Majdnem-napló

Majdnem-napló, önarckép, élménylíra, köznapi tárgyakból, történésekből lombosodó vers: csupa olyasmi jut eszembe, amitől illik elhúzni a szánkat. Egy bölcselkedésre hajlamos, de meglehetősen földhözragadt epikureus reggelizik itt. Képzeljük bele a képbe a költőt: testes, nagy fejű, nagy bajuszú, cserzett bőrű, keskeny szemű, mintha a mohácsi vész idején felejtették volna itt. Öregszik, sokféle bajjal-nyavalyával küszködik, de mindenre mohó étvággyal forgolódik a világban. Nehézkes albatrosz, télen-nyáron bevásárlószatyorral totyog a Csatárka utcán, szárnya begyűrve a matróztrikó alá, és gyönyörű verssort mormol magában: Tej, kenyér, felvágott, disznósajt és élesztő, és közben próbálja a repülést, lábujjhegyre áll és elrugaszkodik a járdáról. Mert azért a metafizika sem idegen tőle. A tej, tojás, sonka olyan természetes mozdulattal van a versbe téve, mint a valóságban Csukás István asztalára. Ez a természetesség teszi-e, ez az aggálytalanul (vagy inkább romlatlanult kellene mondanom?) közvetlen, társalgó hang, vagy a testes-érzékies-mámoros folytatás, a gyönyörrel árad szét bennem fiziológiai áhítata, hogy a nem éppen költői anyag (bár azért eszünkbe juthat Cézanne vagy Braque valamelyik ételcsendélete) egyszerre csak világítani kezd? Vagy az, hogy előhívja emlékezetünkből a reggeli étkezések derűjét, a reggel még szennyezetlen ragyogását? A könnyűvé tesz s már-már felemel glóriát kanyarít az amúgy nagyon is e világi kép köré. Mintha Csukásnak az evés-ivás (sőt egy másik versében az anyagcsere) nemcsak a test, hanem a lélek ügye is volna. Akárcsak nyersebb-vaskosabb elődjénél, a szegény, csodálatos Berda Józsefnél, aki olyan átszellemülten tudta magasztalni a táplálkozás gyönyörűségeit, az annyiszor s hiába megkívánt ízletes húslevest vagy a szép kacsapecsenyét vagy a szegényeknek is bőven termő szentgyörgypereszkét, pöfeteget. De eszembe jut Weöres Sándor is, aki az emésztésben megérezte a csodálatos átlényegülést, az étek hússá és lélekké változásának misztériumát: „Tea, tej, kalács / vándorol testünkben a sötétben. / Tea, tej, kalács homályos érzései / vándorolnak az örök fénytelenben.” És eszembe jut az egyébként légiesebb világban otthonos Dsida Jenő is, aki Szent Ferenc-es elragadtatással, de nyálcsordítóan kínálgatja mindenféle földi jóval, ízes pecsenyékkel, zsíros falatokkal, hízott gyümölcsökkel a jókedvben lakomázó keresztényeket. Csukás elragadtatása ugyan egy kicsit parasztosabb, de ő is úgy szereti az enni-inni való javakat, a szeretkezéstől verítékes testeket, mindenféle foghatót, tapinthatót, fogyaszthatót, hogy verseiben önkéntelenül és szinte észrevétlenül áthelyezi őket valami földközeli örökkévalóságba. S most, öregedőben, még inkább. Kedvtelve járja a piacot, valamennyi érzékével, érzékeit össze is zavarva, élvezi a kívánatos és a versben szinte test szerint jelenvaló javakat, zöldségeket, gyümölcsöket, fűszereket, csombort, ánizst, csiperkét, lánymellű almát, húsokat, a félmosolyú disznófejet, az aranyló kacsát, a kéklő gyöngytyúkot. Valami megejtően testies révületben. Ezt érezni ebben a versben is. Ezt felhőzi el, igaz, egyelőre csak egy pillanatra, a rádióból, reggelizés közben, fél füllel hallott tudós értekezés egy mondata. Még tart a boldog vérszegénység (milyen jót tesz a versnek, hogy óvja az ellágyulástól ez az orvosian szakszerű minősítés!), agya még nem tisztul ki, még nem kell tudomásul vennie a világvége-jóslatot. Az élvezet, a testi-lelki gyönyörűség ellenszólama még alig-alig hallik. De megfészkel az agyban, s a kellő verstechnikai pillanatban majd felerősödik. Csukás jó ösztönnel késlelteti a robbanást. Egyelőre kioltja a sötét képet. Látjuk, ahogy félig ébren, szórakozottan kinéz az ablakon, s máris belemerül a létezés viharos, édes forgatagába. A külön kicsi létek nagyzenekari együttese elhiteti a szemlélővel, hogy térben-időben végtelen, hogy kibújhat a mulandóság alól. Csukás megejtő biztonsággal választja ki, vetíti aztán elénk a külső világ mozgókép-sorát. A kétféleképpen, a távoli fenyegetéstől és a kiapadhatatlanul áradó közeli élettől megérintett reggeliző körül hirtelen tágas tér támad. Minden csupa szemkápráztató fény-árny játék, eleven mozgalom, villogó áttűnés. Érzékeny szemmel, gyors kézzel odavetett rajz: a rézsút feszülő fénydeszkák (nincs-e benne a népköltészet találós versének meghökkentően szürrealista hajnalképe: „Csontkürttel kürtölnek, / arany deszkák hasadnak, / fődi férgek támadnak”?), amelyek aztán lécekre hasadnak, ahogy a szél megmozgatja a cseresznyefa ágait, a fénypászmákat átszelő rigó, a mosolyt villantó ablak, az ámulva hunyorgó kutya, a kerítésen átfüstölő (vajon Csukás találta ki