Egy földhözragadt vers

Napszak, időjárás, felismerhető helyszín: földhözragadt vers, földön járó líra. Aki ilyet ír, jóban van a világgal, tájakkal, tárgyakkal, anyaggal. Mérget vehetünk rá, hogy ezt látta, így látta a vonat ablakából, a Balaton északi partján. Hisz a szemének, bízik az érzékeiben. Mintha beérné a látvánnyal: ha sikerül beletenni a versbe, már rendben is van, a fogható, eleven részleteiben rögzített világ majd helytáll magáért. Élménylíra, alkalmi vers, költői realizmus, alig merem kimondani. Ezek a minősítések mostanában sértésnek számítanak. De én, majd ötven évvel ezelőtt, éppen ezt, a köznapi világra, a tárgyakra való ártatlan fogékonyságot szerettem Fodor Andrásban, mindig irigyeltem is egy kicsit ezt a termékeny képességét. Azt, hogy benne nyomban, közegellenállás nélkül, verssé lett a szagos rét, a bokrok, bozontos lombú fák közt hullámzó, botolgó szél, az állát a töltés oldalához döccintgető szelíd tehén vagy a kisvárosi állomás, az utasok pillái közt nyúladozva játszó tüskés, nagy korál: a jelzőlámpa vagy a cukorrépa émelygős szaga, az alig-alig átrendezett valóság. Később, már a fővárosba kerülve, méltó költői tárgyat látott a 61-es villamosban is, kedvét lelte a jól működő szerkezet szinte technikai igényű, aprólékosan pontos leírásában. Így, ilyen „fantáziátlanul” indul a Szomjúság is. Az első strófa mozgó-pillanatkép, Fodor elénk vetíti, amit lát, igaz, úgy, hogy mi is nyomban látjuk, az a néhány erősen megvilágított részlet, a kevés vonallal-folttal festett képsor az egész tágas látványt felidézi. Egyelőre nincs benne semmi feltűnő. Az alkony jelzője sem az, csak visszanézve figyelünk majd oda a sejtelmes, jelenéses megvilágításra. Prózai közlés az egyenletesen, ferdén zuhog a zápor is. Legfeljebb a felhők szárnyatöve emeli meg, stilizálja fel egy kicsit a képet. Hanem a nikkelszálak sűrűjéből kiforduló nehéz bazalthegyek (így, megmozdítva, ezzel a jelzővel), a körbefutó villám, a színeit fölgyújtó föld, ahogy ágaskodón és tündökölve mindent betölt, mintha már valami más, bizonytalanabb közegben állnának. Mintha minden kifutna körvonalaiból, a képek mögött valami feszültség gyülekezik, ünnepi aurát von a tárgyak köré. Az első sor állóképétől a versszak utolsó sorainak látványos fény-árny játékáig, vagy másképp: az első sorok halk szólójától az utolsók zenekari zengéséig meredeken emelkedik a vers. Eljátssza ezt a prozódia is. A szöveg tagolása, szeszélyes súlyelosztása, a vers áramingadozása szerint hol megnyúló, hol megrövidülő, hol feszülten felcsapó, hol a sorvégen ereszkedve (trochaikusan) átbukó sorok váltakozása. De még a rímelés is: az első sorok szenvtelen, tárgyias leírását csak egyetlen, távolról, mintegy véletlenszerűen összehangzó rímpár (zápor – tájból) fogja össze. Az utolsó négy sor viszont váratlanul erős rímekkel megkötött zárt rendbe áll, hogy a feszültség, szűk térbe szorítva, még erősebb legyen. Ha pedig a versmértéket lekottázzuk, kiderül, milyen viharosan változik, hol megtorlódik, hol nekilódul, engedékenyen idomulva a vers anyagának természetéhez. Az első sor száraz, pontos közlés, zavartalanul tiszta jambusokban szól. A második-harmadik sorban, akárcsak a kinti világban, megbomlik a rend, összetöredezik a metrum, a hosszú szótagok közt fel-felgyorsul, daktilikusan, anapesztikusan megszökik (tá-tá-tá-ti-ti-tá-tá / tá-tá-ti-ti-tá), a negyedik sor úgyszólván teljesen szétporlik, majd újra lebegők és lengedik (ahogy a múlt században hívták ezeket az antik verslábakat, leleményesen mindjárt le is kottázva őket) hullámoztatják a ritmust. Ott vannak aztán, Fodor mindig muzikális versmódjához híven, a hangos alliterációk. Olvassuk csak fennhangon a verset, mindjárt kitetszik, milyen erős nyomatékot kap a felhők, a ferdén, a fordulnak ki, a futna, a fölgyújtja, a föld vagy a zuhog a zápor, így teremtve hol jóleső konszonanciát, hol még jobban eső disszonanciát mérték, ritmus és dikció közt. Holott, persze, mondanom sem kell, a strófa, sémája szerint, egyszerűen csak jambikus.

