A regény és a vers

Mire jó a szerepvers? Válaszoljon rá a legilletékesebb, Kálnoky László: Ha megpróbálok önmagam legmélyére bocsátkozni, úgy érzem, nagy bűnöket, gaztetteket nem követtem el életem során, de mulasztásokat feltétlenül, még hozzám közel álló személyekkel szemben is. Ezek a mulasztások mindaddig, míg az illetők életben voltak, nem nyomasztottak különösebben, hiszen jóvátehetők voltak vagy lehettek volna. De egy részüket sohasem tettem jóvá… amikor a hozzánk közel álló személy meghal, és vele szemben elkövetett bűneinket, mulasztásainkat többé jóvá nem tehetjük, a kisebb mulasztások is fölveszik a megbocsáthatatlan gaztettek súlyát, legalábbis az érzékenyebb lélekben. Ez késztetett arra, hogy kiválasszak a világirodalomból vagy a történelemből olyan figurákat, akik valamilyen nagyon csúnya dolgot követtek el, és elmondjam ezeknek a védőbeszédét, mintegy a magam számára.

Eszerint hát Kálnoky azért választotta a Bűn és bűnhődés talányos figuráját, Szvidrigajlovot, hogy az ő szerepét eljátszva egy kicsit önmagát is eljátssza. A Dosztojevszkij-alak csak félig-meddig felidézett, emberi mértéküket, értelmüket vesztett emlékekkel, megvallott aljasságokkal, gyanítható bűnökkel, talán gyilkossággal terhelt kiégett felesleges ember. Bármennyire felnagyította is Kálnoky, rossz pillanataiban, a maga mulasztásait, a versben mégsem a nagy bűnöst viszi színre. Hanem azt, akivel nagyon is könnyű azonosulnia: a kisszerű, sivár örökkévalósággal önámítás nélkül szembenéző férfit. Egyébként Kálnokytól megtudhatjuk azt is, hogy mi indította el benne a verset: 1970-ben, annak hatására írta, hogy újraolvasta a Bűn és bűnhődés-t. Egy regény sokféleképpen hathat az emberre, lehet, hogy formát-alakot adott Kálnoky lappangó bűntudatának, hiszen ha valaki, hát Dosztojevszkij bizonyosan megérinti valahogy a lelkiismeretünket. De ha szentségtörő akarnék lenni, megkockáztatnám azt is, hogy Kálnokynak fontosabb volt, hogy egy versre, nem akármilyen versre való anyagot talált a Bűn és bűnhődés-ben. A költő nemcsak belső kényszerből ír, hanem azért is, mert az a mestersége, és a mesterséget gyakorolni kell. Mint a jó asztalos vagy a szobrász, jön-megy, nézelődik, keresi a megmunkálható matériát. Kálnoky egyszer azt mondta, hogy sokat is kell írni, nemcsak néhány remekművet, hogy az életműnek terjedelme, súlya legyen. Ez persze alkat kérdése is, de sokan gondolták, mondták, hogy nem elég az amúgy is bizonytalan természetű ihletre várni. Oda kell ülni a papír mellé, akarni, erőltetni kell az írást, az alkotás nemcsak kegyelem, hanem szívós munka kérdése is. Kálnoky szavahihető ember volt, elhiszem neki, hogy volt bűntudata, s hogy így, egy szerepversben, könnyebb volt kibeszélnie, feloldania. De közben a kezét dörzsölte, hogy ott van előtte a vers. Csak meg kell csinálni. Hogy csinálja meg Kálnoky, mit hagy el, mit tesz hozzá a Szvidrigajlov-történethez, hogy a maga költőtermészetéhez igazítsa? Első olvasásra úgy tetszik, pontosan követi a Dosztojevszkij-rajzot. De kerüli az erős színezést, a színpadias rendezést. Az ő Szvidrigajlovja nem jut el az öngyilkosságig. Talán mert a fél életét a halál közelében töltő Kálnokynak a halállal konokul szembeszegülő szelleme ösztönösen tiltakozott ellene? Vagy talán mert a vers zárt drámai szerkezete így kívánta? A regénybeli Szvidrigajlov egy hisztérikus, lappangó, ki-kifeslő feszültséggel terhes nap végén bevetődik egy vacak fogadóba. A lompos szolgalegény a folyosó legvégére vezette, ott a sarokban, a lépcső alatt nyitott ki neki egy levegőtlen, szűk szobát… Egyablakos ketrec volt, alig fért el benne. A mocskos ággyal, festett asztallal és székkel jóformán tele is volt a szoba. Érthető, hogy ez a félig-meddig metaforikus, mégis