Pókháló-esztétika

Tiszta szerencse, hogy választhatok, mi akarok lenni. Rovar-e, légy-e (ez esetben kiszolgáltatom magam Szabó Lőrincnek, az agyafúrt póknak), vagy inkább kakukk-pók (nem akármilyen biológiai vagy esztétikai, stiláris távlat!). Mert az olvasók, a szerencsétlen „rovarok vagy bedőlnek a pók álcázási manővereinek, és eltűnnek a játékból, vagy – ha erősebbek, mint a pók – ők lesznek a háló urai – feltéve, hogy szükségük van rá. Ez utóbbi esetben az olvasó »megöli« a szerzőt, és utána túllép a szövegen.” Költő és olvasó (áldatlan) viszonyáról van itt persze szó, a korszerű elméletekre alapozott versmagyarázatról – nehogy valaki azt találja hinni, hogy csak úgy hülyéskedem. Az igazat megvallva nem tudom, a recepció-esztétika melyik válfajával van dolgunk. Hermeneutika, netán dekonstrukció, ki tudja? Mindenesetre engem az a pók-modell felvillanyozott. Mocorogni kezdett bennem a pók-becsvágy. Hátha magam is megpróbálkozhatnék valami szerényebb szöveghálóval, esetleg beletéved egy olvasó-rovar. De hogy Szabó Lőrinc mit szólna ehhez a neki alighanem váratlan irodalomtörténeti besoroláshoz, azt persze nem tudom. Kivált hogy az ő pók volta magyarázatra szorul, nem úgy, mint a Petrié, az megnyugtató evidencia. Ha valaki ezt az egészet nem értené, ha valakinek „talán esetlegesnek tűnhet”, hogy egy tudós értekezésben egymás mellé kerül Szabó Lőrinc Holdfogyatkozás-a (Tücsökzene, 370) és Petri György Önarckép 1990-e, olvassa el Menyhért Anna írását, a Pókok és háló/i/k-at (milyen lenyűgöző már ez a zárójelbe tett i is! (Lásd: Tanulmányok Szabó Lőrincről, Anonymus, 1997.) Egyszerű: a pókháló köti össze őket. De pókhálójuk elütő természete azt is mutatja, hogy más-más líratörténeti kor honosai. (Ó, hajdani szép dolgozatok! Megfelelések és eltérések A zsellér szombatestéje és a Családi kör között.) Szóval ezt a pókot (költő-pókot) nem én találtam ki. „Ha elfogadjuk: a szöveget elképzelhetjük pókhálóként, akkor a szöveg szubjektumát pókként kell elképzelnünk.” (Figyeljük csak a finom distinkciót: szubjektuma csak a szövegnek van, a költőnek, ha csak egy kicsit is ad magára, nincs.) A pók meg a háló viszonyát, lényegét körültekintően megmagyarázza a szerző. Az irodalomtudósnak olykor-olykor kapóra jöhet valamilyen más diszciplína. Jelen esetben a biológia. Mert „a pókhálók összehasonlítása sok mindent elárul”. S olvashatunk a verselemzésben egy formás kis pókhálótani értekezést. Mivel „ez jó kiindulási alap lehet ahhoz, hogy egybevessük a szubjektum önleíró, műbe való ön-bele-író szerepét két különböző költészettörténeti korszakban”. Én itt már letettem a fegyvert, nem is éreztem ellenállhatatlan kényszert, hogy az önéletrajziság (pardon: ön-élet-rajziság, ön-arc-kép) mélyebb megértéséhez felüssem Paul de Man ígéretes című munkáját. De ha már egyszer az ízeltlábúakról szólunk, itt vannak a tücskök is. Eddig nem figyeltem fel rá, de belátom, mi sem természetesebb (és helyesebb), mint hogy Szabó Lőrinc még idejében, a Tücsökzené-nek már a Nyitány-ában, „első versének első mondatában” „elhatárolja magát” a tücsköktől. Különben fogalmunk sem volna róla, ki a versbeli szubjektum. Ráadásul a tücsökzene, s ez cseppet sem mellékes, „a hím tücskök szerelemre hívó cirpelése”. És a pók, ha nagyon el talál andalodni, ha hím, ha nőstény, könnyen kétes helyzetbe kerülhet. Egyébként érdemes lett volna továbbmenni a pókfonálon, kitekinteni más versek pókmotívumaira is. Nekem például mindjárt eszembe jutott, hogy Jékely Zoltán is (csak hát mostanában illik-e rá hivatkozni?) úgy lebeg az iszonyú időmélység felett, mint pók a fonalán, Dsida Jenő meg emelt fővel mondja magát éjféli szürke pók-nak, s a háló közepén vár lakomára keringő kóbor lelkeket. (Igaz, a finnyás tudomány őt se igen tünteti ki figyelmével.) Nem csekély haszonnal járt volna az Arakhné-mítosz felfejtése, kivált a hím–nőstény kérdés tekintetében, vagy ott van a, mondjuk, népköltészet: „Cserebogár, pókháló, adj mandalát, szógáló”, így udvaroltak évődve, léhább pillanataikban eleink, mintegy előre megsejtve a pókhálóalakzat esztétikai jövőjét. A mandalát, a jungiánus mandalaértelmezés szellemében, én iktattam a szövegbe, hiszen „az alakzat középpontja a világteremtés folyamatának kezdeti pontját jelképezi”. Kétségtelen: az eredeti szöveg eredeti tárgyának is van efféle konnotációja. Tehettem volna persze a pókháló helyére is, minthogy annak „alakzata megfelel a hindu-buddhista művészetből ismert mandala alakzatának”.

