Két kis kritika

Lehet, hogy ha jártasabb volnék a fonikus-vokális akcióköltészetben, közelebb tudnék kerülni Balaskó Jenő verseihez. Talán egy happening közös izgalmában-hevületében én is megérezném, hogy tölti fel az orgánum, a dinamika, a gesztikulálás „hihetetlen indulatokkal” a „banális, köznapi vagy éppen ipari-kereskedelmi eredetű szavakat”. De én csak olvastam a verseket, és így, minek tagadjam, nem tetszenek. Nem azért, mert nyersek, érthetetlenek, szokatlanok, sokkolók. Hanem mert látom a zsinórpadlást, a masinériát. Azt hiszem, költőjük leginkább Tristan Tzara versszerkesztő elvét célozza. Mikor a szürrealisták már az automatikus írásmódot, a szabadasszociációs technikát sem érezték elég újszerűnek, ő ezt a receptet kínálta: rakjunk egy kalapba egy csomó szót, rendelje őket egymás mellé a kalaprázás véletlene. De Balaskó azért nem ezt csinálja. Képzeljünk el egy lehető verset, amelyből szerzője fáradságos munkával módszeresen kiirtja a kohéziót teremtő anyagot. A maltert, a szavak, a mondatok közti grammatikai és logikai kapcsokat. Mondjuk, levág egy ragot, és máshova ragasztja. A „százszor választott”-ból „választottszor száz”-at csinál. Feldúlja a szórendet, „meghaladja a grammatikát”, azt sugallja, hogy a nyelvtani kötések viszonylagosak, az a szavak jelentése is. Nyelvtani abszurd? Inkább nyelvi anarchia. Ilyen: „Ágyba combod szállva boldog”, vagy „a szomszéd országban átáztak is”. Csinál egy mondatot, majd felcserélgeti az elemeit: „Kétdines szemű genézist nevelj át” (már ez is fedőszövege persze egy kikövetkeztethetetlen értelmes mondatnak), s aztán: „Át két-dines neveltet genézisen”. (Weöres Sándor káprázatos groteszket tudott ezzel a módszerrel csinálni.) Ugyanígy átrendezhetők, tetszés szerint keverhetők a szótagok, szótöredékek, hangok is. Kérdés, kiad-e valamit az így létrehozott szöveg. Közvetít-e a nyelvi képtelenség valami fontosabbat. Balaskónál többnyire nem, mert megmarad a technika, a rutin szintjén. Mit ér az üres zűrzavar? Ha ezt olvasom: „Sétám szép feje nő / nagyon feje szép nő / millió szép fejü kezem”, megmagyarázhatnám persze, hogy csúsznak egymásra a tudat félhomályos senkiföldjén felbukkanó képzetek, szavak, de inkább arra gondolok, hogy ez csak manuális munka, ismerős máshonnan is. Ugyanígy a szavak egymásba játszása („minisztermosz”), elferdítése (muskátliból „puskátli”), összeragasztása („fehér gyors autók lámpaberreg”), sarjasztása („hiábabi”), összezavarása („cebe csecséket”), sorvégi elmetszése (a Napóleonból a sorvégre teszi a Nap-ot, a műveltből a mű-t, utána zárójelbe még egy felkiáltójelet is), a maradékot a sor elejére, lehetőleg ott is valami viccel, mondjuk, a welt-et dupla vé-vel írva, és lehetőleg úgy, hogy valamilyen lehető értelem is kísértsen a sorban, amelyet majd csak a folytatás töröl el. Illik aztán másképpen használni az írásjeleket, mint ahogy a közmegegyezés tanácsolja (mondjuk, kettőspontot tenni a sor elejére) vagy nyelvtanilag hibátlan, de értelmetlen álmondatot csinálni. Csakhogy a fonákjára fordított nyelv nagyon olcsón akarja a hatást. Egy-egy patron fel-felvillan, de ha sorozatban jönnek, megunjuk őket. Már-már valami akadémikus pedantéria érzik ezekben a jól begyakorolt avangárd gesztusokban. Így csúszik le a figyelmünk a konzervversekről is. A minél költőietlenebb idegen szöveg apró módosításokkal, sorokba tördelésekkel kifordítva eredeti mivoltából egyszer-egyszer remek eredményt hoz. Mint a hajdani hóhérok munkaköri leírása. De a kilátástalanul hosszú természettudományos értekezések sehogy sem akarnak megszólalni.

