A pálya változásai

Ki tudja, mit szólna hozzá Nemes Nagy Ágnes, ha kezébe vehetné most megjelent Összegyűjtött versei-t? Hogy csorba esett szigorúan szerkesztett életműve végleges tökélyén? Vagy meggyőzhetném, hogy így, a fiatalkoriakkal, a kiselejtezettekkel, a töredékekkel, az alkalmi játékokkal és a fájdalmas szépségű utolsókkal kiegészülve kiad valami olyasmit, amiről eddig nem tudhattunk: a közeget, amelyben a hibátlan hang most még visszhangosabban szól? Nemcsak azért, mert beleláthatunk a műhelybe, amelybe eddig csak páratlanul szakszerű tanulmányai nyitottak ablakot, akkorát, amekkorát ő jónak látott, kézbe vehetjük a félbehagyott, alkalmatlannak ítélt munkadarabokat, versroncsokat, amelyekből nem egyet, kedvére átformálva, később beépített nagy műveibe. Megtapasztalhatjuk önmagával szemben is kíméletlen, már-már görcsös igényességét, munkamódszerét, az elemeknek az egészre tekintő megmunkálását. Nyomon követhetjük a kihagyás folyamatát (ezt a verscsinálás talán legfontosabb fázisának tekintette), a tudatalatti, a féltudat homályából előgomolygó nyersanyag megrostálását, a felesleges, önmagában akár jónak is mondható anyag lefaragását. Hanem azért is, mert, akárhogy is, most tisztábban látni a pálya töretlen ívét. Eddig is tudtuk, hogy gyűjteményes köteteiből még 1946-ban megjelent füzetnyi, mégis jelentős verseskönyve, a Kettős világban néhány darabját is kihagyta. Most látjuk és értjük is, hogy 1939 és 1946 közt írt versei közül, csak az új Összegyűjtött versek tanúsága szerint is, hánynak nem irgalmazott: biztos hallásával tudta, hogy azok még nem az ő hangján szólnak. Azaz, pontosabban, még nem zavartalanul. Egyet-egyet későbbi verseszményéhez képest lazának, puha szövésűnek érezhetett. Pedig szinte mindegyiken rajta van már a bélyeg: a versek előadásmódja, irama, tagolása, tömör szépségű képei már nagyon is rávallanak. Egy jó kritikus kiszámíthatta volna, milyen lesz majd a Kettős világban költője. Huszonhárom-huszonnégy éves korában összeállított könyve tanúsága szerint valószínűtlenül érett. Elvontságukban is érzékies-súlyos képeiben, váratlan vágásaiban, az előadás hirtelen fordulataiban, hatásosan változó tempójában egy mindenre ajzott figyelemmel tapadó, mindent test szerint újrateremtő, szenvedélyes értelem izzik. S valami állandó erkölcsi categoricus imperativus, hogy, mint nemzedéke legjobbjai, kimondja, amit olyan nehéz kimondani. Pályakezdése a történelmi tapasztalatok kényszerében fogant, de az egész emberi egzisztenciára érvényes számvetés. Szükségét érezte, hogy formába fogja a mindannyiunkon megesett szégyent, a bűnt, a kárhozatot, a megtisztulás talán-ígéretét. A véres rendetlenség után az értelem tiszta rendjét. A fiatal Nemes Nagy Ágnes elvont, de hasznos igazságokra tekintő, a korhoz kötődve is korok feletti, bölcseleti légkörű lírája természetesen lázasan személyes. Tárgyai az absztrakció felé fordulnak, fogalmai viszont szinte ujjal tapinthatók. Akkori lírájára is érvényes, amit később mondott: mit ér a filozófia „erő, izom, érzékletesség nélkül? Az elvontságnak az én szememben teste van.” Még hisz az ismeretben, de már tudja is a megismerés határait. A kifejezhetőben, de már érzi anyaga elégtelenségét. Talán ez lesz majd egyik oka, hogy az ötvenes évek második felében megváltozik a versről való elképzelése. Némi túlzással: kihagyja magát (az én-t) lírájából. Remek esszékben magyarázta a személytelen, az objektív líra leginkább Babitsra és Eliotra hivatkozó elméletét, módszertanát. De aligha csak azért vezette indulatait „hosszú kábelekbe”, állította látványos színpadokra nemegyszer epikus hajlandóságú költeményeit, aligha csak azért öltözött kosztümös-félkosztümös szerepekbe, Ekhnátonba, Trisztánba, Izoldába, Marke királyba, tárgyakba, helyzetekbe, mert már nem bízott olyan ártatlanul az egyértelmű, megnevezhető-közölhető igazságokban, mert a tárgyias vers, a szerepvers jelentése éppolyan bizonytalanul sokértelmű, mint a bonyodalmas modern világ. Azt hiszem, belejátszhatott zárkózott, szemérmes természete, puritán protestantizmusa is: viszolygott az exhibíciótól, a kitárulkozástól. Talán a kor is: volt idő, hogy tanácsosabb volt rejtekezni, nagyzenekari műbe bújtatni a veszélyes dallamot. Mindenesetre versei akkoriban elválnak a versindító alkalomtól, sokféle szólamot indítanak, fonnak össze, s bár egy-egy kép, mondat mögött ott tudjuk a közvetlen tapasztalatot, a vers értelmezéséhez ez nélkülözhető. S nemcsak azt nem kell tudnunk, látott-e, s hol, mikor Nemes Nagy Ágnes gejzírt, napéjegyenlőségi vihart, lópatkolást vagy húsvét-szigeti szobrot. Azt sem kell okvetlenül eldöntenünk, hogy a vers lehető jelentései közül melyiket szánta nekünk. Bölcseleti, erkölcsi, történelmi és személyes igazságok tűnnek át egymáson, s nem szükséges szétszálazni őket. A vers ereje a részletek szokatlan szépségében, erejében van, de abban is persze, ahogy társulnak, elválnak, átragyogják egymást.

De bármennyire ragaszkodott is Nemes Nagy Ágnes az objektív költészet módszeréhez, nem hitte, hogy csak azzal lehet üdvözülni. Most pedig kiderült, hogy tárgyias lírája hátterében nem csak finnyásságból kihagyott versek vannak. Hosszú betegsége idején, mondhatni, lírai naplót vezetett, első személyben, zaklatottan-indulatosan írt szenvedésről, bűnről, bocsánatról, szerelemről, erkölcsről, istenhiányról. Ezek a versek bizonyítják, hogy az igazi költészetnek nincs kötelező rendtartása.