Üres színpad

Ez aztán igazán tárgyias költészet! Hiába ígéri a vers címe, a gyerekkori öreg nők csak nem akarnak színre lépni. Csak a vers közepén jelenik meg Alice, lakkcipőben és jólnevelten, ő is csak egy pillanatra, a többiek eltűnnek a bizonytalan többes szám harmadik személyű névmásban. De a szín, a díszletek, a kellékek annyira rájuk vallanak, hogy a negyedik-ötödik sorban már érezzük a jelenlétüket, a lelküket, a szellemüket, az ellenséges történelem közegében kanyargó, pangó sorsukat. Mi is volt még? Így kezdi Rakovszky Zsuzsa a verset. Mintha egy már régóta folyó történetet folytatna. Nem is történetet, vagy ha igen, nem élőlényekét. Dolgokét inkább, számba vesz, leltárt csinál, mint egy kedvetlenül nézelődő végrehajtó. A kérdés persze nemcsak a jelentése miatt van ott. A stílusértéke legalább olyan fontos: prózai töltelékmondat, áramtalanított közbeszéd, hogy ellensúlyozza a lírát, földközelben tartsa a verset, ha nagyon magasra találna szökni a dallam. Szökik is majd, természetesen. Jó, ha mögötte ott van ez a fakó, dallamtalan akkord. Most már jöhetnek a tárgyak. Rakovszky, mint a régész, egy eltemetett világ cserepeiből-szilánkjaiból idézi fel a valahai életet. Egy családét, családtöredékét, a nagyobbra is valló kisvilágét. Vagyis a vers eleje szociográfia is, ízléstörténet, viselkedéstan, korvázlat. Ezek a tárgyak közhelytárgyak: az oszlopos pohárszék, a karlsbadi emlékpohár, az árny-agár természetesen társul az Új Idők-kel. (Gondolom, bekötött évfolyamok.) De hogy a tárgyak együttese mégse legyen csak leltár, kell hozzá a nyers máj-színű márvány, az ovál vagy a fénybe tartás mozdulata, amitől a csészék, az emlékezet testmelegében, csésze-ködfelhővé lényegülnek át. A felsorolás hát nem igazi felsorolás, a tárgyak mögött fények villannak, terek nyílnak, jólesően változó iramú mondatokban állnak. Azután meg kérdéssor hárítja el a fenyegető mondattani monotóniát. Ez formatechnika, de nemcsak az. Az előadásmód hirtelen áthevül, jelzi a személyes érdekeltséget. A kérdések, a közben felnőtt gyerekéi, egy kiürült, képtelen életformára mutatnak. S micsoda képekkel! A hajdani jómód maradék tárgyai, mozdulatai, szokásai a mindenfelől tolakodó nyomorúságban: az egymásnak fordított nagytükrök a fénytelen, vizes garzonban, a rongyláda purgatóriumában (a hátha-mégis-üdvözülésnek az egész versre kisugárzó nagyszerű metaforája) a tíz-éve-volt-divat ruhák (szinte érezni a szagukat), az üres leveshez az ezüstkanál, a csipesz a szemenként adagolt cukorhoz. Az abszurd idő-nek, a szép és alkalmatlan álomvilágnak, álvilágnak nincs tere, levegője. Ez a szegényes színpad az erőszakos valóság durva falai közt szorong. Az emlékezet (hadd idézzem Rakovszky Zsuzsa nagy versének, a Decline and Fall-nak a zárósorát) értékközömbös mézében mumifikálva. Az emlékezet kiszámíthatatlanul működik. A maga törvényei szerint minősít, nem igazodik erkölcsi, bölcseleti, társadalmi és egyéb mércékhez. Rakovszky Zsuzsa is csak előhív, csak ábrázol valamit. (Én többek közt ezt is szeretem benne: hogy verseibe befogadja, ábrázolja a világot, ahogy maga mondja egy nyilatkozatában.) Csak leír egy minden tekintetben kóros állapotot. A gyerekkori öreg nők-et leginkább valami majdnem szenvtelen részvéttel övezi a versben. De részvéte nem ébreszt ellenirányú indulatot. Esetleg majd az olvasóban. Neki csak az a dolga, hogy elénk állítsa a szorongató világot. A rajz pontos, de színezése nem egynemű. Mert bármilyen fájdalmas, fojtottan keserű is ez a vers, mégiscsak van benne valami meg-megcsillanó honvágy. Akárhogy is, a gyerekkori öreg nők-nek az ellenséges kor szorításában lassan, tragikusan alámerülő és visszavonhatatlanul idejétmúlt világa a gyerekkora Rakovszky Zsuzsának. Ezt a furcsa kettőslelkűséget érzem még a Decline and Fall-ban is: Rakovszky biztos kézzel gyűjti össze és helyezi el a versben a hanyatló szocializmus önmagukban, költői rásegítés nélkül is emblematikus tárgyait, szavait. Az alkotmányjogi vagy hadtörténeti fogalmakról elnevezett mozik, cigaretták (akik akkoriban moziba jártak, szívták azokat a cigarettákat, orrukban érezhetik a korszak szagát), a ragacsos műmárvány asztalok, a takarékos életvitel előnyeit reklámozó gyufásdobozok, a vendéglátóipari vállalat kerületi üzemegységei (micsoda koridéző erejük van ezeknek a többnyire oroszból honosított, szovjet sémára előállított, idétlenségükben is valahogy vérfagyasztó elnevezéseknek!) és a parancsuralmi klasszicizmus egyéb termékei, egymásra ragasztott rongyolódó plakátjai, a tömegtermelt tükrök, arcfrissítő zselés tégelyek (a több millió fehéregérrel végzett balul sikerült kísérlet lényegébe vág ez a pontos stílusszatíra): a korszak önnön alkotásaiban megfogalmazott megfellebbezhetetlen ítélet. Hallom mögötte, más hangfekvésben, Kálnoky László távoli hangját, A kegyelet oltárán-t, csak a Rakovszky rajzolta torzképből hiányzik Kálnoky pokoli humora. A Decline and Fall szomorú vers, kétségtelenül. És mégis, nem a zavartalan megkönnyebbülést hallom a vers első sorából: Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp. Úgy tetszik, a korszak elmúlásában egy nemzedék életének, ifjúságának az elmúlása is benne van. Az érv-ellenérv, a fehér-fekete logika, szerencsére, nem vág Rakovszky Zsuzsához. Vagy csak én érzek a Gyerekkori öreg nők enyészetes képeiben valami ki nem mondott, talán kimondhatatlan, tétova édességet?