ezt a macskamozgást olyan pontosan leképező igét, vagy hazulról hozta magával?) macska. Minden valóságos, de mindent átjár valami áram, és Csukás nemcsak érzékeli, hanem közvetíteni is tudja az együgyű varázslat-ot. A határtalanságot, amelyből a szemlélő is részesül. Ez a mindennapos játék különben csupa közhely, nem a költészet, hanem az élet közhelyei. Untig látott, általában figyelemre se érdemes, mégis megunhatatlan jelenetek. Persze, ezt el kell velünk fogadtatni, úgy kell a részleteket egymás mellé rakni, hogy az egészet megidézze, kivilágítsa bennünk. Csukás látszólag szórakozottan, esetlegesen nyúl ide-oda, alig-alig tesz a szövegbe valami lírai hajtóanyagot, annyit mondjuk, hogy a cinke tornázik, hogy a darázs búg, hogy a kutya ámulva hunyorog, hogy orrából légy startol pimaszul, éppen csak odalök valami nem nagyon feltűnőt, egy cseppet mégis szokatlant a képekbe, éppen csak elegyíti a költőit, a madarak önkivületröptét, a tükörben fésülködő virágot valami aszfaltszagú léhasággal, frivollal, groteszkkel, ironikussal. A tündöklő képbe belerak valami szögleteset, az édes muzsikába egy kis fintort, disszonanciát. Nemcsak a képek, hanem az egymásból bomló, az ide-oda mozduló figyelem természetéhez igazodva lezáratlanul futó mondatok is híven közvetítik a szakadatlan nyüzsgést, amelynek a versben nem az egyedi elmúlással, hanem egy eljövendő kozmikus kataklizmával kell szembeszegülnie. De az irdatlan messzeségben készülő világvége nem is olyan riasztó. Valami veszélyérzet mégis kísért a versben. Talán nem is az entrópia, hanem a földi lények kurta életéhez képest beláthatatlanul nagy idő, a mindenség időtlensége olyan ijesztő. Az önfeledten tülekedő állati, növényi lét közvetlen tapasztalat, felerősíti életösztönünket. A naphalált viszont csak az eszünkkel tudjuk. Csukásnak végül is sikerül kimódolnia, hogy összekeverjen bennünk halált és halhatatlanságot, hogy ezt is, azt is komolyan is vegyük, de mulassunk is egy kicsit ezen is, azon is. Érzéseknek, sejtelmeknek, gondolatoknak a versben nem kell vegytisztán elkülönülniük. Ebben a versben pedig mintha egyenesen erre játszana Csukás. Nagyon alkalmas fészket talál ennek az ingatag közérzetnek: alvás és ébrenlét határán, az ébredés utáni féleszméletben. Mintha nem záródna az ajtó az álom és az ébrenlét között, mondja egy nagyon is kézenfekvő metaforával. Olyan egyszerűen, ahogy a szögletes, súlyos tárgyakhoz szokott ember fejezi ki magát. Most még nemcsak az ötmilliárd év múlvá-ra, a nem lesz-re se igen figyelünk oda. Egyelőre inkább a kávéra, a cigarettára, a mindennapos szertartásra, az értelmiségi neurózisra. De itt aztán mégiscsak petárdát robbant Csukás: visszatér, most már erős nyomatékkal, az a bizonyos ide-oda lengő ajtó, meg is borzongat egy kicsit, hogy zár nélkül és kilincs nélkül, mert ez már szorongásos álom. Jön is a robbanó és követhetetlenül táguló (talán benne van az ősrobbanás, a táguló világegyetem képzete is) látomás. A biztos kézzel egymás mellé rakott, egymásba átolvadó, egymást kioltó kinti-benti képek, a valóságosak-foghatók és a fantasztikusan ködösek, a személyesek és a (személyes hevülettel) ábrázolt tárgyiasok a kétségbeesetten ismételt nem lesz és nem lesz árnyékában csak még erősebben sugárzanak. A vers itt egyszerre komor zsoltár és egyre magasabbra szárnyaló himnusz. Az elháríthatatlan pusztulás és a halhatatlannak tudott szépségek foglalata. A szépségeké, fától, darázstól, nappaltól-éjszakától az élők hirtelen megvilágított részletein, a bogarak indián-mintáján, a rügyek pehelyszakállán, a madarak önkivületröptén át az álmukban édes nyál-at csurrantó nőkig, a nem ember alkotta és ember alkotta szépségekig, mert ebbe a sorba a szép zenék, a tű-zsongású világvárosok, a cápa-suhanású repülők is beleillenek. Szívbe nyilalló (Csukás a szem mellé oda meri tenni a szív-et is) ereje, vörösmartys édessége-gyásza van ennek a nagyszerűen megformált befejezésnek. De Vörösmarty említése félrevezető is lehet. Mert ebből a versből mégiscsak hiányzik a témához illő nemes emelkedettség, komor pompa. Nem is értjük igazán, honnan van az egyszerű, nyájas előadásmód állandóan érezhető sodra. Hiszen Csukás csak játszik, ha egy-egy pillanatra megcsap is bennünket a versből az űrhideg. Még azt is (igaz, sötéten) humorosnak érezzük, hogy a vers végén a maga halálát is elképzeli. Mert nem képtelenség-e avval törődni, hogy mi lesz a világgal ötmilliárd évvel a halálunk után? De ha valakinek jobban tetszik, olvashatja úgy is, hogy mit számít az én halálom, ha a múlhatatlannak érzett élet is elmúlik. Akárhogy is, Csukás István a végső dolgokról, a legfontosabbról beszél, olyan hangfekvésben, amilyenben senki.