Egy naiv költő

Orbán Ottónak úgyszólván gyerekkorától létszükséglete volt a költészet. Az aszfalton termett kissrácnak csakúgy, mint „a kissé kövérkés, kétgyerekes családapá”-nak, az „őszülő kalandor”-nak vagy a családjáért dolgozó „józan felnőtt”-nek. Pályáját minden róla írt kritikai értekezésnél, irodalomtörténeti tanulmánynál szakszerűbben, hitelesebben elemző esszéjében, Az ádáz szemtanú-ban pályája delelőjéről visszatekintve így látja tízéves önmagát: „Egy fürtös fejű árva (félárva), aki meggyilkolt apjáról írja szomorú verseit egy pofonoktól zajos nevelőintézetben, mely Dickens regényeit idézi a művelt ember emlékezetébe. Meg kell a szívnek hasadni.” Bármennyire ironikus is az arckép, komolyan kell vennünk. Orbán Ottó 1936-ban született, a lehető legjobbkor, hogy, ha gyerekfejjel is, átélje, egész életére rögzítse a második világháború neki rendelt, egy cseppet sem gyereknek való részleteit. Már gyerekkora annyi rémséget zúdított rá, szinte azt kell mondanunk: szerencséjére, mert a keserves tapasztalatok hasznosítására valószínűtlenül alkalmas költőtermészete van, és éppen elég baját annyi kinőhetetlen családi teherrel tetézte, hogy abba akár bele is rokkanhatott volna. Igaz, sokáig hunyorgott a pincesötéthez szokott szemével, feketében-fehérben látta a világot. Jó időnek kellett eltelnie, hogy története megszínesedjen emlékezetében és költészetében, hogy a mocskos-véres közelképek, messzebbről nézve, távlatot kapjanak, hogy felfedezze: sanyarú árvagyerek-kora arannyal-zölddel világító paradicsom is. A kamaszodó fiút nemcsak a sokat emlegetett pofonok tehették volna tönkre, hanem a csodagyerekstátus is. Hogy a kettős terhelést kibírta, abban bizonyosan nagy szerepe volt két nagyszerű intézeti tanárának, Vargha Balázsnak és még inkább Rákosi Zoltánnak. Ő találta ki azt a különös pszichoanalízist, amelyben a versírás játszotta a terápia szerepét. A kezelésnek az volt a lényege, hogy úgy beszéltette a gyerekeket léleknyomorító élményeikről, hogy felszabadította bennük a természetes, primitív költői hajlamot. Mintha Orbán Ottó ösztönösen már akkor is tudta volna, hogy neki „a kimondott szó görcsoldó gyógyszer is”. Nemcsak terjedelmében, hanem belső terében is nagyszabású életművének ismeretében hozzátehetjük, hogy lírája ezt az öngyógyító-gyógyító természetét később is megőrizte, akár legszemélyesebb érzelmi ügyeiről, akár a világról, történelemről, korról, múltról, jelenről, jövőről vagy éppen nehéz testi megpróbáltatásairól beszél. Ahogy valamikor kamaszkorában „a háborús élményanyag egyszerűen kirobbant” belőle, úgy forgatja meg magában, alakítja költői anyaggá, és írja ki magából azóta is „a történelmi időt”.

Ha egy logikus elme előre meg akarta volna rajzolni Orbán Ottó költőpályáját, alighanem arra számított volna, hogy vaksin befelé forduló, egyre mélyebbre ásó, önemésztő-elemző költő lesz belőle, aki alászáll lelke homályos pincéibe, és talán kibeszéli, feloldja súlyos traumáit. Mert figyelhet-e kifelé, a világra az, akit ennyire megroncsolt a valamiképpen mindig ellenséges történelem? Csakhogy, szerencse, véletlen vagy alkat hozta-e így, ki tudja, egyszer csak minden mozdulatával kifelé fordult. Sokszor, sok változatban elmondta, hogy miközben a maga sebeivel bíbelődött, hogy eszmélt rá, hogy története elkezd valami mást is kiadni. De nem egyszerűen az övéhez hasonló sorsúak hasonló poklait. Annál sokkal nagyobb arányút, magyarokét, zsidókét, ilyen-olyanokét, közép-európaiakét, európaiakét, vagy még általánosabban: a különféle, de valahogy mégis hasonló csapdákban vergődő XX. századi emberét. Mikor önéletrajzi-családtörténeti prózaverssorozatát, a Gyökér a földben darabjait megírta, kiderült: az első pillantásra magánérdekű ügyeken átüt, átvérzik valamilyen körülrajzolatlan közé. Így lett lírája, miközben, az éppen érvényes költői-esztétikai illemtannal dacolva, csökönyösen és szemérmetlenül csakis magáról beszélt, nagyméretű XX. századi, igaz, elsősorban mégiscsak közép-európai freskó. De nem állóképszerű freskó: mozgalmas-viharos, tragikus-katartikus drámák színhelye. Érett lírájában is szereti a versei erős sodrát meg-megállító halálosan komoly, gyakran vad humorral színezett kerek szentenciákat, a hatásos fogalmi közlést, de közben egyre nagyobb figyelemmel fordul a részletek felé: „Megsuhintott a fölismerés, hogy korábbi köteteim nagy freskókísérletei mögött egy tüzetes realista rejtőzködött.” Ne higgyük, hogy Orbán Ottó az efféle, költészetét szakadatlanul alakító felismerésekhez elméleti meggondolások, spekulációk révén jutott el. Sokkal inkább az ösztöneire hallgatott, tehetsége természetes húzásának engedett. Mert, némi túlzással, azt is mondhatjuk, hogy naiv költő, olyan, amilyennek Schiller képzelte azt a költőfajtát, amelyet a mi félmúltbeli szóhasználatunkkal őstehetségnek mondanánk. És amilyen, persze, vegytiszta alakban nem fordul elő. Olyan, aki könnyen, szőröstül-bőröstül fogadja magába a világot. A felfedezők mohóságával kebelez be mindent, ami az útjába kerül. Utazó költő, akinek egész életében szüksége volt az új s új ingerekre. Aki mindent hasznosítani tud, mert olyan, mint a magától működő természet.

