Látás, érintés

Nem számoltam meg, hányszor használja Imre Flóra a látás és az érintés szót, de alighanem sokszor. Mindenesetre líráját leginkább a közvetlen érzékelés gerjeszti, és tölti fel „telített, néma tárgyiassággal”. Vannak persze gondolatai is, de azok is „földi testre vágynak”, az anyagtalan is alakot ölt. „Érintéseink lassú rendje suhog a horpadt ég alatt”, olvashatjuk egy szerelmes versben, s még ha, mondjuk, Plótinosz talányos filozófiáját teszi is, szinte betűhíven, versbe, az elvont szellem akkor is valahogy a testbe költözés pillanatában, megfordított átlényegüléssel lesz igazán elevenné. És mert ilyen szenvedélyes-testies kapcsolatban van a világgal, költészete, bármiről is ír, lázasan érzékies. Joggal írhatja egy verse fölé címnek, hogy EROTIKA, holott az egyetlen élőlény benne egy kék hátú cinke. A lélek, a szellem, de még az értelem is mintha valami testi ajzottságban nyilatkozna meg. Van egyik versének egy nagyon jellemző mondata. Egy napfényes téli nap látszólag szeszélyesen egymás mellé rakott képeit látjuk. A mozgalmas-tündökletes képsor önmagában is helytállna, s erejét csak fokozza, hogy mögötte ott érezzük a változó világot számba vevő tudat nagy, félhomályos tartományait, a sokfelé remegő figyelmet, az ember leírhatatlan közérzetét. Az idő múlását, amiről természetesen beszélni csak akkor érdemes, ha olyan, már-már biblikus, kerekdedséggel teszi („uralkodásunk megszámláltatott napjai”), hogy nem lehet közhelyességgel gyanúsítani. Rögtön receptet is kínál, életszabályt, hogy, legalább időlegesen, sarokba szorítsuk mulandóságunkat. A látás-t ajánlja ellenszerül, amely „Felizzítja a falról lecsurgó friss és csípős mészszagot” (mennyire rávall ez a csak a versen belül olyan magától értetődő, egyébként meglehetősen szokatlan szinesztézia: nem egyszerűen összekeveri az érzékeket, nemcsak látja a lecsurgó mészszagot, hanem fel is izzítja, mintha látása, költőkedélye bele is avatkozhatna a világ folyásába), a látást, amely az örökkévalóság ábrándjával ajándékozza meg a figyelmes szemlélőt. Az élet foszló szövete alól előbukkannak a „rejtett édességek”. De látni tudni kell. Ha elolvassuk görögországi ciklusát (egész költészete ciklikus, mindenfelől körülírja, míg csak ki nem meríti egy-egy élménykörét), azt gondolhatjuk, hogy a fél életét a hellén tájakon töltötte, olyan foghatóan, erős sugárzású, az egészre valló részleteivel jelenik meg benne tengerpart, kőpusztaság, város, szobor. Pedig, úgy tudom, csak egyetlenegyszer járt ott, gyerekkorában, tíz-egynéhány évesen, akkor látta s raktározta el magában ezeket a tartalommal, jelentéssel zsúfolt részleteket. Az anyagot: a tárgyat, a testet. Igaz, később a görög irodalomban is meghódította az antik világot. De ha a verseit olvassuk, nem a művészettörténetekből, régiségtanból, bedekkerekből megszerezhető ismeretanyagot érezzük bennük-mögöttük. Hanem a versközeli látványt. A „kőporcok illeszkedését”, „a néma kristályrácsokon átizzó fehér fájdalmat”, a kasztáliai Apolló kézzel, tapintással érzékelt tökéletes formáit („S mellbimbóid tömör arany Forrósága kontúrtalan Továbbvirágzik ujjaimban”), a kúrosztorzó „pucér fiatalságát”, a márvány felszíne alatt is a lázas, nyugtalan életet, a sziklás hegyoldalon szorongó-kapaszkodó város „olajszagú, szűk sikátorait”, „túltelített, sötét izzását”, „a túléltség földjét”, a kalderát, ahol a „legfőbb szín a fekete”, a kopár táj növénytani szakszerűséggel előszámlált fáit, bokrait, azt a sziklafalat, amelynek geológiai természetét, optikai hatását tankönyvbe való takarékos pontossággal, mégis sűrű felszín alatti lírával írja le.

