Az örökkévalóság jupiterlámpái

Jó tíz évvel ezelőtt írta Orbán Ottó ezt az elragadtatott himnuszt. Talán némi merészség is kellett hozzá: akkortájt, legalábbis jobb körökben, már nemigen illett ilyen gyanútlanul-szépen énekelni. De mikor törődött Orbán az illemmel? Meglehet, az sem jutott eszébe, hogy a költemény (inkább költemény ez, mint vers) két szólama, a fátyolosabb, a mulandóságé és a fényesebb, az örök szerelemé, önmagában is ódivatú. Hadd játsszam el vele: úgy képzelem, legelőször az a gyönyörű cím juthatott eszébe. Annyira megtetszett neki, hogy minden strófa élére odarakta. Biblikus sugallatú kép, szépen megformált szentige-szerű mondat. Ott lehetne János Jelenései-ben, ha lehetne ott ilyen szép a világvégi pusztulás. Ott lehetne Ezékiel nagy csontmezőlátomásában is, csakhogy Orbán verse szerint nem kell feltámadásra várnunk. Ezek a csontok nem a kopár enyészetet, hanem a halálon túl is folytatódó végtelen szerelem ígéretét hordozzák. Az elképzelt halálon-túlról, a formája szerint gyászos képből kapja a vers a legerősebb megvilágítást. Abban a megvilágításban lesz az emlékezet felidézte képsor lázasan jelen idejűvé. Figyeljük csak a mondatkezdő és-t! Régi trükk: azt az érzést kelti bennünk, hogy a versindító mondat előtt egy hosszú történet van, láthatatlanul, elmondatlanul. Nyitott a mondat vége is, ezt jelzi a gondolatjel. Vegyük tudomásul, hogy a történet ott sem ér véget. A bibliára emlékeztet ez is. A próféták látomásai szoktak így kezdődni: És ímé, és látám. Így kezdődik Dylan Thomas nagy verse is: És nem vesz rajtuk erőt a halál. (Halott szeretők, halhatatlan szerelem abban is. Ezért is van, hogy Orbán verse alatt hallani véljük kedves költője hangját.) Hasonló szerepe van Jékely Madár-apokalipszis-ében a verskezdő három pontnak. És ezért kezdi mert-tel az Apokrif-ot Pilinszky. Meg is kísértett ez a gondolat: Orbán a maga mondata alatt ott hallotta Pilinszky zord jövendölését: Mert elhagyatnak akkor mindenek. Nemcsak a mondattani sémát, hanem a fenségesen komor képet is ott érzem az És fölragyognak szétszórt csontjaik hátterében. Mintha, talán szándékosan, talán inkább ösztönösen, költőtermészete szerint, vitatkozna vele. De a tágas-tündökletes világvége-kép, a fortissimóban előadott első akkord egyelőre függőben marad. Megteremti ugyan a nagy dolgok előérzetét, de Orbán máris hangot vált. Földies arányú, édes, bensőséges, gyöngéden ironikus közjáték következik. Az esetlenül csetlő-botló, félig értett nagy késztetésre mozduló szerelmeseket a paradicsomból már kiebrudalt öregedő felnőtt nézi, józanul, csúfondárosan, de persze meghatottan is. Mint minden nosztalgikus képnek, kettős természete van ennek is: megidézője benne is van, meg kívül is rajta. (Hogyne jutna eszembe Nadányi Zoltán természetesen más hangfekvésben szóló, de hasonló lelkiállapotban fogant sanzonja: „Valahol együtt járhatunk, / talán egy régi nyár / kanyargó, kedves útjain, / a régi, régi pár. // A hídon túl kis gyalogút, / kökénybokrok szegik, / ott mennek ők! Hogy szeretik / egymást! Be jó nekik!”) Az emlékezetből felmerülő kép egyszerre távoli és jelenvaló, mint a nagyromantika sejtelmes képei, ködös és testes metaforái. És mintha ebben az első versszakban Orbán emlékeinek még egy másik, mélyebb rétege is felderengene, az a gyerekkori zöldország, amely valamikor, intézeti kisdiák korában, jótékonyan kimosta belőle a háborús szorongásokat. Az És fölragyognak szétszórt csontjaik (így, harmadik személyben, mégis lázasan-személyesen beszél a versben) hirtelen lobbant szerelme talán egy második, másfajta zöldország lehetett. Nem tudom, a versbeli lányalak azonos-e azzal a jószagú, rezgő mellű, széles járomcsontú orvosnővel, akivel az idegosztályon, összeroppanása idején, hozta össze a jó sorsa, akinek a fehér lepedők jégmezőjén narancssárga lánggal lobogó szerelmet, újabb megváltatását köszönheti. Arról a nőről van-e szó, akit egy remek Dante-imitációban így örökít meg: Két kamasz vak / önzése lobog föl a temetőkert országban. Vagy valaki másról? Mindegy, hiszen ez a versbeli szerelem helyhez-időhöz köthető ugyan, s ez nemcsak a költőnek, hanem az olvasónak is fontos, de el is válik az alkalomtól, mítosz-alakot ölt, Thomas Manntól kölcsönözve a kifejezést, időtlen szkémá-vá lesz. Az éretlen