Össze lehet zavarni a képzeteket, sőt: a képeket is. Megtette már a szegény zseniális Ducasse Izidor is vagy százhúsz évvel ezelőtt. Csak ebből se legyen kényszerneurózis. Különben a verssel sok mindent meg lehet csinálni. Csak egyet nem bír el: a formátlanságot. Akkor se, ha tüntetően szabad vers. De hogy mitől lesz a versnek formája, pontosabban: mivel tudja a forma képzetét sugallni, azt nem könnyű megmondani. Úgy látszik, érti ezt a szükséget Balaskó is. Legtöbbször egy vissza-visszatérő motívummal köti meg, téríti vissza elhagyott medrébe a verset. Máskor az az érzésem, hogy az erőszakosan szétdobott vers, a szívós türelemmel megcsinált fedőszöveg alatt kirajzolódik egy hagyományos vers szellemképe. Mintha Balaskóban volna valami, amit illetlennek érez. Nekem éppen azok a versek tetszenek, amelyekben megszólal a vakszöveg alatti szöveg. Úgy érzem, hogy a nyers, erőszakos, mutatványos Balaskónak van egy szelíd, érző lelke is. Ha szégyelli is, a kemény rock alatt meg-megszólal valami lágyabb szólam, néha megejtően, néha szinte túl édesen. S ha már a formáról beszélek: jólesne a szétvert forma mögött tetten érni a biztos mesterségbeli tudást. Ha csak egy-egy formai célzásban is. De ha hexametert ír, csak két sorra futja. Ha rímel, nagyon igénytelen. Tudom, önmagukban nincsenek jó vagy rossz rímek. De vacak rímek azért vannak, közhelyrímek, mint a gége-vége, a mese-vese, a tank-bank, veszélyesen helyhez kötöttek, mint az álma-pálma (József Attila), az ázalék-százalék (Arany), a házmester-gázmester összejátszása (Weöres), a harisnya-barisnya (egy negyvenötös slágerből). Az ilyen csábításoknak nem szabad engedni.

Kár, hogy Balaskó mindig ki akarja vágni az avangárd rezet. Nem mindennapi verbális készségével, társulni tülekedő gazdag képzetvilágával, fel-felhangzó szép tenorjával, kevesebb viccel, nagyotmondással nagyszerű verseket írhatna.

