Mondja, visszavonja, helyesbíti

Ez a nyolcvanas évek elején írott vers nem tartozik Petri György főművei közé, nem fogható sem nagy korfestő-politikai, sem az emberi (közelebbről közép-európai) egzisztencia siralmas állapotát, sem a rosszkedvébe ragadt egyed közérzetét maga és mások iránt egyforma kíméletlenséggel megfogalmazó verseihez. De mert nyilván igaza van, ha azt mondja magáról, hogy mindenképpen egy szubkultúra (magyarán: egy krecli) képviselője vagy lantosa, és hogy ő nem vátesz, nem Isten küldöttje, hanem a hatvanas években felnőtt, író-foglalkozású budapesti lakos, érdemes az ezt a vallomását, és nemcsak azt, hanem versíró módszerét, technikáját, esze és keze járását olyan hitelesen illusztráló Munkanapló-t szemügyre venni. A címe szinte hivalkodóan szerény és célszerű: legyünk nyugodtak, ilyen fakó cím után a versben sem fogja elragadtatni magát. De aki ismeri életművét, tudja, hogy azért ez nem olyan egyértelmű. Akár pályakezdő, akár kései verseit olvassuk, a lírátlan alaptónus alól ki-kihallik valami sötét dallam, hol valami laforgue-os, eliotos homályos pátosz, hol valami vékonyan felbuggyanó édes líra, amire aztán gyorsan rátolakszik, elfedi az érdes, durva szövésű próza. A reggelt le tudja írni így is: Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig, / maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még / ebédelhetünk együtt, esetleg. De így is: Ilyenkor csúsztatják küszöb alá / a hírlapot szakadnak fel dörögve / redőnyök robajlanak át az / üres hűvösségen a teherautók / süvítve nyílnak gázcsapok vízcsapok. Úgy látszik, bármilyen eltökélten igyekszik is Petri rejtegetni a szívét, itt-ott mégiscsak helyet követel magának. De a Munkanapló első pillantásra jól elvan lírai felhabzás nélkül is. Már csak tárgya szerint is: két író dolgozik egy színdarabon, hihetőleg nem valami nagy becsvággyal. Ehhez illeszkedik a hangütés: zengéstelen próza, nincs benne semmi vicc, írhatta volna akárki, nem is csak mostanában. De a második mondat már félreismerhetetlen Petri-szövet. Lefelé stilizál, mert megváltozott a versízlés, mert jelezni akar egy cezúrát, valamivel szakítani akar. A nyugatos verseszménnyel is, meg a messianisztikus nemzetivel is. Egy túlfinomult finnyás szellemet képvisel, amely azonban éppen abban leli kedvét, hogy egy nála silányabb társadalmi közeg nyelvét beszéli. Idézőjelbe teszi, ha valami túlságosan szépet talál mondani, de szükségképpen idézőjelben van a csoportszleng is, az iskolaudvarok, a házibulik, az aluljárók sódere is. Nem kedveli a pallérozott polgármodort. Az a sikk, hogy zabát mondjunk, s mellé a ma már kicsit kimódoltnak, modorosan túlcifrázottnak ható, alantasabb ízléshez igazított csupáncsak. A gondoskodom viszont illendően ikesen van ragozva. Aztán megint másféle futam, bizarr, mondhatni, másfelé húzó felhangjaival. A körülményes tevés-vevés célszerű közlés, pontos vonallal odavetett helyzetrajz, de az időmet elporlasztani-val mintha egy kicsit komédiázna Petri. Hallhatom, ha tetszik, múlt századiasnak, kora romantikus-poétikusnak, stiláris utalásnak (Berzsenyire, Vörösmartyra), de hallhatom persze humornak, hülyéskedésnek is. De ha éppen akarom, érezhetek benne valami eltakart fontos közlést is. Nem a nagy idő múlik itt, inkább az ember nyüvődik: egy kedvetlenül vagy egykedvűen ügyködő, éppen az idő lassú múlásától