tapinthatóan, szagolhatóan valóságos odú kellett Kálnoky Lászlónak. Az ő verseiben is találni ilyen baljós helyszíneket. Mintha földi előképe volna a Szvidrigajlov képzelete szerint való szűkös-nyomorúságos örökkévalóságnak. De Kálnoky a vers első három sorával éppen csak odaskicceli, nem színezi ki a színteret. A nagy drámai monológot alighanem így kell kezdeni, ilyen fénytelenül, zengéstelenül, tárgyszerűen. Az első sor talán személyes közlés, Kálnoky álmatlan éjszakái vannak mögötte. Mert a regénybeli Szvidrigajlovnak csak egy rövid bekezdésnyit kell az álom jöttére várnia. Fantasztikus lidércálmokat lát majd, a lábán, mellén mászkáló undorító egeret, egy ötéves kislányt, aki mintha édesen aludna, és váratlanul feslett, buja arcjátékkal, pillantással, mozdulatokkal felkínálkozik az álmodónak. E. T. A. Hoffmann is megirigyelhetné, de Kálnokyt, aki különben vonzódott a hátborzongatóan groteszk rémlátásokhoz, ez nem érdekli. Legfeljebb az előadásmód lesz lázasabb. A második, a kérdő mondat dísztelenül is sokat mond. Mint Kálnoky mondataiban általában, van benne valami tartalmas, mondhatni, ingerült pontosság. Természetes is meg nem is. A mondatot a sor végén a jelző és a jelzett szó közt töri meg: mintha elfogyna a levegője, mintha nem tudná kivárni a szintagma végét, itt muszáj megpihennie. Egyébként ez a fordított birtokviszony jellegzetes Kálnoky-modor. Ha valaki, ő aztán el tudta volna kerülni. De szerette ezt az enyhén múlt századias formálást, talán hogy elfedje vele egy cseppet sem múlt századias zaklatottságát, a mindent átjáró, mindenből szivárgó fájdalmat. A második kérdés már nem Dosztojevszkij-parafrázis. Inkább Borgest juttatja eszünkbe. Szvidrigajlov-Kálnoky lázas nyugtalanságát nemcsak az önmaga felé fordított kérdőmondatok, hanem (az egész versben így lesz majd) a szeszélyesen meg-megváltozó forma is leírja: az ötöd-hatodfeles drámai jambus a negyedik sorban négyesre, majd negyedfelesekre zsugorodik, s úgy lassul-gyorsul a mérték is, mintha az aritmiás szívdobogáshoz igazodna. Az első három sor variáció Dosztojevszkij szövegére. Az utolsó kérdés már-már szó szerinti idézet, Kálnoky épp csak tömöríti, másfél sorba zárja a regénybeli belső monológot. Jaj, de nem szeretem a fák zúgását így éjjel, mikor sötét van és vihar, pocsék egy érzés, mondja a regénybeli Szvidrigajlov, és miért olyan ijesztő / a fák zúgása künn, a szélviharban?, kérdezi a Kálnokyé. Ha eddig többnyire Dosztojevszkijé volt, most egy ideig egészen a Kálnokyé a pálya. Látványosan be is játssza az egészet. Az eddigi fekete-fehérre váratlanul élénk színezésű, mondhatni, flamandos modorban készült képsor következik. Az egész egy kicsit elrajzolva, groteszkbe, majdnem-karikatúrába fordítva. A nyelv itt-ott vidékies, szögletes bájú (az éhomra felhajtott papramorgó, früstökre kis kövér fenyőrigók), de megőrzi célirányos, helyenként már-már ironikusnak tetsző eleganciáját (az oly szükségesnek hitt kényelem). Mert Kálnoky még ebben a zsíros közegben is választékos, de a künn, a mily, az oly dehogyis rí ki a sokféle szálból szőtt Kálnoky-szövetből. S bár a tárgyak úgy vannak odatéve, hogy egyik-másik Kálnoky komisz humorú szentségtörő szatírájába, A kegyelet oltárán-ba is bekerülhetne, az egész lassan futó képsorra vonatkozó állítmány, a messze tűnt, fájdalmas-édes fénnyel világítja meg valamennyit. Nem Szvidrigajlov gaztetteiről, feltámadó bűntudatáról van itt szó, hanem egy gyöngéd humorral, érezhető nosztalgiával ábrázolt elvesztett idillről, egy testes-földies, meglehet, kisszerű, de mégiscsak kívánatos paradicsomról. Nemcsak a mily mesze tűnt-ben érezhető nosztalgia, hanem a forma is teszi, hogy valami szívsajdító dallamot hallunk a goromba felszín alatt. A hol szabályosan dobogó, hol