Talán a tárgyak, a képek, az ábrázolás ereje teszi. De Rakovszky ahhoz is ért, hogy lehet a verset a kellő pillanatban a fogható világ fölé emelni. A közben az idő úgy megy, mintha volna még s az övék bölcseleti-metafizikai színezetű mondat. Elvont, fogalmi eleme a versnek, mondatnak sem utolsó, mert hatásához hozzátartozik, hogy az övék a közös állítmányból csak késedelmesen részesedik. Ez az idő személyes is, biológiai is, történelmi is. Nem órával: a mulandósággal, a természet változásaival mérhető idő. De micsoda érvénye van ennek a nem éppen újszerű gondolatnak, ha Rakovszky Zsuzsa teszi elénk! Nem magyarázkodik, s nem is jut eszünkbe, hogy tavaszra-nyárra-télre gondoljunk. Maga az idő lesz itt testté, habzik föl (milyen láttató ez a váratlan ige!) hol zölden, hol fehéren. Aztán a rózsavész, a nyár hirtelen lobbanó metaforája, lehető asszociációival (tűzvész – pusztulás – gyönyörűség), s azzal a közbeszédízű, mégis berzsenyis határozóval, a futólag-gal meg a dönti-vel metaforája lehet az emberre hirtelen rátörő és máris tovatűnő szépségnek-mámornak is. De ebbe a nagy mondatba, ebbe a zsúfolt, hézagos, ékes képsorba belefér a soha az új nevén nem hívott tér is, s ez a korhoz köti, visszahozza a verset a földre. Figyeljünk arra a hó-szellemképre is! Nemcsak azért, mert rávall Rakovszky látásmódjára, gyors festőreflexeire, hanem azért is, mert ebben a pillanatban válik költői anyaggá a modern technika. Itt a vers alábbereszkedik, nehogy el találjunk telni szépségével, köznapi bosszúságaink közé: lecsattog s úgy marad a rossz roletta. Szinonimája persze ez is a kivédhetetlen romlásnak, a javíthatatlan tárgyak közt lefokozódó életnek. Nemcsak az anyag, szétzüllik a test is. Ezt szinte kötelező idetenni, de Rakovszky csak két és fél sort szán az öregedésnek, jó ösztönnel érzi, hogy a részletezés kisiklatná a verset. Nem is fiziológiai leírást ad. Csak két részletet nagyít ki. A cigarettapapír-szerű foltos bőr, a táskák közé süppedő szem, mondhatni, beáll a tárgyak sorába. Megint tempót, stílust vált a vers, jön újra a töprengő kérdés, az és még mi is? A tizenkét sornyi befejezés nagy találat: Rakovszky most már nem tárgyakat, hanem egy tárgy tárgyait mutatja. Egy túlexponált (elégetett, s ez is féljelkép lehet) fénykép bizonytalan részleteit. Elmosódó körvonalak, kivehetetlen képtöredékek, határozatlan előadás. A kép, a leírás sejtelmes hangulatát a zengéstelen közbeszéd, a steril műnyelv elemei ellenpontozzák. Vélhetőleg tél meg este van, az árnygomoly szerzett jogon birtokolja a hátteret, a sötétből egy azonosíthatatlan gazdájú kéz olvasható elő. Ezek a szavak szembeszökően elütnek a verszáró sorok elemien költői anyagától. Valami ironikus pedantériát visznek bele, de ettől a végleg elfelé mosódó tárgyak, testrészek csak annál hatásosabban mondják a magukét: a semmibe csúszó gazdátlan életet. Úgy tetszik, hogy ebben a bizonytalan világban tétován, zegzugosan törekednek előre a többnyire hosszú mondatok. Rakovszky Zsuzsa máskor is kedvét leli benne, hogy elhitesse velünk: mondatai lassan, küszködve formálódnak, mintha mindig valamilyen ellenállást kellene legyőzniük. Közbevetésekkel, igeneves szerkezetekkel fékezi iramukat. Ugyanez a fordított becsvágy érzik a formakezelésében is. Mintha egy kicsit feszengene, mert a kötött formákat szereti. A jambus nem nagyon erőszakos, elég, ha itt-ott zökkenti meg egy kicsit. A rímelése külön tanulmányt érdemelne. Hol látványosan-hangzatosan tiszta, hol látványosan fakó, disszonáns rímei terepszínűek. Belesimulnak a környezetükbe, alig vesszük őket észre az áthajlásokkal, erőszakos törésekkel kanyargó mondatokban. Mintha Rakovszky Zsuzsa szükségét érezné a megformálás, az előadás, a szintaxis, a szorosan vett forma nyűgeinek. De ezt egy kicsit szégyelli, talán ódivatúnak tartja, talán olyan súlyosnak tudja anyagát, hogy nem akar könnyednek látszani. Azt hiszem, jól ítéli meg tehetsége természetét.