De naiv költő abban az értelemben is, ahogy ma értjük ezt a szót. Bármennyire tudja is az eszével vállalkozása reménytelenségét, bármennyi keserű kétség, profetikus komorság szorult is bele a költészet jövőjét illetően, végül mindig úgy érezzük, hogy szinte korszerűtlen romantikus hevülettel hisz a költészet jobbító, megváltó erejében. Hiszi, hogy amit csinál, az halálosan fontos, a világon a legfontosabb. De hisz a versben másképp is, a jóravaló kézműves egészséges bizodalmával. A világnak a költészet által való megjavíthatóságában csak jobb pillanatainkban hihetünk. Annál inkább a szakma, a mesterség becsületében. „A vers, ha tisztességgel írják, nem bolondság”, így hiszi Orbán Ottó, s ez a tisztesség nemcsak a jó erkölcsöt jelenti. Azt is, természetesen, valami, talán pontosan meg sem fogalmazható morálhoz, a morális finnyássághoz vagy, egyszerűbben, a jó ízléshez való csökönyös ragaszkodást, amit akár bátorságnak is mondhatunk. De mondjuk inkább, Orbán Ottó szellemében, „az egyezség nyaktörő határai”-nak.

De itt ez a tisztesség mást is jelent. A céhét, a faberét. Az igazán jók mindig is fontosnak érezték, tudták a mesterséget, még ha ehhez a tudáshoz hozzá kell is gondolnunk Orbán Ottó intelmét: „Mindent tudok a szakmáról, amit tudni lehet, / de a költészet titkáról nem tudok semmit.” Azaz, a jó vershez szerencse vagy, irodalmiasabban szólva, valami ihlet, valami kegyelem is kell. Orbán Ottó e tekintetben nem panaszkodhat: nőalakban, betegségek, gyötrelmek vagy éppen kedves költői, versei alakjában sűrűn meglátogatja az ihlet. Ihlete természetéről pontosabban csak egy-egy verséről szólva lehet beszélni, már amennyire egyáltalán lehet. De mi az a „mindent tudok a szakmáról”? Tudja a szavak, a nyelv legrejtettebb titkait, az ujjon kiszámolható mértéket és „az élőbeszéd titkos versmértékét”, a szoros értelemben vett formát és a kifinomult formátlanságot. A különféle nyersanyagok hatékony keverésének arányát, a stilizálást, az imitációt, a pastiche-t. Tudja és ki meri zengetni az elragadtatott lírai tenort, a bel cantót, és tudja az áriát ellensúlyozó érdes, goromba prózát. Tud Balassi vagy Arany, Burns vagy Weöres Sándor, vagy szinte bárki hangján szólni, úgy, hogy közben a mások hangja alatt, fölött azért a magáé is hallik. Ez a valamikor annyit ócsárolt hasonulási képessége, ma már világosan látni, talán a legnagyobb erénye. Mert „nincs egyfajta vers, amelyikbe beleférne ez a folytonos magamra és a világra való kérdezés; egyéniségemet azért nem tudom egy stílushoz kötni, mert egyéniségem egyetlen szilárd pontja egy kérdés – jelentésem a világban –, minek következtében az én stílusom nem is lehet más, mint az azonosulások és elszakadások szakadatlan sorozata, a kitartó rögtönzés, a makacs önalakítás”. Hozzátehetjük, hogy csak a magában tökéletesen biztos költő engedheti meg magának, hogy annyiféle hangon énekeljen, jajgasson, ordítson, káromkodjon, bohóckodjon, mint Orbán Ottó. És csak az igazán független szellem, hogy fütyüljön az iskolák, irányzatok, divatok, elméletek csábító vagy erőszakos szabályzatára és parancsaira. Orbán Ottó nem avangárd, bár volt avangárd, nem posztmodern, bár lírája jól hasznosítható példatára lehetne annak is, nem hagyományos-klasszikus, bár, ha tetszik, mondhatjuk klasszikusnak is. Sokfelé be lehetne sorolni, de mindenünnen ki is lóg a sorból. Eltökélten és szenvedélyesen személyes költő, amiért mostanában meg-megrója a kritika. Pedig ezt a lázasan alanyi költészetet tárgyias létlírának is tekinthetjük. Hiszen még a legszemélyesebb, vakmerően szókimondó erotikus verseinek, halálverseinek is szinte tapintható történelmi közege, személytelen érvénye van. Ha valaki erre a zaklatott, zavaros korra, megbízható adalékokra kíváncsi, most vagy ötven év múlva, többet megtudhat róla Orbán Ottó sokfelé növekedő életművéből, mint némely aprólékos szakmunkából.