Az első szakaszban is ingatag a metrum, a párversekben pedig végképp széttöredezik. Hogy is lehetne másképp? Hiszen itt már nem egy tájdarab többé-kevésbé természetelvű leképezését látjuk. Ahogy a külvilágban, a versben is váratlan energiák szabadulnak fel, dúlják szét a rendet, a leírás sietősre, szaggatottra vált. Minden csupa mozgás, villogás, hangzavar, és mintha a fentről érkező hívásra tárgyakban, növényekben, lényekben, mindenféle anyagban nekilódulna valami eddig mozdulatlan teremtő lendület. Mintha mostantól ez formálná a verset. Mintha maga a forrongó anyag követelné a párrímes kétsorosokat, mintha nem engedne időt egy bonyolultabb strófaszerkezet kialakítására, mintha erőszakosan sürgetné a hívó szóra rácsapó rímet. Ezt a heves izgalmat írja le a mérték is, hogy is rendeződhetne szabályos alakzatokba, ha a versen kívül és a versen belül minden kaotikusan kavarog? Ott van rögtön a váltás: a dobog a sínek üteme, dobog egyetlen hosszú szótag köré gyűjti a riadtan iramodó rövideket. Még szerencse, hogy a megkettőzött állítmány elöl-hátul útját állja a szétszaladni készülő sornak. Metrum és hangszín egyszerre hat az olvasóra-hallgatóra: a két mély hangrendű dobog közt csupa magas hangzó, dobhangok közt túlfeszített húr zengése, és mintha a sínek hosszú í-je kínban-gyönyörűségben még külön is felsikoltana. Ez után a szétvert metrikájú sor után a szép, méltóságos sugárzanak-kal mintha helyre akarna zökkenni, de máris megint szétzilálódik a mérték. Ez a párvers így lüktet a szöveg alatt: ti-ti-ti-tá-ti-ti-ti-ti-ti / ti-tá-ti-ti-ti-tá-tá-ti-ti-ti. Aztán a choriambusok szép, erőszakos szívdobogása: zengeti millió, póznák zuhogó, villognak a házak, csattan a lombok, csillog az aszfalt. A mérték egy-egy pillanatra megnyugszik, majd megint szilánkokra hasad, hol tusakodik, hol összebékül a dinamikus mondatok megint csak alliterációkkal erősített nyomatékaival (csorogva, csattan, csillog) a jambikus alapmértéket már a sor elején megkontrázzák a hangsúlyok, talán még annak is jelentősége van, hogy ezek a mozgással, fénnyel, hanggal tele igék éppen cs-vel, ezzel a zár-nyitó hanggal rímelnek: mintha erős fojtás alól szabadulna ki az energia. És közben halljuk a szólamhangsúly tagolta ütemeket is, igaz, azokban sincs semmi állandóság. Hol 3/2/3/2 (dobog a sínek üteme, dobog), hol 3/3/2 (zengeti millió dühödt), hol 3/3/3 (arcukon üdvözült alázat) tagolásúak a sorok, s ez a szinte sorról sorra változó, mégis jól hallható ütemhangsúlyos ritmika a képlékeny mértékkel együtt ad ki valami szeszélyesen fodrozódó dallamot. Hogy képzeljük ennek a bravúros prozódiának a kialakítását? Aligha úgy, hogy Fodor András teszi bele, előre elképzelt terv szerint, tudatosan a versbe. Kezét a vers nyugtalan anyaga vezeti. Ez persze csak úgy lehetséges, ha a vers írójának kivételes zenei-ritmikai tehetsége van. Egyébként Fodor egész lírája mutatja, milyen természetes neki ez a ritmikai-metrikai mozgékonyság. Az újabb magyar líra kötött formában verselő mesterei