Most eszmélek csak rá, hogy nekem eddig az igazi versértésről úgyszólván fogalmam sem volt. Nemhogy nem értettem, de észre sem vettem a Holdfogyatkozás problematikáját. Szégyenszemre nem volt olvasatom. Sose jutott eszembe, hogy akár légy, akár kakukk-pók lehetnék. Mi több, azzal áltattam magam, hogy nagyjából azt olvasom a versben, amit Szabó Lőrinc, szándéka szerint, beletett. Rossz beidegzések rabja voltam. Laikus. Csak most kezdem sejteni, mi az a korszerű recepció. Úgy tetszik, a magasrendű szövegértelmezéshez szükségeltetik valamelyes, szívós edzéssel elsajátítható, frigiditás. És még ha Szabó Lőrinc a túlvilágról rábólintana is az én gyarló olvasatomra, az sem változtatna a helyzeten, mert illik tudni, hogy a mű értelmezésében legkevésbé éppen maga a szerző illetékes. De ha már egyszer belekezdtem, ha orcapirulva is, mégiscsak elmondom: engem nagyon érdekel, amit a Vers és valóság-ban költője fűz hozzá a vershez.

 

Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók. Sugársokszögön körben ráng a pók. Öreg ezüstben öreg topolyák. Ünnepély ma a megbűvölt világ s nagy némajáték: éjfél s egy között Árnykúpunk hegye lassan átsöpört az égi Gömbön, s úgy üzent felém, hogy van a Földön túl is esemény. De lám, a csillag újra gyúl s tovább hinti az űrbe halk álomporát. Bár meg se moccan, rohan minden út. Kúszik rólunk is a fekete kúp. Búcsúzót gügyög a fülemüle. Álommá zsongul a tücsökzene. Majd a legpuhább lepke is elül, a Hold a szomszéd kertbe menekül s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény, a pók sokszögű tündérlemezén.

 

„Tihanyban írtam, egy ott átélt eseményről szól, egyik legszebb élményéről tihanyi tartózkodásaimnak. Egy feledhetetlen holdfogyatkozásról.” Hát persze: feledhetetlen! Szabó Lőrinc kezdettől hevesen személyes viszonyban volt a valósággal. Ha van korszerű élménylíra (még kimondani is restellem), az övé az. Látni, megragadni, birtokba venni a minden részletében olyan képtelenül gazdag világot – én ebben látom költőtermészete lényegét. Más kérdés, hogy a versindító alkalom mi mindent hívhat elő, vonhat a vers körébe. De bárhogy kitágul is tere, a tárgyai, lényei valóságos tárgyak, lények szavatoltan hiteles másai. Versei alapanyagát a látvány, a tapasztalat adja, némi túlzással: még filozófiája is lázasan érzékies. Mikor válogatott, mikor elhagyott valamit egy-egy verse lehető elemeiből, a vers kényszereinek engedett. Mint, mondjuk, a trombózisáról írott tücsök-ben. „A roham leírása költői okokból, csupán igen kis részben követi az észleleteket és feljegyzéseket”, magyarázza a 365-ös, Szívtrombózis, Tihany című darabot. Ez Szabó Lőrinc: miközben egy hosszú éjszakán át rettenetes fájdalmakkal, görcsökkel, halálfélelemmel viaskodik, mihelyt közben-közben lélegzethez jut, egy szenvtelen tudós pontosságával-figyelmével jegyez fel mindent, hogy ha megússza, megbízható képe legyen a roham minden pillanatáról, fedezete minden szavának. A kórkép-vers zárósorát akár Balassi Bálint is írhatta volna: „(Ötvenegy október tizedikén.)” Mert a köznapi hitelhez is kényszeresen ragaszkodott. Vagy: „A Délivasút kávéházban írtam, a sarki bejárat melletti első asztalnál, a vasút felőli oldalon”, olvassuk az Egy pohár víz jegyzetében. Álcázza magát, kivonja énjét a szöveghálóból? Ellenkezőleg, mindenestül benne van a versben. Más kérdés, hogy közben kívülről éber figyelemmel veti latra minden mozzanatát. Neki halálosan fontos, hogy az Egy pohár viz-et az első asztalnál írta. Mert a vershez a vers