Magyar versvilág

Micsoda nagyszerű furor paedagogicus! Koncsol Lászlónak már-már elhiszem, hogy a költői mesterség technikája közügy, mindnyájan jól járunk vele, ha megtanuljuk. Nem is kell mindent tanulni, valami elemi tudás amúgy is bennünk van. Elő is hívódik, csak oda kell figyelni Koncsol tanár úrra. Igaz, hogy sokáig költőink se nagyon bajlódtak vele. De mostanában mintha kezdene visszatérni a verstan becsülete. A régiek mind Négyesy Lászlótól tanultak. Még a harmincas években is őt ajánlgatta Illyés Vészi Endrének. De a MAGYAR VERSTAN után jó fél évszázadot kellett várni Horváth János RENDSZERES MAGYAR VERSTAN-ára (1951). Most meg, mondhatni, a bőség zavarával küzdünk. De Koncsol ÜTEMEZŐ-je más, mint a többi. Nem módszeres, de elsőrangú szakmunka. Kivételes erénye, hogy minden sorában jelen van a költő, aki nemcsak tudósa, hanem művelője is a mesterségnek. Mindjárt példaverseket is ír a taglalt versformákban. A könyv második felében meg ugyanazt az anyagot önti más-más idomba. Tanulságos, hogy sugall vagy éppen diktál egy-egy forma nyelvet, stílust, mondatszerkezetet, kifejezést. Koncsol tanító szenvedélye mindenkit eltalál. Mintha leginkább a diákjaihoz beszélne, de a felnőtt költő is nyugodtan odafigyelhet. Olvasás közben sokszor gondoltam magamban, hogy ilyen magyartanár kellett volna nekem. Nem akarok hálátlannak mutatkozni, de én a magyartanáraimtól alig-alig hallottam a vers alkímiájáról, igazán csak dr. Jirka Alajosnak, latin grammatikám tudós szerzőjének köszönhetem, hogy egy-két verslábba végül csak belebotlottam. Koncsol lázas ismeretterjesztő buzgalma ösztönösen törekszik a terjeszkedésre. Nemcsak lehető jelentéseit taglalja, nagyon meggyőzően, a különféle metrumoknak. Megfejti görög, latin nevüket, elmondja valószínű történetüket. Sőt „a versláb mitológiai kapcsolatait is össze kell szedni”. Remek művelődéstörténeti esszécskéket illeszt verstani fejtegetéseibe a görög műveltségről, táncról, színházról, zenéről, mondavilágról, vagy éppen arról a társadalmi közegről, amely az európai költészet fészke volt. Megtudjuk, hogy, mondjuk, a bacchius elnevezés Bacchusra, a Dionüszosz-kultuszra mutat vissza, s bejárjuk, mellékesen, a bor, a részegség útját. Hogy a daktilus az ujj szót rejti magában, s hogy az a szó ott van a modern kriminalisztika műszavában, a daktiloszkópiában is, hogy talán a görögök is az ujjukon számolták ki a hősi hatost. De persze lehet egy ősi haditánc üteme is. S mert egy másik mítosz szerint a daktilus „a kovácsmesterség és a vasolvasztás titkaival” is kapcsolatban áll, Koncsol öt szemléletes sorban tudósítja olvasóját, hogy került a vas az egykori hettita birodalomból Phrügián át Krétára. Ha a szapphóiról beszél, nem mulaszthatja el a kínálkozó alkalmat: színes-érzékletes-mozgalmas képsort rajzol a Leszbosz szigeti művészeti, társadalmi életről. Mi sem természetesebb, mint hogy Koncsol a zenében is hihetetlenül otthonos. Akinek füle van a hallásra, kaphat egy-egy zenei példát: a negyedik paión (titi-ti-tá) a leghatásosabban Beethoven SORS-SZIMFÓNIÁ-jában hangzik fel, az irracionális jambus, azaz a bolgár ritmus Bartók MIKROKOZMOSZ-ában, hol a magyar népzenéhez, hol Bachhoz utasít bennünket. S mert költő, testet tud adni a metrumoknak. Az antiszpasztus (ti-tá-tá-ti) „olyan, mint mikor a személyvonat megindul, de a mozdonyvezető elfelejtette kiengedni a féket, s a kocsi, amelyben ülünk, az előzőnek csapódva meg is áll”. Az ereszkedő jónikus van ugyan, de tudós elmék találmánya, „évezredek óta petrezselymet árul”, a spondeus „a beugrások sztárja”, sokféle verslábat helyettesíthet.

