Első személyben

1989-ben, mikor Baka István a Farkasok órájá-t írta, már nem nagyon volt ildomos első személyben panaszkodni. Ő maga is, sokféle hangpróba után, egyre jobban megszerette az áttételes kifejezést. Szerepverseket írt, Zrínyit, Vörösmartyt, Széchenyit alakította, s nem lehetett tudni, mennyire beszélt közben magáról is. Másképpen is alakoskodott, versmódokba, zenékbe élte bele magát, választott aztán két állandó alakmást is, a szegény Yorickot (ebben nemcsak a Hamlet, hanem Kormos István is benne van), a maga kedve szerint alakítva, vagy (egész életművét meghatározó orosz kötődésének szellemében) Sztyepan Pehotnijt, a kitalált orosz, egyébként csakugyan nagyon orosz lelkű költőt. De Baka van annyira független szellem, hogy fütyüljön a divatokra. A Farkasok órája váratlanul és lázasan személyes vers. Nincs benne semmi trükk: magamutogató, kihívóan érthető vallomás. (Eszembe jut, hogy a személytelen költészet szinte kezdettől eltökélt híve, Weöres Sándor, vagy az objektív lírát nemcsak gyakorló, hanem szikrázóan okos esszékben is meghirdető Nemes Nagy Ágnes, életük utolsó keserves éveiben, az én végveszélybe kerülése, megtöretése idején elkezdtek első személyben beszélni, egyenesben adtak hírt pokolbeli szenvedéseikről.) Baka István változatlanul játssza szerepeit. De színpadi alakításaiban nemegyszer mintha ő maga volna a persona. A Farkasok órájá-ban pedig meg sem kísérti a rejtekezés.

Nem tudom, honnan vette ezt a hatásos címet. Láthatta-e Bergman régi filmjét, a Farkasok órájá-t? Olvashatta-e az egyébként más értelmű svéd szókép magyarázatát? Vagy van más nyelvben is ez a szorongató metafora? Vagy maga találta ki, a magyar vagy orosz szólások modorában, a farkashoz társuló képzetekhez igazodva? Elhiszem neki, bár nem tudom, miért hiszem el ezt a címet. Hiszen természettudományos megalapozása, mondhatni, módfelett ingatag. Nem kell hozzá felütni a Brehmet, úgyis tudjuk, hogy a farkas éjszaka ébred, egészséges tetterővel telve kóborol, és pirkadatkor, nem úgy, mint Baka, mély álomba merül. De ne léháskodjunk. Ha a farkas szokásos jelzőit, szinonimáit elgondolom (magános, rideg, kóbor, veszett, ordas, dúvad, toportyánféreg), érteni vélem, miért lehet alkalmas metaforája a kivetettséget, az ilyen-olyan pusztában kóborlást, a szorongást, a vörösmartysan sötét rémlátásokat, az egzisztencializmus elképzelése szerint való gazdátlanságot, magárahagyatottságot, a dermesztő orosz semmit (a Dosztojevszkij-hősökét), lírája tanúsága szerint, szakadatlanul szenvedő Baka Istvánnak. Az álmatlansággal küszködőnek rossz gondolatai vannak.