fészke is hozzátartozik. Mennyire rávall költőalkatára az a közlés, hogy „egyebet készültem megírni, de a friss észlelet közbetolakodott”. Hogy rugódozhatna az Úr (az esemény, a valóság) ösztökéje ellen? A fogantatás mögött mindig ott érzik a fogható világ, erős, ellenállhatatlan ingereivel. Ha A földvári mólón-ban azt írja, hogy két hullám közt tizenöt másodperc telt el, szükségét érzi, hogy jegyzetében igazolja a tényt: „Pontosan annyi telt el, megnéztem az órámon; a karórámon ugyanis nagyszerű stoppermutató is van.” Talán túlzás, de mintha ez az ideges pontosságigény neki sokszor a vers filozófiai sugallatánál is fontosabb volna. „A tárgyszerűség, már-már az aprólékosság megszállottja”, írja róla Illyés Gyula. „Az absztrakciónak ez az óriása” (ez is Illyés) mohó gerjedelemmel rögzítette a tárgyakat, a részleteket, versei gondolati-bölcseleti töltete mindig a foghatóból szikrázik elő. Igaz, a versben egy-egy szó jelentéstartománya (egye fene, konnotációja) leírója szándékától függetlenül is működésbe léphet, de ha az olvasó, önkényesen, nagyon szabadjára ereszti képzeletét, csakugyan megöli a költőt, ahogy Roland Barthes javallja. De nem lehetne legalább egy kicsit kíméletesebben? Nem lehetne, hogy főhivatású elemzőink maguk írjanak verset maguknak, ha csak olyat is, mint a nagyszerű Martin Heidegger, azzal aztán csináljanak, amit akarnak? Vagy ugyan próbálják már meg egyszer-egyszer készpénznek venni, ami a versben van. Ha volna valaki, aki nem restellne utánajárni, meggyőződhetne róla, hogy az 1957-es holdfogyatkozás csakugyan éjfél és egy között játszódott le Tihanyban. („Nagy kerek / hold kel a csorba Badacsony felett”, írta Szabó Lőrinc a …Kilátón…-ban, és mikor Kodolányi János figyelmeztette, hogy Földvárról nézve a hold nem kelhet a Badacsony felett, kijavította, a kel helyére száll került.) Szabó Lőrinctől tudjuk, hogy a neki önmagában is olyan lenyűgöző tünemény mögött van valami többlet-elragadtatás. „Valahogy homályosan, de mélyen belejátszott egy nem régi, 1954. június 30-i napfogyatkozásnak az emléke is, egy különlegesen boldog napomé.” Sejtjük: egy titkos kedvessel, talán éppen a Balatonnál, töltött napé. Ezt a rejtelmes többlet-ragyogást, ha nem tudjuk is az okát, bizonyosan megérezzük az olyan hatásosan leképezett látvány hátterében. S megérezzük a nagyszerű égi jelenséget alig-alig felhőző, mert kimondatlan, inkább feloldozó, mintsem fenyegető halálképzetet. Ezért van, hogy ez a búcsúvers (nemcsak a tücskök-től, az élettől is búcsút vesz benne) szinte zavartalanul édes zenének tetszik, de ha jobban odafigyelünk, mégiscsak észrevesszük polifóniáját. „Búcsúzásnak szánom ezt a verset. Az elképzelt halál négy verse, a kék szellőlebegés után búcsúzás az ezüst-fekete-halkuló tájjal.” Így magyarázza versét Szabó Lőrinc. De jellemző az is, hogy gyakorlatiasan hozzáteszi: „Szándékosan nem komponáltam bele a »halál« szót a versbe. Hátha újra »feltámadok« és a harmadik kiadás előtt újabb versekkel kiegészíthetem a kötetet. Ne legyen gondom rá, hogyan hidaljam át ismét a folyatást. Így hát a vers végleges búcsú – a következő kiadásig!” Mert a vérbeli (hivatásos) költő szeret, megrendül, szorong, fél (őszintén teszi), de szinte-szinte fontosabb neki, hogy jó vers legyen belőle. Miért jó vers a Holdfogyatkozás, ha nem tartozik is a Tücsökzene nagy remeklései közé? Mert Szabó Lőrinc el tudja hitetni, hogy a teljes látványt bekerítő rajz olyan könnyű kézzel készült. Mert közben mindent meglatolva olyan hatásosan