Ez a mi szerencsénk, ez a mi elvehetetlen dicsőségünk: a legbajosabb görög–latin versformákat is meg tudjuk csinálni. Mi tagadás, jólesik elnézni, hogy erőlködtek az olaszok, a latinok egyenes ági leszármazottai, hogy egy valamirevaló hexametert összehozzanak! Nemigen sikerült nekik, a nyelv egyszer csak elfelejtette az időmértéket. Hát még az antik srófák! A német Klopstock (Hölderlinről nem is beszélve) formáiban jobban hasonlít Horatiushoz, mint az egyébként olyan nemesen római Carducci. De a németek is csak a hangsúllyal tudtak operálni. A mérték, a hosszú-rövid a mi privilégiumunk. Ki ne képzelné el kedvtelve azt a pillanatot, amikor (annyi tétova tapogatózás után, annyi, nála kevésbé szerencsés vagy kevésbé leleményes költőelődöt legyőzve) Sylvester János egyszer csak megcsinálta az első magyar disztichont. Ráadásul úgy, ahogy Koncsol olyan ihletetten-igazul mondja: „Sylvester nemcsak nemzetivé asszimilálta, hanem demokratizálta is az antik formát, amikor egy tájnyelvet emelt be a tudós antikvitásba, vagy ha úgy tetszik, megfordítva, az antikvitást ültette egyenesen a szamosháti jobbágyok, pásztorok és halászemberek magyarságába, minden tudósi hókuszpókuszok és aggályoskodó elméletek nélkül, a kenyérért és vízért nyúló éhes-szomjas ember természetes mozdulatával.” Talán ezért is van, hogy az ÜTEMEZŐ polihisztor szerzője az antik jövevényformáknál időzik el a legszívesebben. Azokról szinte mindent megtudunk, amit tudni lehet. A nemzeti versidom, a nyugat-európai formák szinte bejárhatatlan rengetegének csak egy-egy részlete jelenik meg éles megvilágításban. Persze, Koncsol el is mondja a mentségét: arra már nem volt alkalma, ideje. A verslábak, metrumok valósággal megelevenednek a kezében. Nemcsak a szerkezetükről, hanem a természetükről, versbeli funkciójukról is meggyőzően beszél. Nem is tudom, mi nagyobb benne: az antik formákhoz húzó szerelem, vagy az „ismeretgyarapító és szellemi izomerősítő játék szenvedélye”. Ezen a hazai pályán ki merne vele kikezdeni? De olvasás közben el-eltöprengtem, mit jelent ma, napi gyakorlatunkban ez a gyönyörű klasszikus örökség. Tudjuk-e pontosan, milyen közegben szóltak, milyen hangulatot-jelentést szívtak magukba a görög-latin versformák? Mit sugalltak akkor s mit sugallnak ma már csak puszta mértékükkel is? Lábak, sorok, strófaszerkezetek helyi értékéről sok érdekeset elmond Koncsol is. Megtudhatja tőle azt is az olvasója, hogy a szapphikus, az aszklépiadészi, az alkaioszi alighanem népi eredetű forma, s az biztos, hogy a költők nem elmondták, hanem énekelték, lanttal, zenével hozzá, „mint a mai popsztárok”, teszi hozzá szellemesen, a diákjaira kacsintva. Ha mostanában egy magyar költő dalolni akar, aligha nyúl a szapphikus után. Hogy is írta Vas István? „E formáknak a magyarban egészen más a hangulati értékük, mint eredetiben, mivel nálunk csak az ódai fenség érzése fűződik hozzájuk, s még a sapphói szakaszból sem halljuk ki a könnyedebb dalszerűséget.” Én meg hadd tegyem hozzá: az antik formák nekünk többnyire nagyon bonyolult ritmikai szerkezetek. A hexametert, pentametert, anakreónit szövegtelenül is hallom a fülemben, de a strófikusokat nem. Ezen nemcsak azért érdemes elgondolkozni, hogy tudjuk: ha latin vagy görög költőket fordítunk, a világon egyedülálló formahűségünk mégis csak viszonylagos. Beleszól, elkerülhetetlenül, a magyar nyelv természete, fonetikája, ízlésünk, beleszólnak stílusszokásaink. És, persze, a másféle közeg. Meg tudunk, igaz, mindent csinálni, de tessék csak megfigyelni antik metrumokban írt verseinket! Nemcsak a fordításokban, a hazai fogantatásúakban is mennyi a mesterkélt mozdulat. Nem én fedeztem fel, hogy mennyi bennük az im, az ám, az ámde, a lám, ha a sort daktilussal (vagyis: lengedivel) kell kezdeni. Micsoda akrobatikára van szükség, ha