat takarja. Nagyszerű kép: súlyos, tömör, de megformálása könnyed, elegáns. És ismétlem: kiszámíthatatlan. S az a folytatás, az alig-alig magyarázható névsor, a ködnek gyufának éjszakának is. Kortársaiban hányszor érzem a görcsös erőfeszítést, hogy valami meghökkentően oda-nem-illővel eltérítsék, eltakarják a vers tolakodó értelmét. Tóth Krisztina holdkóros acte gratuit-jei maguktól jönnek: azért fogadjuk el ellenkezés nélkül. Ha aztán mégis elkezdünk gondolkozni rajta, ha kétségtelen talányait meg akarjuk fejteni, ráeszmélünk, hogy, mint Tóth Krisztina nem egy más versében, ebben sincs semmi a rendes helyén. Itt is, ott is kifut a józan értelem fényköréből. Az az érzésünk, hogy egy sejthető egész töredékeit látjuk, de a vers nemcsak egyébként tartalmas részleteivel, váratlan villanásaival, vakfoltjaival, hanem egész (homályban maradó) testével érinti tudatunkat. A jól hallható erős szólam mintha egy egész zenekart takarna. Azt hiszem, megint, makacsul, vissza kell térnem a De fato lelkéhez-lényegéhez: a dallamához. Bár félek, végül is hiába való erőlködés: nem tudom kellően megmagyarázni, mi adja ki akár ebben, akár Tóth Krisztina más dalaiban azt a természettől olyan könnyen bomló melódiát, amelyet a mai ízetlen-lírátlan költészet közegében mégiscsak olyan jólesik hallani. Talán a vers elemeinek többnyire laza társulása, kötetlen lebegése? Először is a képeire gondolok. Ha, mondjuk, egy másik verse, a Prizma utolsó strófáját nézem (Csellóhang függönyök homálya / hajófenéken lélegző ruha / pulzál sötétzöld tengeráram / álom kopoltyuja), a képsor súlytalan futása, álomtermészete (erre a csellóhang is rásegít), nemcsak vizuális, hanem zenei sugallatú is. Mint Verlaine szövegtelen románcai. Mint Apollinaire vagy Kormos István szürrealista hangoltságú dalai. Úgy látszik, a szürrealista technika, a látható kapcsok, kötések hiánya, a fellazított rend maga is zenei képzeteket kelt. (Emlékezzünk Apollinaire Búcsú-jára, A Mirabeau-híd-ra, a Madár dalol-ra.) Ehhez a formálási módhoz, éppen képi, mondattani határozatlansága miatt, szinte kényszerűen társul az írásjelek elhagyása. Mert a szöveg, a versanyag nem tűri a töréseket. Az ilyenfajta tagolatlanság is a vers zenei hatását erősíti. Ha egy ilyen dalt mondunk, önkéntelenül kántálva mondjuk, nem emeljük, nem eresztjük le a hangunkat, mint egy „értelmes” szöveg olvasásakor. Ezért marad olykor a vers vége is nyitott. A De fato (vagy a Prizma) se szabályosan ér véget, elúszik, tovább szól, egyre halkulva, bennünk. Zenei vonás ez is. S végül ott van a vers nehezen leírható prozódiája. Nem annyira a leleményesen kimunkált metrikára gondolok (bár a magyar versben metrum és hangsúly széthúzása, találkozása mindig dallamképző elem). Inkább a vers iramára, tagolására, hatásosan változó hangszínére. A De fato egy-egy sora olyan elemien zenei hatású, hogy akaratlanul is dúdolni kezdjük. Próbáljuk csak ezt a részeiben is, egészében is csupa esetlegesség sort mondogatni: ködnek gyufának éjszakának. A puszta hangzás is valami dallamot ír le. A magas intonáció (ködnek) sötét altba ereszkedik (gyufának), a feljajduló magas éj után a dallam megint mélyre száll, a belső rím is megüti fülünket, s közben érezzük a szép tagolást, az egyre elnyújtottabb ütemeket: 2/3/4. Ugyanígy a hallásunkra is hat változó hangszínével az első sor, vagy az utolsó, amely meg elejétől végéig, mondhatni, szopránban szól, s ütemezése (2/2/2/3) másképpen arányos, mint az előtte levő soré. Végül is nem mondhatok okosabbat, mint hogy a vers valamennyi eleme egymásba játszik, érzelmi, indulati, képi anyaga, irama, prozódiája együttesen úgy hat ránk, mint egy szép ívű dallam.