megzilálódó mérték, az egymásra ütő mondattagok meg a szembeszökően hosszú alliteráció-sorok (felhajtott, fácán- s fogolypecsenyék, früstökre, fenyőrigók vagy: kúriám, kényelem, kis kövér, kamrában). Ezek a képek nem a regényből, nem az orosz vidéki életből kerültek a versbe. Nem is tudom, voltak-e az orosz kúriák kamráiban oldalszalonnák, sódarok. Hanem a vidékről származó Kálnoky László emlékezetéből. De ennek a nyájasan groteszk tételnek az utolsó hangzatai már egynemű harmóniával szólnak. Az élénk figyelemmel festett, már orosz hangulatú csilingelő szán meg a fakó lovacskák, az egész finom fény-árny játék tündéri ragyogásba meríti a jelenetsort. Azt hiszem, hogy ez a legkevésbé dosztojevszkijes tizenhárom sornyi részlet a szíve a versnek. Ha kivennénk ezt az előtte és utána levőktől nagyon elütő hangulatú tömböt, a vers egyszerre összeesne. Ettől az, akárhogy is, mégiscsak gyönyörűen világító képfüzértől lesz igazán értelme, súlya a következő strófa mogorva közönyének. A mit érdekelne mindez kétségtelenül áthúzza, érvényteleníti az emlékezetből előhívott képeket. De a vers egyre sötétülő anyagában mégis ott marad a káprázatuk, mint ha erősen megvilágított tárgyakat nézünk, és hirtelen behunyjuk a szemünket.

Most megint Dosztojevszkij következik: egy mondatban zsugorítva kapjuk Szvidrigajlov vérfagyasztóan tárgyilagos lázbeszédét. Őt látható, mondhatni: kézzelfogható kísértetek látogatják, a kétkedő-okos Kálnoky elhagyja a fantasztikumot, beéri a halottak-kal. Semmi cicoma, semmi szín, talán azért érezzük olyan súlyosnak ezt a mondatot. Kedvtelve sorolja viszont a szállodai kamra hangulatát töményen árasztó viszolygató részleteket: bőrszag (ez benne van a regényben, Kálnokynak, gondolom, éppen az tetszhetett, hogy nem illik a képbe, hogy logikátlanul van ott, ijesztő, mert valahogy nem helyén való), egérbűz, szennyes ágynemű, undorító ételmaradék. Ezek az apróságok, a kép valószerű elemei fejezik ki igazán (mint Kálnoky más verseiben is) az emberi egzisztencia nyomorúságát. Csak a figyelmes szem veszi észre, hogy ez a látszólag egyszeri, mert természetes mondat milyen mesterien van megcsinálva: a már nem vesz semmi sem körül olyan, mint a túlfeszített hegedűhúr, aztán szabályos, telt lüktetése megtörik a csak a, a fekete szapora rövid szótagjaiban, a felsorolás erős tagolásában. S végül a hosszú mondat végére vetett, ezzel meg a ritmikai disszonanciával (mindkét szó első szótagja hosszú kellene hogy legyen, ehelyett az alliterációval megtetézett szóhangsúly adja a nyomatékot, de alatta halljuk az elmorzsolódott mértéket is) meghangosított legyek lakomája. A regényből való a pénzem szétosztogattam is, de a jellegzetes Kálnoky-hangfekvésben feltett kérdés: méltóknak-e?, meg a válasz: jobb, ha nem firtatom, Kálnokynak a Dosztojevszkijénél zordabb ítélete. Az Igen! Igen! mintha összefüggéstelenül állna itt, mintha egy el nem hangzó gondolatsort erősítene. Mintha Kálnoky hézagot vágna a szövegbe, hogy még inkább ráirányítsa figyelmünket az egyre csak lefokozódó, lefelé tartó élet végén ránk váró, olyannyira az ő szelleme szerint való örökkévalóságra. Az ötsornyi leírás pontosan követi a regénybelit: Hátha csak egy sötét kuckó lesz, képzelje! Olyanforma, mint a falusi fürdőházak, csupa korom, a szegletekben pókháló. Kálnoky csak a piszkos ablak-ot meg a nádfonatú rossz szék-et teszi hozzá, hogy legyen hova ültetni az örökké tartó vacak kárhozatot szenvedő Szvidrigajlovot. Ez Kálnoky emberszabású pokla: meghosszabbítása a tér és az idő egyre szűkülő börtönében sínylődő földi életnek. A mindvégig eltökélten visszafogott versben itt mintha mégis megszólalna, sötéten, fátyolosan, valami pátosz. És ehhez az utolsó sor antikosan megszökő mértéke is hozzátartozik.