A Farkasok órájá-ban hatszor hangzik fel, a strófák első sorából kiszakítva, a felébredek. Baka szándéka szerint hosszú mondatnyi súlya van. Jelenthetné persze az álom hínáros szorításából való szabadulást is. Az eszmélést, a tudat kivilágosodását. De Baka ébredése csak félébrenlét. A tárgyak ugyan elvesztik boszorkánytermészetüket, visszanyerik megnyugtató nappali formájukat, de azért az álom homályos félemlékei még körülgomolyogják őket. Még mindig benne állnak az elcsigázva ébredés rossz közérzetében. Akárhogy is, fontos szerepe van a vers szerkezetében. Baka István szenvedélyes, talán tanult zenehallgató. Képzelhetjük hát úgy is, hogy minden tétel (minden versszak) előtt leüt egy súlyos, dallamtalan akkordot. Ebből bomlik ki aztán egy-egy sokszólamú tétel. Ha nem tudnám, hogy legihletettebb pillanataiban is minden szavát meglatolja, azt mondanám, hogy improvizál a felébredek-re. Biztos ösztönnel, hatásosan úgy jeleníti meg zaklatott lidércálmait, mint aki már kívülről nézi az egészet, és most meg akarja nyugtatni magát. Csakhogy az álom rémképei így is jelenvalóak. A nem, a nincs nem töri meg hatalmukat, ott vannak most is az éber tudat homályos hátterében. Mert álomképeinek súlyos, tömör teste van. Képzeljük el a genezisüket, vagyis Baka verstechnikáját! A takaró lidérce talán szerencsés sugallat, talán egyszerűen csak jól van kitalálva. Szerencsés, mert a versnek sűrű babonás légköre támad tőle. Ha nem gyerekkori emlékeinkből, tudhatjuk az irodalomból, hogy a lidérc az ember mellére szokott ülni. Megnyom: légszomjasan fulladozunk tőle. Ott lehet mögötte a látvány is. A felgyűrődött takaró fantasztikus metamorfózisa a lázas képzeletben. A csigaház-fehér gyönyörűen váratlan metafora, de kínálkozó is: a pucér ember a takaró alatt csiga a házában, társítjuk hozzá öntudatlanul. A matt fehéret pedig aligha lehetne pontosabban leírni, mint a sokféle képzetet indító mészhéjhoz hasonlítva. (Talán még a fehérre égett is áttűnik a tudatunkon.) Elindít aztán a versben egy nagyon hatásos képsort. Ha csigaház, hát csiga is. Gombszemével, nyirkos érintésével, üvegesre száradó hideg nyálával viszolygató kép. A csiganyál és a hideg, üveges kinti fény összejátszása egybemossa a valót és a fantasztikumot. Libabőrös lesz tőle az ember. A második felébredek első olvasásra már-már megnyugtató. Az alvó most talán igazán felébred, visszatérhet az alvilágból a földre. Elfelejtheti álombeli vergődéseit. De a kora hajnali ébrenlét, ha valamelyest kijózanodva is, folytatja, amit az álom elkezdett. A zajok, a tárgyak arányt és alakot változtatnak. A sürgető testi szükségletek (a vers hangja most nyersen prózai) a marasztaló ágymelegben ugyanolyan kellemetlenek, mint az álom vagy a képzelet gyötrő játékai. De a nem mozdulok a versben nem egyszerűen a lustaságot jelenti. Mintha a múló időnek (ha csak egy vekkerórában testesül is meg) prédául vetett, a mulandóságot tehetetlenül szenvedő ember katatóniája is volna. Mert a vekkeróra közeleg-távolodik (talán a félálom erősíti-halkítja, modulálja tiktakolását), újabb metaforát hív elő, a tehervonat-ot, s mert az nyugtalanítóan vörös, később a rossz vérkeringés, a zakatoló szív metaforájául kínálkozik. Az álom és eszmélet közt bizonytalankodó tudat a valót is hozzáigazítja az álomhoz. A felvonító frizsider tolvajt álmodó kutya, lehet, hogy tudatosan József Attilát idézi, a Külvárosi éj-beli kóbor kutya lógó nyelvé-t. És nemcsak a kép, hanem a látásmód, a technika is szuverénül József Attilá-s. (A rendezett gépi elme és a rendetlen emberi szembefordítása.) Mintha Baka érezné, hogy a metaforaburjánzás veszedelmesen elboríthatja a verset. A vers közepe megtartja ugyan a képi érzékletességet, de fogalmibb természete van. A józan ész érveire (a múló idő csak változás, nem véres tragédia) egy mindent elbizonytalanító kérdés válaszol. Bizonytalan persze maga a kérdés is, hiszen éjszakai vergődéseink közben csak sóvárogjuk a bizonyosságot. De az oly jó lenne tudni tárgya is bizonytalan. Hanem a tétova mit is-re következő gorombán egyértelmű kérdés végre a legfontosabbra mutat. A mért félek úgy nem egyszerűen az álmatlan éjszaka, hanem az emberi egzisztencia alapkérdése. A sarokba szorított farkas nemcsak képzelt vagy valóságos üldözőire, hanem magára is vicsorog.

