MesterlevélGyanakszom, hogy ha hirtelen megkérdezném, ki a szerzője a HA NEM LENNE SEMMI NYOM című verseskötetnek, még a hivatásosok közül is kevesen tudnának válaszolni. Igaz, elég régen, nyolc évvel ezelőtt jelent meg, meglehet, a címe se igazán szerencsés, mert elég sok hasonló, epikai mozdulású címet olvashattunk akkoriban a lírai művek borítóján. S bár a könyvön mindenképpen megakadhat az ember szeme, mégis csak a Móra Kozmosz-sorozatában adták ki: arra nem kell annyira odafigyelni. Nem is nagyon figyeltek oda, úgy emlékszem, összesen két kritika jelent meg róla. Ráadásul az ifjú lírikusnak nemigen akaródzott részt venni az irodalmi életben, a JAK-lexikonban sem találom a nevét. Nyilván azt gondolta, hogy elég, ha az ember jó dolgokat ír, majdcsak észreveszik. Nem tudta, hogy jobban járna, ha „rajban repülne fel”, ha valamelyik csapat színeiben vagy legalább egy nemzedék tagjaként forgolódna a pályán. Akkor bizonyosan feldobta volna valamilyen hullám. Így azonban tehetsége, az asztrológia nyelvén szólva, többnyire a titok házában lappangott. A szerkesztőségekben nem volt valami népszerű, ímmel-ámmal közölgették, a beküldött három verse helyett másik hármat kértek s tettek a fiókba, csak a régi MOZGÓ VILÁG adott neki folyamatosan helyet. Hozzám először gimnazista korában írott próbálkozásai jutottak el, de azok nem nagyon maradtak meg az emlékezetemben. Legközelebb, másfél évtizeddel ezelőtt, az egyetemen találkoztunk. De az a magyar–angol szakos diák már tudott valamit, amit érdemes volt észrevenni. Hogy a készülődő költők-műfordítók megtanulják a mesterséget, különféle feladatokat találtam ki. Egyszer az ESTI HÍRLAP-ból lediktáltam az aznapi időjárás-jelentést, azt kellett ott helyben, minél jobban ragaszkodva a nem éppen költői szöveghez, kötött formájú versbe írniuk. Az övé mindenkiénél jobban sikerült, volt benne valami szöveg alatti ragyogás („Még itt időzik holnap estig / ez a kora-májusi nyár, / a hőmérséklet melegebb itt / sokévi átlagainál. / Tegnap záporok frissítették / az áprilisi levegőt, / ma már tikkasztó a meleg, s még / felhő sincs a fejünk fölött”), amiből is kitetszett, hogy „meg tudta a rossz anyagot nemesíteni”. Hogy természetes közege a köznapias, a költőietlen, a prózai. Hogy nagyszerűen tudja a mesterséget (nem restellte elővenni Négyesy Lászlót), a szorosan vett formát csakúgy, mint a finomabb eszközökkel, trükkökkel való bánást. Hogy kivételes szintaktikai képességgel van megáldva (ez korántsem olyan magától értetődő). Hogy mindent tisztességesen meg akar csinálni, nem hagyatkozik az úgynevezett ihletre. Hogy kedvét leli az alakításban, hogy van benne valami természetes kézműves-hajlandóság. Versenytársai közt akkor kétségtelenül ő volt a miglior fabbro, a jobbik mester. Tudom, ez a minősítés nálunk nem valami népszerű, jobb volna, ha látnoknak vagy legalább posztmodernnek mondhatnám. Pedig Eliot komolyan gondolta, mikor a nagy versét, az ÁTOKFÖLDJÉ-t könyörtelenül és célszerűen meghúzó Ezra Poundot, Dante nyomán, megtisztelte vele. Egyébként az a hajdan rögtönzött vers ott olvasható a HA NEM LENNE SEMMI NYOM-ban.