a sor két röviddel indul! Elég, ha egy lengeteg belecsúszik a versbe, máris elköteleztük magunkat a fentebb stíl, a múlt századias irály mellett. Ha ma valaki alkaioszit vagy szapphóit ír, akaratlanul is Berzsenyire hangolódik, ha hexametert, könnyen belecsúszhat Vörösmarty gyönyörű pátoszába. De lehet azért másképp is. Kell-e emlegetnem Fazekas olyan természetesen fodrozódó paraszthexametereit, kicsi ódáit, Arany, Petőfi cseppet sem hősi hatosait, Dsidát, Weörest, Radnótit, vagy a kortársak közül, találomra Csanádi Imrét, Ferencz Győzőt? Úgy tetszik hát, ezek az ékes edények másféle költői-nyelvi anyag befogadására is alkalmasak, mint amilyet a múlt századiak töltöttek bele.

De nemcsak erről van szó. Mintha a verstan tudósai, Koncsol is, olykor-olykor hajlamosak volnának a túlzott szigorra. „A jambikus anakreóni hetes három egész és egy sorzáró csonka jambusból áll. Persze a jambust, ha a kifejezendők indokolják, spondeus (tá-tá) lassíthatja, vagy táncos léptű choriambus (tá-ti-ti-tá) élénkítheti.” Így hangzik az ÜTEMEZŐ szabatos leírása. S mindjárt idéz is egy példát Szabó Lőrinc fordításában. S ettől aztán mindjárt meg is van a baj. Mert ugyan mi stimmel Szabó Lőrincnél? Mit tehet ebben a kínos esetben szegény Koncsol? Ha kitart a verstani ortodoxia mellett, akkor sárga lapot kell adnia a fordítónak. Ha nem, megronthatja az ifjúság verstani erkölcsét. Lehet ilyen-olyan mentséget keresni („a kifejezendők indokolják”) a metrikai vétségre. „A fordító a kiemelt szópórokban csak megközelítő pontossággal adta vissza a choriambust”, mondja Koncsol, nagyon is elnézően. Mert a vénnek annál  (tá-ti-tá-tá) sehogyse akar táncosan lépni. A második kiemelt fél sor meg egyenesen „emelkedő jónikusra sikerült” („közelebb ér a sírhoz”). De Szabó Lőrinc nem volt ilyen ügyetlen verselő. A helyzet sokkal rosszabb: alighanem szántszándékkal tiporta lábbal a formát, még arra sem ügyelt, hogy ne trocheussal kezdje a jambikus (azaz: ereszkedő lábbal az emelkedő) sort. Ráadásul még a hangsúlyt is kerékbe töri – nem tudom, mit szólna hozzá Kodály Zoltán. Pedig nem lett volna nehéz valahova belopni egy szótagot, s máris feddhetetlen volna az anapesztussal rajtoló anakreóni. Hadd forduljak megint csak Vas Istvánhoz. Ő írta le, mindnyájunk s az utókor okulására Kálnoky László „szíves szóbeli közlése alapján”, hogy lázadt fel Szabó Lőrinc a hibátlan formát követelő filológusi szigor ellen. „Nekünk nem előnyös, ha elfogadjuk a szabályzatukat, mert így, szabadabban, csak költők tudnak verselni.” Meg is kapta léhaságáért a magáét: káprázatos Horatius-fordításai a teljes magyar Horatiusnak a jegyzetanyagában szégyenkeznek, ordító metrikai hibáik büntetéseképpen, nonpareille-jel szedve, hogy még ott se nagyon tűnjenek fel. Vas István valami olyasmit mondott, hogy ha választani kell a hibátlan forma és az ép, élő versszöveg közt, ő az utóbbira szavaz. De Szabó Lőrinc ennél, azt hiszem, messzebbre ment. Az ő füle a hibátlan formát önmagában is kellemetlennek érezte. Talán túlságosan eltelt a szép hangzással, jólesett megdöccenteni a sort, elgáncsolni a zsarnoki szabályt. Tudta ezt már Arany János is, élt is a szabályszegésekkel, ha nem is éppen az antik formákban. Vagy kell-e Babits Theokritoszára emlékeztetnem? Elég rútul bánik a metrummal ő is. Ebből csak annyi következik, hogy most éppen ilyen a metrikai ízlésünk. Mellékesen: valami hasonló történt a magyar rímmel is. S abban is Szabó Lőrinc volt a legmegátalkodottabb eretnek. Meglehet, utódainknak egyszer majd elege lesz ebből a pongyola verselésből, s úgy kivasalják a meggyűrt formát, hogy még. De hadd álljak most megint Koncsol mellé. Ha a szabályokat meg akarjuk, akármilyen módon, szegni, először meg kell tanulni őket. Akár azon az áron is, hogy egy kicsit leégetjük Szabó Lőrincet.