A fiatal költő mostanában a költészetről csak prózában tud ártatlan áhítattal beszélni. A versben viszolyog a lírától. Turczi István is „megváltó metaforákkal fekszik-kel”, s életét „a vers időszámításához” igazítja. Ez a próza. De múzsái le vannak fokozva. Segédmúzsák, bár a korízléshez illő fekete lakkcipőt viselnek. A költő meglehetősen elterjedt köznyelvet beszél. Nemcsak gondolatainak, érzelmeinek, hangulatainak, reflexeinek van nemzedéki formája. Annak is, ahogy a verset megcsinálja. Fesztelenebbül csinálja, mint az öregek. De fesztelenségében mindig van egy kis lámpaláz. Mintha félne, hogy meggyanúsíthatják: komolyan gondol valamit. Alakoskodik, nehogy kiröhögjék. Úgy beszél, mintha a költészet aluljárójában ácsorogna. A vicc, a ziccer, az ötlet mindennél fontosabb: „Mit szólnál egy hamburgerhez / most úgyis mindenki azt fogyaszt / az fogyaszt”. De mert maga is érzi, hogy ez így olcsó, gyorsan hozzáteszi: „Meglehetős ötlet nemdebár”. A szerelmes versben nincs semmi elandalodás: „Kilövésre készen állok, akár egy jóízű bolygóközi piskótatekercs”. Ha a fapofa néha fájdalmasan megvonaglik, muszáj egy kicsit ráidétlenkedni: „Jobb a zsebhoki, mint a tejcsoki”. A humor persze nem rossz, különösen ha nemcsak a vers felhámját színezi. De Turczi kötetében nekem jobban tetszik a komolyság. Van néhány sűrű anyagú, részleteiben pontos, egészében kitűnően megformált verse. A HOMÉROSZ, amelyben olyan nyilvánvaló a látás és láttatás ereje, a Pilinszky Jánosnak ajánlott szófukar, tiszta rajzú PARTITURA, A TÖRTÉNET VÉGE, amelyben rikító színezés nélkül mer magáról beszélni. És ha más verseit olvasva sokszor rá szeretnék szólni: ne csigázza tovább, ne rajzolja zsúfolttá-képtelenné a képeit, ne engedje át magát az egymást gerjesztő szavak tajtékos sodrának, ha ezt olvasom: „Emlékeink leplén fekszem kiterítve / nyelvemen csak felboncolt szavak / történetünk kitakart tetemei”, vagy „maradnak gyűrött szokásaim”, vagy ezt a színpadiasan hatásosat: „Megvillan az ég: arcom kivilágított sziklafal”, szívesen mondanám: ez igen, így kell ezt csinálni. Vagy prózaibban: ne bízza magát olyan gyanútlanul az úgynevezett ihletre.

Egyébként furcsa, hogy éppen a szándékosan nyers „keményköltészetben” divatos az ajzott barokkos-cirádás vagy a lágyabb, színesebb szecessziós ékítés. Persze, csakis az számít, hogy mire van rárakva. Turczi verseinek nagyon jellemző az anyaga. Szereti a silányat, az érzelmi, nyelvi banalitást. E mögött a hajlam mögött ott van a modern líra jó néhány nagyja, Apollinaire-től, Kavafisztól Ginsbergig, de valahogy ott van a rockkultúra is. Turczi nemcsak a régen jelentéstelen nyelvi kötőanyagot használja kedvvel, hanem a legközönségesebb közbeszédet, újságnyelvet, technikai zsargont is. Az a kérdés, hogy ezek a leértékelt elemek végül kiadnak-e valami fontosat. Turczi sok versében megmaradnak morzsalékosnak, mozaikszerűnek, mintha csak találomra egymás mellé rakná az aznap hallott, olvasott, mondott beszédfoszlányokat. De néha csakugyan közvetítenek valamit. Mondjuk, divatos szóval, egy közérzetet. S hogy nem elég gyakran, annak talán az az oka, hogy költőjük nemcsak hogy nem keresi, hanem egyenesen óvakodik a túlságosan tisztán kirajzolódó jelentéstől. Nem töri magát, hogy láthatóvá, tapinthatóvá tegye a vers testén átütő, jobb szó híján: tartalmi vázat. Sőt mintha azon volna, hogy eltérítse, bevakolja a vers már-már megnyilatkozó értelmét. Pedig a mesterségesen gerjesztett homály éppúgy kedvét szegheti az olvasónak, mint a felhőtlen, minden titkát tüstént kiadó világosság.

Mit szeretnék látni Turczi újabb verseiben? Kevesebb trükköt, több fegyelmet. Higgye el: a tipográfiai fogások, a verzállal kiugratott mondatok, szavak, szórészek, az írásjelek elhagyása ugyanolyan üres illemmé, zsarnoki szokássá válhatnak, mint a leghagyományosabb strófaszerkezetek. Csak akkor jók, ha jelentenek valamit. És ha fegyelmet mondtam, nemcsak a tartalmi, hanem formai fegyelemre is gondoltam: a mesterséget a modern költőnek is hasznos kitanulni.