szeretők egyelőre egy majdnem-gyerekkori profán éden színterein botorkálnak, ég és föld közt lebegnek, de a költő-képzelet csak egy kicsit rajzolja át őket, megmaradnak az ismerős valóság vonzáskörében. A kép élénk színezésű, de természetelvű, a zene kis térbe való kamaramuzsika. A második versszakban elszabadul a képzelet, megszólal Orbán nagyzenekara. Érzékien-súlyosan. Érzékien? De hiszen a szerelem fiziológiájáról alig-alig esik szó. Inkább csak jelzésekkel, szertelen metaforákkal. S közben ünnepélyesen színre lép az érzékfeletti, testet ölt a testtelen egész, sőt az elvont eszme, így, ilyen goetheiesen-filozofikusan. Vagyis az egyetemes, időtlen és határtalan szerelem, az egyedekben. Filozófiának, meglehet, nem nagyon eredeti, de költői ereje, Orbán előadásában, ugyancsak lenyűgöző. Az istenség az érzékekben, az érzékeknek nyilatkozik meg, s ahogy Orbán ezt megcsinálja, az nemcsak mitologikus metamorfózis, hanem káprázatos költői mutatvány is. A tapintható bársonnyá bolyhozódó végtelen sokkal erotikusabb hatású kép, mint a páradús pupilla vagy a préselt torokhang. Mert a párzás hússötétjét, tapintható gyönyörét teszi elénk. Orbánnak, szerencsére, nincsenek gátlásai: hatásos színpadias metafora-tűzijátékot rendez, hogy bemutassa a teremtő (zöld dzsungelrobbanás a csillagközi térben), ragadozó (sötét párducpofából villámló tűzgolyó) szerelem, sőt a Föld rejtett természetét. Orbán képzeletében a kezdő szeretők az egész üzekedni tülekedő élővilág foglalataivá válnak, érzékeikben, mondhatni, átélik biológiai előtörténetüket. Ki mondaná, hogy ez képtelenség? Ki ne ismerné a szeretkezés atavisztikusan telített, az én határait felrobbantó pillanatait? Túlfűtött, elragadtatott fantáziája van Orbán Ottónak. De jeleneteit azért mindig az éber tudat igazgatja. Bármennyire rapszodikus is a dikciója, mondataiban minden a helyén van. Mondattani arányérzéke hibátlanul működik. Figyeljünk ezúttal csak arra, hogy töri meg a kellő pillanatban zuhatagos felsorolásait egy-egy fogalmi-gondolati, ítéletszerű részlet vagy bölcseleti sugallatú metafora. Az előbbire a strófa közepe, az utóbbira a vége lehet példa. Alig vesszük észre, hogy ezt a biztos kézzel szerkesztett nagy mondatot hatásos alliterációk is modulálják (préselt, páradús, pupillák, levél, liánzuhatag, látni, bársonnyá bolyhozódó – s ha valakinek kedve van, folytathatja a sort). Verszenei technikai fogás az is, hogy minden strófa végén lefékezi a vers sodrását, három ponttal jelzi, hogy álljunk meg egy kicsit, engedjük, hogy a szakasz, most már szövegtelenül, tovább szóljon bennünk. A harmadik versszak, az egyre fényesebb s egyre inkább formai funkciójú kezdő sor után még nagyobb terű, még kaotikusabban gomolygó világba vezet. Orbán nyugodt lélekkel leírhatja, hogy ők a mindenség (pedig kockázatos ilyen nagyot mondani), érzi, hogy a kezében vagyunk, hogy neki most már mindent szabad, hogy itt nem kell visszafogni, fonákjára fordítani, ellenpontozni a veszélyes magasságokban szárnyaló lírát. Azazhogy itt-ott mégis csinál valami kis mozdulatot, tudja, hogy jó beletenni a nagyáriába egy-egy olyan vasistvánosan szakszerű mondatot, mint a helyhatározószó értelmét veszíti, vagy a nyílt törés röntgenfölvételén. Egyébként a harmadik versszak csupa mozgás, kavargás, szűk térbe zárt vihar, csupa nagy energiájú ige és főnév, a világot és az én-t minduntalan összevétő, a szenvedély, sőt a szenvedés képeivel is eksztatikus gyönyört közlő vörösmartys erejű szakaszvégig, illetve a kettőspontig. Mert azután két nagyszerű képtelenség, két oximoron állítja meg a képörvénylést: teli üresség, fényes arccal őrjöngő sötét. Weöres Sándor tudott, szeretett egy időben ilyeneket írni. De ne csak azt vegyük észre, hogy (mint más verseiben is annyiszor) kire-mire utal Orbán, hanem azt is, hogy milyen pontosan-tartalmasan jeleníti meg a szenvedély csak földhözragadt ésszel össze nem illőnek vélhető szélsőségeit. Ha itt most megállunk egy pillanatra, és visszanézünk a versre, s meggondoljuk, hogy nő fokról fokra a feszültség, hogy emelkedik egyre feljebb, egyre táguló terében, az emlékezetből előhívott első jelenettől a harmadik versszak képviharáig, akár azt is mondhatjuk, hogy nem egy hajdani szerelmet, hanem egyetlen szeretkezést ír le izgalmi görbéje.

