Áttetsző, tengerzöld

A Nyilas-hava Füst Milán Összes versei-ben a Régiek közt szerepel. Már első könyvében, a Változtatnod nem lehet-ben benne volt. Vagyis húsz-egynéhány éves korában írta. De hangja egy cseppet sem üt el az évtizedekkel később írott költeményekétől. „A Nyilas-hava című versében az ősz, minden ősz bánata és szépsége, sok régi ősz emléke és íze kísért”, írta róla Kosztolányi 1914 áprilisában megjelent bírálatában. Ez a vers az Őszi sötétség című ciklus első darabja. Jellegtelen cikluscím, akárki írhatta volna. Mintha azt célozná, hogy ne számítsunk semmi meglepőre. Hogy aztán annál jobban meglepődjünk. Mert a fantasztikus ősz végi tájon fantasztikus alakok, bizarr kísértetek jönnek-mennek a szeles-huzatos, alig-alig valószerű színtereken. De ha a cikluscím nem is, a verscím, a Nyilas-hava már meglehetősen feltűnő. Zord misztikával terhes: az ember sorsát a csillagképek alakítják, változtatnia nem lehet. Hanem a vers mégis egyszerűen-köznapian indul. Kell-e versben közölni, hogy ősz van? Hogy novemberben korán sötétül, és hogy künn esik? Angol urak, hölgyek társalognak így. Ha forma szerint nem is, tartalmát tekintve merő egy tautológia. Megtetézve a künn-nel: az aztán már igazán felesleges szószaporítás. De olyan ez, mint a brazil futball: Füst Milán elaltat bennünket, majd hirtelen megvillan. Így csinálták ezt már a romantikusok is: kezdjük prózaian, írjuk le minél aprólékosabban, pontosabban a szürke helyszínt. Annál sejtelmesebben, borzongatóbban suhognak majd elő a kísértetek. Legfeljebb a választékos künn tudatja, hogy mégis verset olvasunk. (Ez az „ohajtva” – mily fájdalmasan szép, kiált fel Füst Milán Berzsenyi Fohászkodás-át olvasva, s hogy annyira tetszik neki, ahhoz a rövid o is hozzátartozik.) Amilyen természetes, szépen tagolt a mondat (Füst azt gondolta, hogy a mondat lendülete „jobban rekonstruálja az érzést s az életet, mintha felsorolod, hogy mit éreztél”), éppoly természetes a versforma is. Vers is meg nem is, majdnem drámai jambus, csak az és-sel rontja el Füst, hogy a mérték ne lüktessen nagyon erőszakosan. De ha jobban odafigyelünk, mégis valami ünnepélyes, sötét pátoszt hallunk ki ebből a meteorológiai jelentésből. Azért-e, mert az ősz van hosszan kitartott hangzattal indítja a sort? Vagy azért, mert a kínálkozó alliterációk már az első mondatban elindítanak valami bujkáló dallamot: korán, künn, s később: könnyei, ködös? Vagy mert a folytatás visszahat, a prózai közlést is irracionális feszültséggel tölti fel?