A táv második felét zihálva futja meg Koncsol László. Tudja ő is, hogy „a második rész hézagosabb”, hogy éppen mai verselési szokásainkról írt a kelleténél szűkszavúbban. Az a bizonyos nyugat-európai versforma, úgy látszik, véglegesen rácsúszott a nemzeti versidomra, s lett belőle szimultán ritmika, ahogy találóan nevezik azt, amit ma csinálunk. Ennek a jótékonyan öszvér-verselésnek a legmélyebb elemzését Szepes Erika végezte el MAGYAR KÖLTŐ – MAGYAR VERS című munkájában. Koncsol könyvéből is kirajzolódik a nyugat-európai formák átvételének, túlzás nélkül mondhatjuk, korszakos jelentősége. (Csak zárójelben: a hangsúlyos-ütemes verseléshez annyira hozzátapadt a magyar irodalmi népiesség hangulata, hogy mára, legalábbis vegytiszta állapotában, meglehetősen szűk körbe szorult. Afféle nemzeti park lett belőle.) Ha azt mondjuk, hogy nyugat-európai, a mértékes-rímes versre gondolunk. De ilyen csak a középkori latinban van. Köztudomású, hogy a németek, angolok, oroszok a jól használható hangsúllyal csinálják meg a hagyományos verslábakat. Különös, hogy a latinból sarjadt újlatin nyelveknek még ez sem olyan egyszerű. A franciák utoljára alighanem a középkorban próbálkoztak vele, s aztán bedobták a törülközőt. A francia vers egyszerűen szótagszámláló, csak versenként leírható prozódiája van. (Persze, ha a kedvelt, máig gyakorolt, a verset végül is megnyugtatóan tagoló metszetekre gondolunk, látjuk ennek a látszólag meglehetősen szabados verselésnek a kötéseit. S aztán ott van a 20. századig megtörhetetlen klasszikus kényszer, az emelkedő-ereszkedő sorok váltakozása meg a rímek pántja.) Az olaszok ugyan jambikus sornak mondják a ma is szívesen használt nemzeti viseletet, a tizenegy szótagú ereszkedő sort, az endecasillabó-t, de próbálja csak valaki akár Dantét is szabályosan jambizálni: vagy a nyelve törik bele, vagy a vers. Természetesen van mindenféle kibúvó, mellékhangsúly, mondathangsúly, de ha valaki ismeri az olasz nyelv fonetikai természetét, már-már zsarnoki hangsúlyelosztását (a legtöbb szóban az utolsó előtti szótagra esik, s ez eleve kizárná, hogy két három szótagú szó kerüljön egymás mellé a jambikus sorban), tudja, hogy ez csak viszonylagos eredményt hozhat. Hadd tegyem még hozzá, hogy valamennyi újlatin nyelv él a verselés különféle licenciáival. Hogy csak egyet említsek: az egymás mellé került magánhangzók egy szótaggá olvadnak össze. De ha a verset, verses drámát nem olvassuk, hanem halljuk, ezek a magánhangzók is hangzanak. A francia alexandrin a verstani leírás szerint felező tizenkettes, de az ereszkedő sorokat eleve tizenhárom szótagúnak s a legtöbb sort jóval hosszabbnak halljuk. Vagyis hát ez a mi kényelmesre nyűtt, a versből épp csak kihallható mértékes jambusunk vitathatatlanul hazai gyártmány. Eltanultunk valamit, s a dolog jobban sikerült, mint gondoltuk. De azt már nem kellett eltanulni, hogy a sorban bármi történhet, másra válthatnak, egymás ellen szegülhetnek a verslábak, elég nekünk az utolsó vagy az utolsó előtti, a paenultima is, hogy ilyennek vagy olyannak