Ugyan mit tehet itt a költő? Lehet-e fokozni ezt a földiesen habzó-tajtékzó, mégis valahogy anyagtalan, éterikus sodrást? Mit tehet a harmadik strófa nagy crescendója után? Ne féltsük Orbán Ottót: sikerül neki a valószínűtlen mutatvány, a szerelmes himnusz a végén még magasabbra szárnyal. Orbán az utolsó felvonáshoz átrendezi, másfelé nyitja meg a színpadot. Az ésszel fel nem érhető metafizika, az irracionális, de sejtjeinkben, idegeinkben fészkelő hit tereire. Most már, ha úgy tetszik, a lélekről van szó. A romlással fertőzött emberéletnek a szerelem által való megöröküléséről. A halálon is erőt vevő diadalmas lángolásról. Ez azért persze mégiscsak irracionális remény, bármennyire hisznek is benne a mindenkori szerelmesek. Orbán az ösztöneire hagyatkozik. Az irracionalitást a szerkezet irracionalitása hitelesíti. E mögött a versszak mögött bizonyosan ott van Vas István: ugyanezt a csodát teszi ő is a Monádok-ban, elhiteti a hihetetlent, szinte ésszerűvé stilizálja az ésszerűtlent („A saurosok korát megéltük már mi ketten. / És tudjuk már, hogy ott reszket majd életünk / A föld halálakor a végső nagy hidegben.”) De, s ez már igazán csak magyarázhatatlan sejtés, én ott érzem Vas nagy versének, a Nem számít-nak utolsó, halálváró jelenetét is, különösen az és mintha fújna a szél a falu felől-ben. Úgy, mint egy fénykép mögött a negatívot. Vas versében a halál szele töri be a szeretők szobájának ablakát. Orbán versében az elragadtatásé.

De nézzük hát azt az irracionális vagy illogikus szerkezetet! A kiszámíthatatlan, csak bizonytalanul magyarázható kapcsolásokra gondolok. Nem tudom biztosan, hogy kerül a versbe a nyílt csonttörés. Talán a vezérmotívum szétszórt csontjai hívják elő? Hát a röntgenfelvétel? Lehet, hogy egy valaha látott, talán kettejükkel kapcsolatos röntgenkép kerül előttünk rejtett vonzástörvényeknek engedve, a versbe? Higgyük a nyílt törés brutális hézagát metaforának, s jelentse az egyszeri élet, akárhogy is, erőszakos megszakadását? Gondoljuk-e, hogy a röntgenképeken a jól látható váz körül az a különös ezüstös asztráltest-derengés valami lélek ködsávjait juttatta Orbán eszébe? A csigolyasor az egymást követő generációkat? S azért ilyen vigasztalanul kopár ez a metafora, hogy megérezzük az idősivatag szelét? Vagy azért olyan komor, hogy a magyar lírában hagyományos de-vel lehessen folytatni, hogy a vízcsöppnyi sejt emlékezete (ez már-már természettudományos érv) csakugyan a halhatatlanság ígérete lehessen? Az ők bóklásznak a kavicsos úton-nal Orbán ugyan visszahelyezi a kamasz szeretőket valóságos közegükbe, de azért nem fordítja el róluk az örökkévalóság jupiterlámpáit.