Vissza a forráshoz

[Imre Flóra: Ronsard a Szajna fölött vall szerelmet]
a dalt a dalt a dalt északnyugati szélben
forró volt a kezed az enyém mint a jég
ha álarcosan is bujkálva száműzötten
lélegzetvételünk gyorsuló ütemét
hideg volt az a szél ahogy szemedbe néztem
változott a színe szürke lett s újra kék
rejtőzve szökve dal majdhogynem észrevétlen
a nagy folyó felett szűk áprilisi ég
szökve álarcosan a párán át a nap
törtrésznyi nap ha már ennyi jut ennyi élet
bocsáss meg mondtad és lenn a rakpart alatt
szürkén folyt a folyó az ég egy percre kék lett
majd újra szürke és már szürke is maradt
és mégiscsak a dal mit is bocsássak én meg

 

A verset nem mindig az első sorával szokás kezdeni. (Az egyébként a legkockázatosabb: eldöntheti az egész vers sorsát.) De azt hiszem, a Ronsard a Szajna fölött vall szerelmet az első sorával kezdődött. Először talán ez a fényes-fátyolos alt, azaz, bocsánat, bariton, ha egyszer Ronsard adja elő, képzett meg a versből. Így, ilyen csonkán, állítmánytalanul, vagy utóbb vágta Imre Flóra a mondatokba a hézagokat? Alighanem így, ilyen hiányosan szólalt meg benne ez a dalt a dalt a dalt, ez vezette-kényszerítette tovább, ettől lett hézagos az egész előadás. Hiszen a versnek szinte a fele többnyire egyértelműen be sem fejezhető mondattöredékekből, szintagmákból áll. Ki tudná megmondani, milyen állítmányt gondoljunk a háromszor ismételt a dalt-hoz? Csak úgy nagyjából tudjuk, de nem is érezzük szükségét, hogy pontosabban tudjuk. Ezt a mondattani bizonytalanságot mondhatni helyreüti az északnyugati szél meteorológiai szakszerűsége. S hogy egy kis pihenőt engedjen, a második sor mondatát szépen tagolja, egyensúlyozza, elkezdi és befejezi Imre Flóra. Rá mindjárt megint két bizonytalan irányú, ködös, körülrajzolatlan, félig vagy addig-se mondat következik. Persze eltúlzom, hiszen a szövegkörnyezet mégiscsak céloz rá, mit csinál a versbeli pár álarcosan bujkálva száműzötten. Nemigen lehet kétségünk afelől sem, hogy a negyedik sor a szerelem fiziológiai tünetét mondja. De nem érezzük-e mégis bele a ziháltató menekülést is? S minthogy az egész szonett érzelmi-hangulati anyaga legalábbis kétnemű, hallhatjuk nyugodtan így is, úgy is. A második négysoros édes-fájdalmas, talán nadányis, sanzonszólammal indul. (Ott kísértett ez már a forró volt a kezed-ben is.) De elemei valahogy nem illenek össze. A szemedbe néztem már-már slágerszöveg, de a hideg volt az a szél, kivált ezzel a visszamutató az-zal, s még inkább a változott a színe szürke lett s újra kék egyszerre tetszik szenvtelenül szakszerű leírásnak és féléber lázbeszédnek. Jelenthet, takarhat is valamit, nemcsak külső, hanem belső fényváltozást, felindulást, indulatot, haragot, lappangó drámát. Mégis fontosabb a formai szerepe. Töredékes és kerek közt lebegteti, egyensúlyban tartja a vers mondattanát. A két szabályos mondat után jöhetnek megint a hiányos, bizonytalan kötődésű szerkezetek. De ez a rejtőzve szökve dal majdhogynem észrevétlen csak a nyelvtan felől nézve olyan határozatlan. Különben nagyon is határozottan mutat Imre Flóra költészetének alaptermészetére. Vehetjük ars poeticának is: szemérmesen, gátlásosan, vagy ha jobban tetszik: ravaszul bújtatni, valahogy mégis megszólaltatni az egyébként ilyen-olyan gyanúba fogható lírát. Most megint pontos, arányos, a két egy-egy szótagú jelzővel, a kínálkozó alliterációval (folyó felett) súlyozott mondat következik. Lehetne akár Ronsard is, ha a szűk nem kötné a modern líra áramaiba. És folytatódik a virtuóz szintaktikai mutatvány: lehető összefüggésükből, iménti versbeli helyükből kiszakított, de új helyükön is valami összefüggést sugalló mondatdarabok, aztán az utolsó sorban egy kihívóan köznapias félkérdéssel elsimul a hangulatukban, szerkezetükben egyként mozgalmas mondatok hullámverése. Kivételesen biztos helyzetérzék kell hozzá, hogy ezek közt a széthúzó vagy legalábbis mozaikszerűen egymás mellé rakott elemek közt létrehozza a kellő kohéziót. A legegyszerűbb mód a vers felszíne alatt fodrozódó prozódia, hangsúly és mérték összejátszása, közelítése, széthúzása. (Dehogyis tudatos munka eredménye ez, nem a fejünkkel, inkább az ujjunkkal csináljuk.) Ahogy például az első félsor erősen, a hangsúllyal is megtámogatva, lüktető jambusai a második sorfélben összetöredeznek, vagy ahogy a második versszakban daktilikusra, trochaikusra váltanak. A jó prozódia összetartó árama lehet a versnek. De ha a versnek ilyen oldott az anyaga, még inkább az lehet a zenei formálás. A motívumok ismétlése, módosítása, elfedése, visszahozása. Ebben a szonettben talán a dal a legfontosabb. Visszhangos szó, mintha nemcsak a műfajt jelentené, hanem a lírát, a rossz hírbe keveredett érzelem egy mégiscsak lehető formáját. Már a verselejei háromszoros ismétlés, a három erős szívdobbanás is érezteti versbeli súlyát. Kétszer tér még vissza, s erős hangsúlyát éppen az adja, hogy nem szabályos mondatba simul bele. Úgy van a mondattöredékbe téve, hogy ki is szakad belőle. Másodszor a vers szívében, mondhatni, geometriai közepében hangzik fel. Harmadszor a vers végén, dacos, mámoros melankóliával. Vagy az egymást váltogató két szín, a szürke és a kék. Hogy kitágítja a vers terét, hogy a szemről majd áttevődnek a folyóra, az égre. Mintha ebben a fény-szín játékban eggyé válna szereplő, dráma, színpad. Vagy a szél (a második strófában még egy hosszú sziszegő alliteráció-sor is összeköti a vers más motívumaival), vagy a rejtőzve szökve különféle változatai, a mégiscsak a dal félig párhuzamos, félig ellenszólamául. De a legszebb mégis ez a bocsáss meg. Igazi semmitmondó mondat, a köznapi nyelv megkopott kelléke, s bár itt nagy energiájú részek közé ékelődik, szinte átsiklunk fölötte. Azután erősödik fel emlékezetünkben, mikor a vers végén, most már első személyben, újra felhangzik. Pedig a versvégen is elég tétován hangzik, nem is vagyok benne biztos, hogy mit jelent. Azt-e, hogy nincs mit megbocsátani, mert a rejtőzve szökve átélt szürké-be futó szerelem mégiscsak gyönyörű volt? Vagy azt, hogy végleg kialudt bennem minden, már azt sem tudom, mit is kellene megbocsátanom. De nem is kell ezt eldönteni, hiszen fontosabb a formai szerepe: úgy ejti le a hangot, hogy a vers lezáratlan marad, szó nélkül, hang nélkül tovább fut az olvasóban.

