A tárgyak eleven remegése

Igaza lehet Domokos Mátyásnak: 1948 augusztusában, egy dunai motorcsónaktúra után, néhány barátját is útba ejtve, Szabó Lőrinc azért ment Balatonföldvárra, hogy Korzáti Erzsébettel találkozzon. („Földvárhoz rengeteg emlék fűz, sok időt töltöttem ott… Többízben voltam itt Erzsikével is, átutazóban vagy néhány napra”, fűzi hozzá A földvári mólón-hoz a Vers és valóság-ban.) Igaz, egyébként is szenvedélyes útonjáró volt. „Mihelyt megtavaszodott, valósággal keringett az országban. Minden meghívást elfogadott s följegyzett. Zsebei tele voltak vonatok és autóbuszok gondosan lemásolt közlekedési rendjével”, írta róla Illyés Gyula. Ezt pedig azért idézem, mert ez a mohó konkvisztádorindulat, ez a világot szüntelenül pásztázó reflektorfigyelem nemcsak életrajzi adalék. Ez hevíti egész költészetét. Igaza lehet Domokos Mátyásnak abban is, hogy a hiábavaló várakozás tette fogékonnyá, ott, Földváron, a rövid emberi idő ellenképére, a rettentő Végtelen-re. De az is lehet, hogy a vers közvetlen indítéka sokkal prózaibb. Szabó Lőrinc verseket ígért a Válasz-nak, s egyszerűen alkalmat, tárgyat keresett. Nem mintha bármikor is híjával lett volna az élménynek, állandóan túlhabzott benne a versbe tülekedő nyersanyag. (Élménylíra? Alkalmi költészet? Csak nehogy rossz pontot kapjon Szabó Lőrinc, mert ilyesmivel gyanúsítom!) Forrón érzéki viszonyban volt a világgal, mindent be akart kebelezni, ami így vagy úgy megkísértette. Úgy volt metafizikus költő (racionálisan metafizikus, ahogy Illyés mondja), hogy minden érzékével a foghatóra tapadt, az adta versei testét, az hívta elő elvont igazságait. Vagyis én úgy képzelem A földvári mólón keletkezését, hogy leginkább a látvány érintette meg. A kihívás: hogy lehet leképezni, bekeríteni és persze közvetíteni azt, amit lát? Nem egyszerűen egy darab világot. Azt a rengeteg, hol szétfutó, hol összecsapó mozgást. Az előtte forrongó anyagot. A megfogalmazás, a megformálás, a szinte mindenre képes technika! A verseihez fűzött, a verseit (egy cseppet sem szerényen, de mindig meggyőzően) minősítő magyarázataiból kiderül, hogy ez érdekelte a legeslegjobban. Jobban, mint a verseiben olyan hatalmasan háborgó érzelmek. Hogyne volna fontos a szerelem, a fájdalom, a gyász! De igazán a sikeres kivitelezésre büszke. A rajz lendületére, a mondat iramára, a vers nagy terére, vagy akár csak arra is, hogy a 15. sor itt is csupa egyszótagú szóból áll. Elégedetten olvashatta A földvári mólón-t is: sikerült a teljes látványt, minden apró részletet külön-külön és a részletek ingatag együttesét is tökéletesen papírra vetni. „Az aprólékos adatok, a részletes tények, a kínosan pontos beszámolók megszállottja.” Ilyennek ismerte Illyés civilben is. És „leírásai a látásküszöb határáig finomultak”, ilyennek látja kései verseit Rába György. Rövidlátó volt, hadd játsszam el evvel is: mindenhez közel kellett hajolnia, hogy tisztán lásson körvonalat, formát, kiterjedést. A