A második sor olyan jellegzetesen Füst Milán-os, archaikus-biblikus hangulatú képe személyessé hevíti a dikciót. Mintha ez a komor méltósággal zokogó aggastyán nemcsak az idő, hanem az ember, a költő képe is volna. Talán mert szorosan hozzátapad, beleköltözik a magános lélek. A Füst Miláné-e vagy másé, nem tudni, legfeljebb a felkiáltójel, az indulat heve jelzi a személyes érintettséget. Atavisztikus szorongás van ebben a képben, az ellenséges elemeknek kiszolgáltatott ősemberé. Természetes, hogy a lélek ködös éjjeken át didereg (két j-vel van írva az éj, a különc írásmód is hozzátartozik a Füst Milán-modorhoz, abból is tudhatjuk, hogy szakrális légkörű szöveget olvasunk), s még természetesebb, hogy, lidérces álmai múltán, ködös hajnalidőbe’ derül. Az n elhagyásának, a hiányjelnek nemcsak metrikai oka van. Stilizálás ez is, akárcsak a közönséges hajnal helyett használt hajnalidő. Ettől lesz ódon és emelkedett az egyébként meghökkentően modern szöveg. Csupa szokatlan disszonancia. Minden szavában meglatolt és kiszámítottan hanyag. Szavakat, motívumokat ismétel. A ködös-t, az egész verset átvilágító zöld-et. Látszólag szeszélyesen fodrozódik a versmérték is. Nem a költő-szándék, hanem a vers tempója diktálja. A versnyitó majdnem-jambus először összetöredezik, a ritmus elaprózódik, majd antikos, daktilikus idomokba rendeződik. Képzelhetjük úgy, hogy a hatodik sor szabályos hexametere a holtan fekvő lélek (kétszeres képzavarral szólva) szívének megnyugtatóan egyenletes dobogását másolja. A két középső strófában ott bujkál a szabályos antik mérték lehetősége, csak itt-ott kellene egy nagyon kicsit változtatni. Füst be is csap az időkbe’ alakkal: mintha a metrikai tisztaság kedvéért csinálná, pedig ha ben-t írna, nem a mérték sínylené meg, csak az íráskép veszítené el régies sugallatát. Dehogyis vonzza Füst Milánt a hibátlan forma! („Az én verseim lendülete és ritmusa merőben új: a mondanivaló szerint változik”, írja.) Szinte érzik a szándék, hogy elűzze magától a kísértést. Sokkal formátlanabb, gomolygóbb, romantikusabb az ő világa, semhogy a pedáns forma szorítását elbírja.

De térjünk csak vissza az első versszak olyan kiszámíthatatlanul formálódó, fellobbanó képeihez! Ha jobban odafigyelünk, minden csupa logikátlanság, szürreális rendetlenség. Érthető, hogy a lélek hajnalidőbe’ derül, de miért holtában boldog? Ez nem a nirvána boldogsága. Talán az álomé? De ha álmodik, micsoda álmot! Mit akar ez a jószivü, de bús arcú ezeregyéjszakai szellem az arca elé tartott tengerzöld szőlőfürttel meg a zöld, hideg almák-kal? Különös metaforája ez az ősznek, ha gondolhatjuk egyáltalán annak! Ráadásul nyájasan együtt eszik a halott lélekkel. Mégis, az imént még boldog lélek most könnyezik. A kezdő kép elemei összecsúsznak, alakot váltanak: a didergő lélek magára veszi a vénülő idő testét. Gyászos kép, de máris kioltja a következő: a boldogságé. És az alvó lélek boldogsága még teljesebb az álom fészekmelegében, ha kint zord idő tombol. Zúghat a szél, olvassuk a Berzsenyi szavait, hangulatait, metrumait visszhangzó sorokat. Fenséges, enyészetes képe ez a kinti tájnak! Romantikus vagy, mondjuk, szecessziós díszlet: nedves sírok, távoli erdők, kormos dombok. Kívül-belül mossa a könnyes szomorúság. És mi minden cifrázza ezt a zenekari hangzást! Az előző strófa valamelyest változó motívumai, s újak is, egymás közeli vonzásában, a távol – távoli, a bugyogva – bugyoghat. Meg a hosszú alliteráció-sorban lüktető szavak (bővizű, bugyogva, ballag, bús, bánat), az egyre erősebben dobogó daktilikus mérték. De mikor már-már egészen átadjuk magunkat a sötét képekből áradó szomorúságnak, a nagy színpad váratlanul kivilágosodik. Négysornyi gyönyörű derű, egy lapra másolva a boszorkányos éjszakai képekkel. Mert persze Füst Milán nem ott kezd új strófát, ahol az igazi vágás van. Folytatja a berzsenyis-vörösmartys szólamot, ajzott előadásával, szavaival, álom és való mezsgyéjén imbolygó nagy ködképeivel, hatásos prozódiájával, s máris feltetszik a nem is igazán