Imre Flórát mindig is vonzották a különféle formák lehetőségei. Ki ne tudná, hányféle szerepet játszott, költőket, műfajokat, formákat, stílusokat. Sok szonettet írt, első megjelent verse is az volt, méghozzá a legnehezebb fajta, szonettkoszorú, egymásból bomló szonettek sora. De már akkor sem csak pályacsúcsot akart javítani. Prózával, műveltségszavakkal, szakszavakkal terhelte meg szonettjeit, stiláris disszonanciával ellensúlyozta a félig-meddig már elmeszesedett klasszikus formát. Valami emelkedettebbet, mondhatta volna a konzervatív, s hagyja ezt a naftalinszagú jelmezt, mondhatta volna a modern ízlésű kritikus. Már ha bármelyikük odafigyelt volna a kétségtelenül ígéretes pályakezdésre. Imre Flóra pedig kitartott a szonett mellett, csak, természetéhez híven, nem hagyta, hogy ez az erőszakos forma megülje. Mindig változtatott, igazított rajta valamit. A magyar költészetben szinte egyeduralkodó ötös-hatodfeles jambikus sorokból épülő olasz, angol fajtától egyre inkább átpártolt a franciához. Az édes Ronsard-hoz, a szenvedélyes Louise Labéhoz. El-eljátssza a modorukat, mélyebb költőtermészetüket, de jobban kedveli a disszonanciát, úgy fordít a mintán, hogy meg is őrzi, meg is hamisítja. Komédiázik: az ő Ronsard-ja, mondjuk, Helénának képzeli magát, vagy vigasztalásul, egy jó kis fogadót, jóformájú seggeket keres. Vagy francia szokás szerint magázza az Istent, s ez magyarul elragadóan stílustalan. Hol kosztümösen, korhíven játssza a szerepet, hol áthangolja, kibeszél belőle. S mintha ez az alakoskodás nagyobb teret találna a francia szonett alexandrinusaiban. Az levegősebb, lebegőbb, mint a tíz-tizenegy szótagos jambus. A félúton megtorpanó, felcsapó, egy hosszú lélegzetnyi szünetet parancsoló sándorvers puszta formájával is másféle hangulatot, másféle jelentést sugall. Az olasz szonett zártabb, zártabb mondatszerkezeteket hív elő. A francia forma tágas tizenkettesei, a sorvégen túlfutó tizenhármasai úgy redőznek-hullámzanak, mint egy földig érő bársonyruha. Nem akarom Faludi Ferenc még tétován botladozó, Kazinczy pedánsan tudós szonettjeihez hasonlítani az Imre Flóráéit. Inkább a Nyugat műhelyében kiformálódóhoz: az csakugyan aranykulcs, szigorú klasszikus forma, feszes fogalmazás, benne a kötelező rejtett drámaiság, a négysoros strófák után a fordulat. Először persze az erőszakos Szabó Lőrinc rombolta szét. Ő találta ki (nyilván Shakespeare-től is tanulva) a sorvégeket türelmetlenül áttörő, lázasan-idegesen remegő mondatokkal iramló szonettet. Az érzelmi-értelmi-mondattani izgalom olyan heves, hogy szinte eltakarja a formát. Ezen a csapáson ment tovább a nyelv, a nyelvtan, az absztrakció szélsőségeit hasznosítva Tandori Dezső, s talán még nála is végletesebben Ferencz Győző. Imre Flóra másfelé indult, valami képtelenséget gondolt ki: édes, könnyű dalt csinált az erre teljesen alkalmatlannak tetsző formából. Hihetetlen poétikai és nyelvi biztonsággal. Ő meg így titkolja el, hogy szonettet ír. Elegánsan játszik, elhiteti, hogy súlytalan anyaggal dolgozik, fellazítja, lebegteti a verset, a modort, a formát, a mondatot. Ebben a versben a cím, a forma tudatja, hogy most majd Ronsard-t játssza el. De ez persze nem igaz, Ronsard, noha valahogy ő is benne van a versben, maga is játszik. Apollinaire-t, természetesen. A szöveg kimódolt töredezettsége, egyszerre bizarr és magától értetődő társításai, fegyelmezett félálom-lazasága, hatásos vágásai őrá mutatnak. Ronsard Szajnája fölé odagondoljuk a Mirabeau-hidat. Ha lapozunk egyet Imre Flóra 1995-ös kötetében, A szerelem halott-ban, A Mirabeau-híd egyéb motívumai közt, meg is találjuk az Apollinaire-sanzon nevezetes helyszínét (a híd alatt fut el ki érti már a nyelvet / csak egy koszos sirály nem nem a Mirabeau.). Ezúttal viszont Apollinaire hangjába belefonódik, szinte észrevehetetlenül, valaki másé is. Így végződik az első négysoros: mormolva dallamát édes édes neveknek / Arno Guadalquivir Kifisszosz Una Pó. A folyónevek, a vakszöveg, a mondóka varázsereje! Ez persze Kormos István, aki egy hosszú versben sorolja a gyermekkori emlékeivel visszhangos különös-titokzatos folyóneveket. (Mellékesen: az ő gyönyörű dalaiból ki-kihalljuk Apollinaire dallamát.) És olvassuk el a szonett utolsó sorát: ha rátalálni is mindig elveszteni, és tegyük mellé Kormos Havas rét-jének zárósorát: keresni megtalálni s megint elveszteni. Most már csak arra kellene válaszolnom, hogy ez a hol Ronsard-hangon, hol Apollinaire-hangon, hol Kormos-hangon (egy-egy versen belül is több hangon) daloló költő hogy szólhat mégis mindig félreismerhetetlenül a maga hangján. De erre már csak azt tudom mondani, hogy ilyen az igazi tehetség. Ez már abban is megmutatkozik, hogy ki tudja választani a neki való szerepeket. Úgy látszik, elég sok a neki való. S ezzel is elüt azoktól a kortársaitól, akik leginkább egymást igyekeznek imitálni.

UTÓIRAT: a szonettet, a közhiedelemmel ellentétben, nem Petrarca találta ki. (Neki köszönhető viszont, hogy meghódította a világot.) Dante meg az édes új stílus mámoros költői már évtizedekkel előtte megadták végső formáját. S már ők is félig-meddig készen kapták a provanszi trubadúroktól. Csakhogy a provanszál sonet, ahogy a neve is mutatja, még énekelt, énekelhető dal volt. Szóval Imre Flóra nem fedezett fel semmit, egyszerűen csak visszatért technikás, szívsajdító szonett-dalaival a forráshoz.

 

1995

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]