társítja, rendezi a vers különféle elemeit. Mert a földi kisvilág és a szemmel, értelemmel befogható, mégis sejtelmes égi jelenés súrlódás nélkül tűnik át egymásba. Mert együttesüket egyszerre érezzük súlyosan anyagszerűnek és tündérien lebegőnek. Mert mindennek metafizikai derengése támad, szinte csak úgy mellékesen, a kivételes közérzet átüt szavakon, képeken, megfészkel a szöveg hézagaiban. Figyeljük csak, ahogy az első sorok fényes állóképei megmozdulnak, előbb lassan, fenségesen, ahogy a fenti eseményekhez illik, aztán viharosan (rohan minden út), ahogy a lentiekhez. Összecsúszik az égi és a földi, a nagy és a kis idő, s együttállásukban mulandóságunk mintha valahogy elsúlytalanodna. Úgy érezzük, valami nagy áram sodrába kerültünk, s ezt nem spekuláció, hanem az ábrázolás ereje teszi. Az, hogy a versben minden igazi, a jegenyék, topolyák, a pókháló és a pók csakúgy, mint az égi Gömbön átsöprő árnykúp. Úgy tetszik, a versbe tett testes, tartalmas tárgy többnyire többet ér, mint egy-egy szépen kiglancolt, kimódolt metafora. Szabó Lőrinc lírájában kiváltképpen így van: a megfigyelt, megtapintott, megízlelt, megszagolt, egyszóval az éber érzékekkel számba vett tárgyak-lények együttese hordozza és közvetíti a nagy pillanataiban olyan nagyszabású tartalmat. Minek hát ráerőszakolni szöveghálót meg mandalát, pókot, legyet, tudomisénmit? Csodáljuk inkább, hogy tudja Szabó Lőrinc egyetlen (egyébként mondhatni tudományosan szakszerű) szóval (sugársokszög) a pókháló-lényeget különbül megjeleníteni, mint az M. A. dolgozatához csatolt négy fajspecifikus pókháló-ábrázolat. Meg azt, ahogy a vers végén visszahozza (a pók sokszögű tündérlemezén), s a valódi pókhálót (Illyés Gyulától tudjuk, hogy a tihanyi házban mindennap órák hosszat nézte elmélyült figyelemmel a szobasarkok pókhálóit, pókjait) egy kis mozdulattal átteszi egy Szent Iván-éj bűvös félálom-közegébe. De attól a pókháló még pókháló marad, hála a jóistennek. A versbeli képsor dinamikája alakítja a mondatszerkezeteket, a metrumot, a ritmust. A költő csak közvetve avatkozik bele, inkább csak enged az anyag késztetéseinek. Utóbb persze tudatosan meglatolhat mindent. Szabó Lőrinc jegyzeteiből kiderül, hogy nagyon is tisztában volt a verszene (metrika, ritmika, szintaxis, egyéb szerkezeti elemek) jelentésével. Felhívja rá a figyelmet, hogy itt vagy ott megtorlódik, lassul, majd meg elaprózódik, megszalad a mérték. Úgy emlékszem, kétszer is elbüszkélkedik vele, hogy a sorban csupa egy szótagú szó van. (Ennek metrikai, hangsúlyteremtő, irammódosító s általában: zenei funkciója van.) Tudja és közli, milyen hatása van a mérték és az ütemhangsúlyos tagolás elegyítésének. Vagy a metrum és a mondatszerkezet tempóváltásainak. A Holdfogyatkozás-ban az első sorok hiányos (nominális) mondatai az állóképek szintaktikai másai. A harmadik sortól egy hosszú körmondat jelzi, hogy megmozdul a világ. A nyugtalanul fodrozódó, daktilikus, hexametrikus jellegű sorok (öreg ezüstben öreg topolyák, hinti az űrbe) közt egy Szabó Lőrinc költészetében szokatlanul tiszta jambikus sor (De lám, a csillag újra gyúl, s tovább) mintegy jelzi, hogy a hirtelen támadt nyugtalanság múltán megint szabályosan ver a világ szíve. Külön képek, mozgóképsorok, változatos mondatszerkezetek, szórendek, metrikai, ritmikai alakzatok, váltások adják ki a Holdfogyatkozás zenei sugallatát. Ha erre, ezekre figyelünk, közel kerülünk a vers meddő spekulációval meg nem fejthető jelentéséhez, vegytana, akárhogy is, titokzatos képleteihez.