novemberi hajnal. Arannyal, zölddel, sárgával világít. Ezzel a zölddel a képzelet vagy az álom visszaköti ezt a képsort a zöld derengésben sodródó előzőkhöz, a tengerzöld felhőhöz, szőlőfürthöz, a zöld, hideg almákhoz, a zöldszemű vadmacskákhoz, mintha valamennyinek, bármennyire elütnek is egymástól, volna valami közös fészke. Sőt mintha az első versszakbeli jószívű szellem változna át, mint a mesében, mint az álomban, karcsú égi leánnyá, csak ez az arc lángoló, ez a zöld a fátyol színe, s a szőlőfürt egy tündérien érzéki hasonlat része. Nemigen tudjuk megmagyarázni, honnan kerül ide ez a lenge hölgy, ez az egyszerre átlátszó és földies jelenés. Úgy van, ahogy Kosztolányi mondja: „Önkényes képek ütik meg a szemet, melyek távoli eszmetársítás eredményei, vagy összehoz olyan mozzanatokat, melyek térben és időben messze esnek, kizárják egymást.” De tegyük hozzá: valami rejtelmes kohézió mégis összetartja őket. De eljátszhatunk egy elképzelhető valóságos háttérrel is. „Tizenhat éves koromban csúcshurutos lettem – s vérköpésekkel nyavalyogtam. Persze, tizenkét évig egy levegőtlen konyhában laktam”, olvassuk Napló-jában. Háta mögött az olyan erős színekkel festett nyomorult gyerekkorával, ínséges ifjúságával, először utazhatott, gyógyulni, külföldre, Abbáziába, a tengerpartra. „Most megint tejszínű a csillogás, mert havas, borús az ég, s gyöngyfényű, mint hajnalidőben. Igaz, a madarak jobban vijjognak, mint reggel, s a tenger is mélyebben zöld, nagyobb mélységig megy le a zöld szín, tehát még üvegesebb. Írd le még egyszer ezt az egyszerű mondatot, hogy: a tenger zöld. Vajon át fogod-e érezni, ha elolvasod később, hogy mennyit ittál e színből, s hogy mennyire zöld volt? El lehetett ájulni tőle. Az előbb odaadtam magam neki egészen, s olyan boldogság fogott el, majdnem belevesztem. Inni kéne a tengerből. Vagy beleugrani? Ó, Sappho, aki a sötétzöld halált választottad ki magadnak, milyen szerelmes voltam én beléd ezekben az órákban”, írta a Napló-ban. Nem ez az üveges zöld, ez a tengerzöld világít a Nyilas-havá-ból? Nem ez a tengerparti gyöngyfényű hajnalidő? Még az a szó, a hajnalidő is itt van. S ott a vers egymásba, egymáson áttűnő derűje-borúja, a gyönyör és a csüggedés, a mámor és a halál összefonódó-szétváló szólama. Nem a még közeli betegségből lép elő az égi leány, olyasféle jelenés, amilyet a tüdőgyulladásából lábadozó Csokonai lát? Esetleg Sappho alakmása? És ha az egész verset úgy fogjuk fel, mint egy lázas szervezet, egy lázas kedély hallucinációit, megértjük váratlan ugrásait, az álom nem-nappali rendje szerint való kapcsolódásait. Persze, nem kell mindig álmodni, lázasan képzelegni. Az álom technikáját, régóta tudjuk, el lehet tanulni.

A Nyilas-hava nem oldódással, katarzissal végződik. A színes fényjáték ellobban, a vers megint elborul. Az eddig legfeljebb hevében személyes, egyébként tárgyias előadásmód megváltozik. Az utolsó szakaszban Füst Milán első személyre vált. A fájdalmas panasz bizonyosan a lelkéből fakad, de egy valószínűtlen színpadon, hatásos díszletek közt jajgatja el. A költő ezúttal önmagát játssza, de mégis csak játssza. El is szakad a szereptől. Úgy hagyja el a gonosz várost, mint egy méltatlanul szenvedő bibliai-mitológiai hős. A Perzsia, akárcsak a ciklus következő darabjában az Arménia (dehogyis Örményország!), éppen azért kerül a versbe, mert mesés, távoli, idegen, mert mitikus fényköre van. S azt célozza az ódon zengésű nyelv, a furcsa szavak, szóalakok (másüvé, koró, a divatjamúlt szenvedék, a sírván), de még a kétszer felhangzó jaj is. S azt az ilyet álmodtam bizonytalansága is: nem pontosan ezt, csak valami ilyesmit. De a nagy tragikus pátosz a harmadik sorban megtörik, a vers fáradt elégiává halkul. És megtörik természetesen a már-már görög kardallá rendeződő forma is. Már csak itt-ott lüktet egyet a daktilikus mérték, mintha lassan elvérezne a vers. Annak a nehézkesen dörgő ritmus-nak, annak a monumentális egyszerűség-nek az emlékét hagyja bennünk, amelyet Berzsenyi Fohász-ában csodált meg Füst Milán.