Imre Flóra azt az európai vagy még inkább magyar (a mi elvontságra, fogalmiságra még mindig kevéssé hajló nyelvünknek olyannyira megfelelő) hagyományt követi hát, hogy versét képekkel élteti. (De ez is csak viszonylag igaz: újabban, mert mindent meg akar szerezni, ki akar próbálni, ír fogalmibb verseket is, prózai elemekből, a közbeszéd silány anyagából, elnyűtt frázisokból, mondatfoszlányokból szerkeszt mégis költői egészet.) Akár így, akár úgy, mindenképpen tárgyias költő. Leír valamit, elbeszél valamit, döntse el az olvasó, ha kíváncsi rá, mennyire hallja ki belőle személyes közlendőit. Mindenesetre legyünk óvatosak, ha éppen, mondjuk, egy lángoló szerelmes versét olvassuk. Bajos eldönteni, hogy ő játssza-e a hevesen érzéki Sapphót vagy a szerelmét francia módra magázva magasztaló Ronsard-t, vagy éppen fordítva, velük játszatja el magát, s minden ízével benne van a versben. Tűnődhetünk rajta, milyen érzelmeket, lelkiállapotot akar közölni nagyszerűen kimódolt színészgesztusaival. De azért egyben bizonyosak lehetünk: a kitárulkozásnál, a vallomásnál neki sokkalta fontosabb a vers. Van benne élmény, gondolat, érzés, más ilyesmi, de neki csakis az számít, hogy mindez hogy van beletéve. Minden mozdulatával azt sugallja, hogy a verse nem azért igaz, mert igazat mond. Másképp mondja az igazát: a milyenségével. Hogyne volna fontos, hogy mit választ tárgyául: a görög Kesszariánit vagy a parittyadobásnak nekifeszülő bibliai Dávidot, egy őszi meggyfát vagy a szeplőtelen fogantatásra szánt, szép parti kavicsokkal játszadozó, kedvét töltő Máriát. De még fontosabb, hogy hogy van benne a versben, kitölti-e a terét, elindít-e bennünk valamit, akár mellékesnek tetsző részleteivel. Mondjuk, a Dávid-versben nem a közismert bibliai történet, hanem a kamaszos érzékiséggel feszülő, pillanatnyi mozdulatlanságában csupa robbanni kész energiával tele test. Vagyis Imre Flóra azok közé tartozik, akik a vers lényegét a megformálásban, a formában látják.

Csakhogy a vers formájához nagyon sok minden hozzátartozik. Ne csak a metrikai-ritmikai sémára gondoljunk. De vele kapcsolatban erről is érdemes néhány szót mondani. Kezdettől fogva elszántan hagyományos, a változó divattal nem sokat törődő költő. Kipróbálta ugyan a szabad verset, a prózaverset is, kedvét leli benne, hogy a vers minden lehetőségét kiaknázza. De a formát mégis inkább a formán belül lazítja. Úgy kezdte, hogy mindent megtanult, amit csak megtanulhatott. Előbb tudott verselni, csak aztán verset írni. Aztán beleunt a túlságig begyakorolt hibátlan dallamokba. Nemcsak az amúgy is kényelmes jambikus formák maradék szabályai ellen vét szívesen, lomposítja el hosszú szótagokkal a sorvégeket, s teszi hanyag rímekkel disszonánssá, már-már észrevehetetlenné a kötött idomokat. Eretnek lábakat tesz ő még szigorú antik metrumokba is. Nem mintha nem tudna könnyűszerrel megcsinálni akármit, semmi kárt nem téve a szövegben. Ellenkezőleg: éppen azért rontja el, mert már veszedelmesen könnyen megy neki. Ahogy a túl édes lírát is mindenfélével közömbösíti. Idegen szavakkal, szakszavakkal, műveltségszavakkal. „Az izmok tömör dialektikája”, „a mártíromság akut sebláza”, „szíve kvantumjai” (egy kétségtelenül meghatott versben), „a homlok statikája” (egy Ronsard-imitációban), a „hypoxiásan elliluló tó” s más effélék fékezik a szárnyalást. Máskor a nyelv fénytelen maltere, ismét máskor egy-egy igazán hiteles természettudományos betét, parodisztikus-csúfondáros-ironikus szólam. A forma, a nyelvi-stiláris, a szintaktikai, de még a metrikai forma is egy-egy szereplehetőség. A ritka formáknak rendszerint valamilyen stiláris vonzata van. Különösen az antikoknak. Lehet engedni, idomulni hozzá, de lehet ellenkezni is vele. Meg lehet írni ugyanazt a verset alkaioszi strófákban és tágas stanzákban. És bár két, kétféleképpen megírt füredi versének nemcsak az anyaga, hanem sok helyütt még szövege is egyezik, két, egymáshoz alig-alig hasonlító verset olvasunk. Különféle műfajokat is el lehet játszani. Imre Flóra ír trubadúr-verset, provanszál albát, szívsajdítóan édes franciás, apollinaire-es váltásokkal lebegtetett sanzont, a giccshatáron egyensúlyozó kuplét. De csinál pastiche-t is, elsőrangú hamisítványt, mert kedves költőinek nemcsak felszíni sajátságait, hanem legrejtettebb mozdulatait is el tudja lopni. Egy-egy versében talán csak a nagyon éles szem veszi észre a vers szövetébe hibátlanul illeszkedő, mások verseiből vett motívumokat. Tárgyiasító hajlamára vall ez az olyan hajlékonyan, könnyedén művelt alakoskodás is. És leginkább ez a képessége segíti gyakori megújulásaiban.