szenvedő, ettől az egész hašeki latriná-tól (mert ennek a világnak a színhelye nem a kafkai kastély, hanem a Švejk-beli latrina, mondja Petri) viszolygó közember mutatja magát. Lehet, hogy túljátssza, de mégis nagyon jellemző, ahogy leértékeli az íróságot, és egyáltalán: mindenfajta tevékenységet. A versben, nagyon jellemzően, az is benne van, hogy Petri éppen jól érzi magát, meg az is, hogy a világban nem lehet igazán kényelmesen elhelyezkedni. Még jó, hogy a krecliben, a kisvilágban, a tárgyakban bízni lehet. Meg lehet fogni, számba lehet venni őket. A lirizálás kísértése is csekély. Ha mégis van valami költészet a főzéshez szükséges eszközök enumerációjában, az éppen kopogó költőietlenségében van. De máris megint színjáték következik. Ha komolyan gondolom: szociográfiai vázlat, viselkedéstan, stílustanulmány. Ha nem: ironikus önarckép, nemcsak Petriről, hanem egy jellegzetes szubkultúráról is. Mert ugyan mit főzhetne a minden ízében városlakó költő, ha nem savanyú vetrecét? Erdélyi étel, szép régies-népies neve van. Petri érzi és élvezi a groteszk stiláris helyzetet. Gyorsan hozzá is teszi az úgynevezett-et. Komédia ez a cirkalmas pontoskodás is. És persze az is, hogy nem főzi-süti, hanem előadja. Ezzel a megint csak idézőjeles, parodisztikus szóval jelzi, hogy hol járunk. Kezünkbe adja a kulcsot, de igazán csak az használhatja, aki ebben a házban eleve ismeri a járást. A sokfelé kötődő, sokféleképpen irizáló stíluselemek hol széthúzó, hol összetartó együttese adja ki azt a helyhez, közeghez, társasághoz kötött szellemet, amely csupa hajlékony, groteszk játékosság és elegáns idétlenkedés.

De azért Petri sincs mindig fából. Ritkán esik meg vele, de most, barátja kopaszodó feje búbja láttán, őszintén ellágyul. És hogy ez az előzményekhez képest váratlan gordonkahang még mélabúsabban szóljon, a versszínpadon (éppen a hiányával) megjelenik az asszony. A te jobban tudod hirtelen meghitt baráti-családi hangulatot teremt: szeretjük egymást, részvéttel, aggodalommal. Egyszerre jóleső istállómelege támad a jelenetnek. Ha a maga többnyire bajos nőügyeiről, szerelmeiről, házasságairól van szó, Petri sohasem tud ilyen zavartalan gyöngédséggel beszélni. (Kivéve mostanában, az öregedés előérzetében írott vallomásait.) A férfi–nő kapcsolatból fogant, szerelmi költészetnek csak fenntartással mondható lírája szinte kihívóan, nemritkán megbotránkoztatóan, cinikusan kíméletlen, érzelmei már a kapcsolat kezdetekor kétneműek, mintha az erőszakos testi gerjedelemben valami megalázó volna, mintha a beteljesülés zavarná független (bár kedélytelen) magányát, hamari csömörrel fenyegetne. Az aktus, a viszony nemegyszer terhes, fáradságos kényszer. Még a műfaj remekeiben, a Sára-versekben is, bármennyire ott van bennük a bűntudattal társult megrendült szerelem, gondja van rá, hogy valahol kificamítsa a verset. Olykor a nagy tragikus szólamot is keserves grimaszba fordítja. A katarzis, úgy emlékszem, csak egyetlen szexuális tárgyú versében, a Hogy elérjek a napsütötte sávig-ban következik el. Egy önkínzó részletezéssel festett, már-már kéjesen undorító pokolból nyújtózik a templomi tisztaság felé. Szerelmesnek mondható verseit, alighanem Petri szándéka szerint, gyakran viszolyogva olvassuk. Én mégis azt hiszem, hogy gyűrött, roncsolt felhámjuk alatt ingerülten rejtegetett nagy érzések parázslanak.