kinagyított kicsiségeket. És ha valaki tudja, mi most az illem, és szentül hiszi, hogy a nyelv csak cél, és a megjelenítésnek, a közlésnek nem alkalmas eszköze, ugyan tegye félre aggályait, olvassa el elfogulatlanul ezt a verset. A legérzékenyebb felvevőgép sem versenyezhet a megragadás, a birtoklás lázában dolgozó Szabó Lőrinccel. Mintha a vers, minden pillanatában, együtt mozogna tárgyával, fáziskülönbség nélkül átvenné a megcélzott anyag eleven lüktetését. A földvári mólón talán akkor is nagy vers volna, ha szerzője nem kanyarítja oda befejezésül, a látvány valószínűtlenül hű mása fölé, azt a gyönyörű bölcseleti glóriát. Persze hogy ott szökik igazán magasra a vers, de miért is? Azt hiszem, azért, mert Szabó Lőrinc addigra el tudja hitetni velünk, hogy ez a befejezés magától jön, hogy a jól megépített architektúra löki fel. A nagy mutatvány mégiscsak a látvány rögzítése. Ráadásul ez a látvány nem is olyan egyszerű. (Ugyan mikor egyszerű, ha le akarjuk írni?) Látvány is, meg hamis látvány is. A megbízható tárgyakat bizonytalan vonalak veszik körül, a testeknek szellemképe van, a vízben alakot váltanak. Egy fizikai törvény van belefogalmazva a versbe, a fénytörés, az optikai csalódás. És ha az imént azt mondtam, hogy Szabó Lőrinc forrón érzéki viszonyban van a valósággal (az anyaggal), most hozzá kell tennem, hogy a gyönyör csúcsán sem alszik ki benne az izgatott, kíváncsi értelem. Egy megszállott erotomán, aki közben tiszta fejjel figyeli az aktust. Milyen jellemző a víz kétfelé kötődő metaforája: nagyitóüveg-hús. Egyik felével az okos tudomány, a másikkal az érzékeket ingerlő anyag felé mutat. Olvasás közben (ahogy talán Szabó Lőrinc a látvány szemlélése közben) szinte érezzük a tárgyak eleven remegését. A dagadnak-fogynak, a szűkül vagy tágul, az emelik hátukat egy kis teremtés igéi: a szavakhoz társítható képzetekkel lelket lehelnek az ásványi világba. De közben a leírás tudományosan szakszerű, egy fizikakönyvbe is be lehetne tenni. A szaknyelv, a műszavak azonban átveszik a környezet hőfokát. A terméskövek nemcsak a fölöttük fodrozódó látszatot kínálják. Felfedik a törvényt. Megtudjuk, hogy éleik szöge megtörik, / szűkül vagy tágul. És hogy a víz fél vagy negyed ütemkésés konok / játékával kontrázgatja saját / lélegzetének nyugodt ritmusát. A víz (élőlény is, hiszen lélegzik) a kíváncsi költőnek, s általa az olvasónak, bemutatja a hullámmozgás természetét, az interferenciát. A hitelesség úgy kívánja, hogy a tizenöt másodperces időköz csakugyan tizenöt másodperces legyen. Szabó Lőrinc a köznapi igazsághoz is kényszeresen ragaszkodik. Pontosan annyi telt el, megnéztem az órámon; a karórámon ugyanis nagyszerű stoppermutató is van. Gyerekes hivalkodás? Az is, de akárhogy van is, ha az időközt csak úgy nagyjából célozná meg, ha húsz vagy tizenkét másodpercet írna, mégiscsak csorbulna Szabó Lőrinc kegyetlen igazmondása. Ő maga érezné úgy, hogy ez a kis hazugság leszállítja az egész vers értékét.