minősítsük a sort. Már Horváth János rájött, hogy a legtöredezettebb metrikájú versben is szívesen hallunk, keresünk valamilyen ritmikai sémát. És hogy mit hallunk, azt a sor vége dönti el. (Ezért fordítjuk, magyar hallásunk szerint, jambusban nemcsak az olasz tizenegyest, hanem a jambust meg sem célzó francia sándorverset is.) Ez a talán fárasztó kitérő csak arra való volt, hogy a modern magyar verselést valamennyire kivonjam a szigorú szabályok hatálya alól. Hogy kimondhassam: mai gyakorlatunkban sokkal több a verstani véletlen, mint a tudatos metrikai fogás. A véletlent azért lehet magyarázni: ez vagy az a ritmikai elem a vers ilyen vagy olyan belső törvényeinek vagy a költő hallásának engedve illeszkedik bele az alapképletbe. Vagy éppen felesel vele. Tekintse hát az olvasó Koncsol lábvadász-szenvedélyét annak, ami. Neki félelmes hallása, zenei ösztöne-tudása van, ott is megtalálja a rejtett harmóniákat-diszharmóniákat, ahol mi talán fel se figyelünk. Pentabrachist és proceleuzmatikust Pilinszkyben, s azt is megmondja, hogy ha másként tagoljuk, akkor ugyanabban a sorban „második paiónt (ti-tá-ti-ti) és tribrachist (ti-ti-ti) nyerünk”. Palimbacchiust Babitsban, jónikust Vasban. Én megesküdnék rá, hogy, mondjuk, Pilinszky legfeljebb csak a hat alapverslábat ismerte, igazán abból is csak a jambust. Ha az ember jól odafigyel, egy rossz vezércikkben is hibátlan antiszpasztusokat és molosszusokat, a költészetből már kétezer évvel ezelőtt kikopott második és harmadik paiónt találhat. De azért Koncsol vadászata mégiscsak jó vadászat. Mert nemcsak nevet ad egy ritmikai egységnek, hanem meg is magyarázza a szerepét. S hogy ezek a váltások és modulációk hozzátartoznak a vers (a jó vers) lényegéhez, afelől semmi kétségünk nem lehet. Ezért nem egyhangú, bárki bármit mond, ez a mi áldott magyar jambusunk. Ahány sor, annyiféle dallamminta.

De Weöres Sándorban csakugyan minden benne van. Nála az antiszpasztus csakugyan antiszpasztus, a molosszus molosszus, a krétikus krétikus. Nem azért, mert véletlenül úgy alakult, hanem mert úgy akarta. A magyar költészetnek nincs nála nagyobb formaművésze. Nem azért, mert bármit meg tudott csinálni. Nemcsak azért, mert ritmuspróbáiban, verscsíráiban a legbonyolultabb antik metrumokat úgy tudta egybejátszani nemzeti versidomunkkal, mintha az Isten is egymásnak teremtette volna őket. Nemcsak azért, mert az antik (jó ideje használaton kívüli) verslábakból, abszolút hallásával, kimeríthetetlen kísérletező kedvével olyan sosemvolt kombinációkat tudott létrehozni, amelyek egyszeri hallásra is régtől ismerősnek tetszenek, nagyszabású kis polifóniákat, amelyekben hangsúly és mérték hol egybeolvad, hol tusakodik egymással. Nemcsak azért mert ebben az antik-magyar formavilágban otthon van a nyugat-európai, sőt a távol-keleti verselés is. Hanem leginkább azért, mert egy olyan, sehol a világon nem utánozható formai mindenséget teremtett, amely nemcsak metrikai-ritmikai, hanem tartalmi sugallataiban is határtalan. Érthető, hogy Koncsol László tőle kapja legerősebb ütőkártyáit.