hajlamosak belezökkenni valamilyen kényelmes, egynemű formába. Talán azért, mert (ma már alig észrevehető) megbízható keretet ad annak, amit el akarnak mondani. Jobban esik (már akinek, persze), ha a vers világa be van kerítve, de a kerítést, hogy úgy mondjam, befuttatja, észrevehetetlenné álcázza. Fodor költészete nem ilyen, formái szinte páratlanul sokalakúak. Ösztönösen kerüli a bénítóan mértani rendet, fellazítja, elegyíti, sokszor egy versen belül is, a különféle metrikai-ritmikai alakokat. Még a tipográfiai elrendezésben is hajlik a változatosságra. Beütéssel kezd, beljebb tol egy-egy sort, még olyankor is, amikor ennek nincs formai oka, inkább csak a szemnek szól. Mint a Szomjúság első szakaszában. De azért mégsem egészen. Ha jól odafigyelünk, elhisszük, hogy ez a sor elejei hézag jó valami másra is. Arra ösztönöz, hogy egy lélegzetnyi időre megálljunk, hogy tartalmas csend támadjon a szövegben.

De eddig a vers kétsorosokból álló közepének csak a mesteri prozódiájáról beszéltem. Ez (némi túlzással) akár önmagában is elég volna, hogy a vers (illetve a vers tárgya, a vihar) töretlenül emelkedő ívét megrajzolja. De ott vannak a képek. A látvány nem annyira festői, mint inkább mozgókép-technikájú rögzítése. Úgy villognak el előttünk a kicsitől a nagyszabásúig, a kézbe vehetőtől a kozmikus sugallatúig, a köznapitól a hatalmasan ünnepélyesig, hogy közben beavatnak bennünket a természet megunhatatlan titkaiba. Mire a sínektől, a sugárzó hamvas kavicsok-tól a túltelített, belülről világító remek képeken át eljutunk az ég, víz között pendül fehéren meszelt kövek billentyüzetében crescendójáig, minden érzékünk megnyílik a természet nagyzenekari produkciójának. A vers (és az olvasó) a meghitten emberközeli, a szilárd, a megbízhatóan körülrajzolható és az emberfeletti, az alaktalan, a körvonaltalan ellentétes vonzásában áll. A feszültség fokozhatatlan, az elragadtatott képsort éles vágással meg kell szakítani. A világos alkonyat megismétli az első sort, visszatéríti a verset a köznapihoz, a józan figyelemhez, de a négysornyi majdnem-próza után megint magasra vagy inkább mélyre száll a vers. Elragadtatás ez is, de más hangfekvésben szól, mint a kétsorosoké. Ott a külső világ, itt a belső jelenik meg. Csakhogy ezt a belsőt már átjárta nagy áramaival, magához idomította, bekebelezte az elemek viharzása. Ki ne érezte volna, hogy veti vissza egy fényes, morajos mágneses vihar oda, ahonnan az emberiség réges-régen kiszakadt? Ilyenkor mintha beleolvadnánk a sistergő, tülekedő, egyszerre pusztuló és születő anyagba. A vers utolsó szólama az elmúlásé. De a halál ezúttal nem nyomasztó, nem társul hozzá sem a testi szenvedés, sem a megismételhetetlen egyed pusztulásának gyötrő tudata. Tudjuk, hogy ez csak ábránd, de atavisztikus, mitikus hatalma van. Ha csak egy kis időre is, kioltja bennünk a szorongást. A Szomjúság el tudja velünk hitetni, hogy a megsemmisülés ilyen szép, ilyen egyszerű, hogy akár szomjazhatjuk is a visszatérést a földbe, amelyből vétettünk.