De a Munkanapló-ban nem feszélyezik a maga lelki, költői bonyodalmai. Barátja feleségével felszabadultan kedves lehet. De azért az emelt hangtól ezúttal is meghőköl. A körülöttünk a kert és távolléted-et, alighogy leírja, máris soknak, talán szenvelgőnek érzi. Vagy szándékosan helyezi el nekünk, olvasóinak a csapdát, hogy egy pillanatra elhiggyük: itt most áriát intonál? Hogy aztán gyorsan kijózanítson, megbánja, visszavonja (eljátssza, hogy megbánja, visszavonja) az óvatlan dalolást. Kimondja, visszavonja, helyesbíti, esetleg körülményesen körülbeszéli, egyik szakmáját, a filozófiát is parodizálva: ez Petri verstechnikája. Bocsánat, ez túl mélyre sikerült, mondja egy titkos bűnön kapott kamasz feszengő szabadkozásával, és a mondat mögül kihajol kaján fintorba húzódó képe. Mert trükk ez is: mihelyt fertőtlenítette a lirizálással-érzelmességgel gyanúsítható sort, mihelyt tudomásunkra hozta, hogy tudatában van eltévelyedésének, már nyugodtan ki lehet mondani, meg is lehet ismételni: De mégis: távolléted, mint a kert: környezetünk: hiányzol, és jöhet a komoly, bensőséges férfibeszéd. (Tíz évvel később már első személyben is ki meri mondani: Ha nem vagy itthon, üres a lakás. / Én csak tátongok. Üresség vagy űr? / Csupa menés vagyok meg maradás, / jaj, miért hagytál ilyen egyedül.) Ha van is itt a Munkanapló-ban egy kis irónia, az visszafelé, a férfiakra céloz. Megbeszélik, kibeszélik a távol levő asszonyt, de a látod kedves odafordulása, az elkezd veled mindenféle történni tónusa jelzi, hogy csupa szépet és jót mondanak. Annál ironikusabb-karikírozottabb a komoly férfitevékenység rajza. Az íróságot (az írdogálás-t!) nem lehet, nem illik komolyan venni. Akár goromba, akár nemes szeszeitől másnaposan Petriék nemzedéke (köre) nem érez ilyen-olyan elhivatottságtudatot. Nem alkotnak, nem költenek, inkább csak, talán kenyérkereső kényszerből, kelletlenül bajlódnak, piszmognak. Ahogy Petri ábrázolja, nem nagyon felemelő a látvány. Lefelé stilizálás ez is: kipiszkálni a világot, mint köröm alól a koszt. Ráadásul precízen, ami még csak rontja a képet. Hogy még jobban fintorogjunk, meg is mutatják egymásnak. Az eredmény-t, természetesen, hogy evvel a gyerekszobai eufemizmussal egy-két grádiccsal még alább lépjünk. S hogy diszkréten teszik a csikkek mellé, az csakis arra való, hogy az ártatlan olvasó még jobban megbotránkozzon. Az emlékeink vannak gyújt ugyan egy kicsi lángot, de mindjárt ki is oltja a turkál, titrál, szikkaszt vegyészi-technikusi szakszerűsége. A valami lesz. Ha nem ebből: belőlünk viszont megint társasági duma, réteghumor. A kiüresedő szöveg megcsavarása, továbblökése igazi helyi szín. Petri jó ösztönnel tudja, hogy az ilyenfajta verset, akárcsak a savanyú vetrecét, a kellő arányban adagolt alapanyagok éltetik. Ezért lobbantja fel megint a szakaszvégen az egész versnek valahogy testet adó lírát. Előbb a takarékosan nagyszerű nyárvég-képet, majd mikor azt sikeresen elrontotta a kopog a gép-pel és még inkább a felköhécseltem-mel, azt a négysornyi édesen bukolikus fény-árny játékot. De ilyen magas hangfekvésben Petri-vers csak kivételesen végződhet. Beleteszi hát a képbe a kövér szöveggilisztá-t. A költészet így kétszeresen is megkapja a magáét. Egy utálatos metaforában ölt alakot, és rögtön meg is mássza önmagát, azt a szép, levegős impresszionista faluképet. Azt hiszem, általában is ilyen a Petri-vers természete. Szerzője ravaszul destruktív: úgy veri szét a hagyományos lírát, hogy oda-odatesz belőle egy-egy szép darabot az olvasó elé.