A vers első tétele, a tizenkét sornyi tömb, mondhatni, mély hangfekvésben szól. Matériája súlyos, tömör, teremtéskezdeti elnagyolt világ. A második tétel maga az anyagtalanság, csupa lágy remegés, érzékeny fény-árny játék, színkáprázatok csalóka villogása. Szabó Lőrinc arányérzékére vall, hogy feleolyan hosszú, mint az első. Nemcsak azért, mert a tünde kép hatsornyi teret tud kitölteni. Hanem azért is, mert az, hogy a versben a különnemű tételek (háromszor feleselnek egymással, egyre jobban összefonódva) egyre rövidülnek, azt sugallja, hogy az iram egyre gyorsul, az előadás egyre feszültebb lesz, egyre sürgetőbben vonja magával figyelmünket. Csak egy helyen áll meg egy pillanatra. Az első tétel után, s ezt nemcsak a pont jelzi (az egyetlen a versben), hanem az is, hogy az ingatag jelenséget közvetítő ingatag metrum most megnyugszik, majdnem szabályos érverésre vált. Talán azért is kell ez a kis szünet, hogy a vers, a kurta pihenő után, új lendülettel fussa be a maradék távot. Mikor az új hullám már-már összemossa a kétféle tüneménysort, gondolatjel tudatja, hogy a közvetítés ugyan megszakad, de a külső történet zavartalanul zajlik tovább, gyönyörűen és félelmesen. Addigra már a háromszoros megint, a vers egyre hatalmasabb sodrába vetve, megcsinálta bennünk az elvont igazság, a mindez folyton így ismétli magát helyét. Szinte meg sem kell Szabó Lőrincnek fogalmaznia, tudjuk magunktól is. De nem is az igazság ereje nyűgöz le, hanem a helyzeti energiája. Mint egy nagy dráma végkifejlete: az élteti, ami előtte van. És persze a megfogalmazás. Az egyenes futtából ki-kitérített, közbevetésekkel fékezett, váratlan kapcsolásokkal irányított, az értelem állandó magasfeszültségét, áramingadozásait leíró mondatok. A verset záró nagy periódus elején például ott az alany és az állítmány, a mindez és az ismétli magát. Ezt más is így csinálná. De aztán jön a folytatás: az alany, mint egy tűzijáték-rakéta, felrobban, megsokszorozódva értelmeződik (játék, léhaság), aztán jön egy újabb állítmány, a túléli. Értelemszerűen visszafelé és előre is érvényes, ahogy az ismétli magát is lehető állítmánya a semmi-nek és a tünde kép-nek is. Amazokat az így, emezeket a túl köti vissza az igéhez és előre, a főnevekhez (királyok, hősök, nép). Ezek a vonatkozások, kötődések hozzák létre azt a bonyolult mondatfonadékot, amelyben minden elem összetartozik, szigorú rend szerint illeszkedik, az egész mondat mégis lezáratlannak, mindenfelé nyitottnak tetszik. A formai-mondattani lezáratlanság általában is jellemző Szabó Lőrincre. A földvári mólón meg kiváltképp követeli ezt az előadásmódot. Már az első mondata is túlszalad a sorvégen, erőszakos áthajlással vágja ketté a szót. A szoros szókapcsolatok két sorba törve (éleik / szöge, dirib-darab / roncsok, saját / lélegzetének) úgy vezetik sorról sorra a vers erősáramát, hogy még a rímek is csak egy-egy pillanatra tetszenek fel, mint a szemünk sarkából észlelt jelzőlámpák, s alighogy kigyúlnak, már bele is olvadnak a környezetükbe. Akárcsak a vers másféle villanytelepei, metrikai vagy zenei-hangzásbeli elemei. Vagy éppen alig észrevehető, mégis nagyon hatásos, a dikciót erősítő, tagoló alliterációi (fenékre, felszín, futó, folyton – torz terméskövek – hol halak húznak). Vagy nagyon Szabó Lőrincre valló ismétlései: a megint, az így, a túl sulykolja belénk, hogy a Balaton egy kis darabjának kis végtelene is tartósabb, mint az emberi történések. És ott van végül az utolsó, Szabó Lőrinc költészetében szokatlanul tiszta, látványos-hangzatos rímpár. Neki is nagyon tetszett: jó két év múlva az Omló szirtről végére is odatette. Ott a rím a végtelen zajlással szembesíti a jelentéktelen földi tragédiákat, komédiákat. A földvári mólón-ban lefokoztatásunk még kegyetlenebb. A rettentő Végtelen jelentéktelen mása hirdeti törékenységünket.