Ez után a csak látszólag laza (mert a töprengés szeszélyes hullámverését a töredezett mondatok is utánozzák) meditatív tétel után Baka nyugodtan megengedheti magának, hogy megint látványos képsorokkal kápráztasson el bennünket. Az elsőnek a robbanóanyag-raktár a nagy energiájú magja. Az vonja gravitációs terébe a gyújtózsinórt, az idegeken futó lidérclángot, a detonációt. De alighanem alakítják a verset a kínálkozó rímek is. Meglehet, hogy az idegszálon-t az álom (vagy az is) vonzotta a versbe, az őr-re olyan telten rímelő elől meg az egész menekülés-képet. Mert a vers így is, az anyag véletleneit hasznosítva is épül. Csak a kész műben ezt már nem vesszük észre: elfedi formai, nyelvi, képi evidenciája. Valószínűleg véletlenül alakult így a vers rímeinek elhelyezése is. Belezökkenhetett volna Baka akár valamilyen szabályos rímrendbe is. De a vers másképpen akarta. A Farkasok órájá-nak váratlanul felhangzó vagy elmaradó rímei szeszélyesen egymásba csavarodó szövegfonadékokat hoznak létre, a hosszabb-rövidebb versszakokból hiányzik a zárt teret létrehozó formai szimmetria, az elől ott üt vissza az őr-re, ahol már nem is várnánk, egy újabb rímpár fogja közre, de a fussak nemcsak a kúsznak-ra felel, előre is hat, egy kicsit disszonánsan, összecseng a hussan-nal is, akárcsak a világból – magából rímpár az álom – idegszálon-nal. Fülünknek, szemünknek jólesik, hogy ez a körvonaltalanul gomolygó félálom-világ meg van kötve, és még jobban, hogy nem valamilyen előre vállalt, nagyon szabályos forma nyűgeivel. A hova fussak indítja el a következő képsort, így kerül a versbe a rés, a rést kereső egér, a nyers-groteszk bagolyköpet, ez az egyébként tökéletesen természetelvű kép. Jót tesz a versnek, hogy az imént még patetikus önábrázolat, a robbanóanyag-raktár-Baka lefokozódik, valamely felsőbb hatalom félig megemésztett hulladéka lesz belőle. Kiöklendett szőrcsomó. De mennyire kell ebbe a kívülről látott, hatásosan színpadias képbe Pallasz! Kisszerű, ironikusan odarakott mitológia-darab, de mit keresne itt nélküle a bagoly? Így mégiscsak valamilyen alantas isteni rendelés végrehajtója.

Most már minden az utolsó strófán múlik. Tud-e Baka erősíteni a versvégen, ki tud-e találni valamit? Azt találja ki, hogy alig tesz hozzá valamit az eddigiekhez. Mondjuk, azt, hogy ma is, mint minden éjjel. Ha eddig nem tudtuk volna, most megtudjuk, hogy Baka álmatlansága krónikus. Így lesz az egyszeri leírásból kórisme. Egyébként csak még egyszer megszólaltatja a vers motívumait. Nem úgy, ahogy egymás után következtek. Hanem ahogy hibátlanul működő zenészösztöne diktálta. Hogy is illene az aggályos rend ebbe a félhomályos világba? De a korábbi szólamok itt megsűrűsödnek, olykor kiegészülnek, mint a váratlan akusztikus asszociációkkal (vak vonat, vakog az alvadtvér-zakatatak), alliterációkkal gazdagított vekkeróra-motívum, máskor egy-egy mozzanatukba tömörülnek (a frizsider-képre csak az áram vonít fel mutat vissza). Egyszerre érezzük ezt a tételt szürrealisztikusan lazának és kiszámítottan tömörnek. A nem gyilkosok loholnak-ból elmarad a nem. Amit előbb a ráció elhessegetett, most kísértetiesen megtestesül, hacsak az álom sikátorában is. De hát nem ugyanolyan valóságosak-e az álombeli rémek, az ellenőrizetlenül teremtő tudat szörnyei, mint a fenti világéi? Az előbb még csak kiöklendett szőrgolyó most rút hányadék, s ezt az önkínzóan naturalisztikus, utálatos képet csak a dermesztő egyedüllétet érzékeltető törött ezüstmaszk feledteti el, csírátlanítja valamennyire, s vonja az egész verset a fagyos élettelenség régiójába. Eddig Baka szabálytalanul rímelt, s volt rá oka. Ezt a minden szólamot összefonó strófát viszont szabályos rímképletek fogják össze. Egy ölelkező és öt párrím zárja szűk térbe a nagy vers szeszélyes futamait. Mintha Baka azt akarná, hogy most crescendóban zúduljon ránk a vers valamennyi szólama. Itt abba is lehetne hagyni, nem lehet fokozni, nem lehet folytatni. Legfeljebb kétsornyi imával, hátha felmelegítheti valami gyermeki bizodalom ezt a dermedt világot.