*
Elég szokatlan volt, hogy 1981-ben egy húsz-egynéhány éves költő versgyűjteményének több mint a fele, több mint félszáz darabja szonett. Agyonnyűtt forma ez, gondolhatnánk, s a fiatalember mentségére legfeljebb azt hozhatnánk fel, hogy ebbe a szemmel láthatóan nagy kedvvel művelt zárt idomba kihívóan modern (avangárd vonzalmakra valló) költői-nyelvi anyagot zsúfolt bele. (Talán nagyobb sikere lett volna vele, ha ugyanezt szabad versben csinálja.) Persze, csinált ilyesmit Tandori is. De éreztem én ezek mögött a szonettek mögött egy korábbi késztetést is. A Szabó Lőrincét, természetesen, és mögötte, még távolabb, azt, akinek a szonettkezelését ő olyan eredményesen igazította magához: Shakespeare-ét s egyáltalán, a régi angolokat. Az igazi tehetség mindig azt tanulja el, amire szüksége van. A szóban forgó fiatal költő, Ferencz Győző is azt tanulta el Szabó Lőrinctől, amit, legbelül, tulajdonképpen maga is tudott. Káprázatos mutatványokat ad elő a mondattal. Pontosabban: a kötött formába, rendszerint éppen szonettbe kényszerített mondattal. Úgy tudja törni, tagolni, egyensúlyozni a meg-megfékezett, hosszútávfutó-irammal haladó mondatot, hogy egyszerre sugall erős tempót és mértani dekorativitást. Szüntelen igazításaival, módosításaival, helyesbítéseivel, sorvégi áthajlásaival, lendületével és töréseivel ő is olyasféle hatást ér el, mint, a szonettben legalábbis, vitathatatlan mestere: mintha a gondolat megformálódásának, megfogalmazásának olyan bajos-szép folyamata a szemünk előtt játszódna le. Szinte látjuk, hogy tapogatja körül, hogy keríti be a tárgyait, egyszerre éreztetve a nyelvi megjelenítés remegő bizonytalanságát és hirtelen ki-kirajzolódó véglegességét. Vagyis Ferencz Győző jó néhány versében nem annyira gondolatokat közöl, inkább a gondolkodás folyamatát rajzolja elénk. Egy, valamilyen külső vagy belső esemény, alkalom gerjesztette tudatfolyamatot, egy tudatzónát, mondhatnám az angol modernek kedve szerint. A nyelv, a nyelvtan dolga, hogy testet adjon a testtelennek. Formát (mert a versformába ezt is bele kell gondolnunk) a még formátlanul gomolygónak. Mondjuk, egy álombeli (egyébként bölcseleti felhangokkal dúsított) történet így ölt szemünk láttára alakot: „Minden olyan – még semmit sem gyanít –; / Csak épp: a könyvszekrény! az üvegajtós! – / Hasít belé – vissza! –, hátrál a falhoz: / A sima üveglap, itt, félköríves”. A leírás és az álombeli látvány keltette reflexió mozgalmas kanyargása tökéletes szinkronban van, ezért hat ez a szakasz befejezettnek és hiánytalannak, holott, ami a nyelvi alakot illeti, minden csupa kezdemény, indulás, megtorpanás, elakadás és újra-nekiiramodás benne. Szélsőségesebb példát is akárhányat idézhetnék, hogy mennyire „élőben” közvetíti a vers (a mondatszerkezet) az élményre tapadó tudat heves áramingadozását. (Ezért olyan sok Ferencz Győző verseiben az eligazító írásjel. Hiszen, ahogy egyik „nyelvtudományi ihletésű” versében Gombocz Zoltánt idézve mondja: „A mondat szimultán tudattartalom”, s a versbeli mondat még inkább közvetítője lehet tudatunk olyannyira természetes egyidejűségeinek.)
*
Ferencz Győző többnyire a nyelv szürke, fénytelen anyagából építi a verseit. Hiszen „igen takarékos ember”, „beépít” mindenféle „tartalékanyagot”. Miféléket? Például az ízetlen, steril szakzsargont („a fogalmazás nem releváns”), vagy: „hajóvonták, most találkozzatok” – ez utóbbi mondat természetesen a vízállásjelentésből való, vendégszövegeket (Morgensternből vagy egy hanglemez francia feliratát), vagyis intarziákat, kollázsokat csinál, ahogy illik, merthogy ezek az idézetek, utalások jelenthetnek (és Ferencz Győzőnél jelentenek is) valamit a versben, hiszen „valahol van minden számára hely”. Figyeljünk csak oda erre az idézetre: nyilvánvaló, hogy ez a megint csak szürkében előadott vallomás arra a nagy nemzeti versünkre is utal, amely itt egyszerre gyönyörűen színpadias és kisszerű, egyszerre szól komolyan és csúfolódva, s milyen természetes, hogy napjainkban a felnőtt értelem hajlamos az efféle kettős látásra. És persze pastiche, stíluselegy is ez a helyéről máshová utasított, elrontott sor, mint ahogy az az imént már idézett vízállásjelentésbeli mondat is az előzővel együtt: „az alkonyi nap rőt hídja inog. Hajóvonták, most találkozzatok”. Mert egy mai ifjú szívében is világíthat ilyen romantikus szertelenséggel az alkony. De szemérem is van a világon: a következő sorral mindjárt ki is kell oltani. Ott van aztán a vagylagosság, a nyelvi többértelműség. Mondjuk, az igekötők lehető jelentésmódosításai. „Rám (meg?) nézett.” Válassza ki ki-ki a neki tetszőt. De hát miért nem tud választani a költő? Azért is nem tud, persze, mert akkoriban (mostanában is?) ez volt a divat. De a tehetségesek a divatot is kibírják. El tudják hitetni, hogy versük anyaga csakugyan bizonytalan. Ferencz Győzőnél ennek a nyelvtani játéknak (relativizmusnak) tagadhatatlanul van jelentése, elmond valamit, hitelesen, hihetően, a versbe tett matéria vagy a költő természetéről, akit „minden megfog, és rögtön elereszt”. Ha egyszer ő maga is bizonytalanul ingadozik tapasztalattöredékei, élményszilánkjai közt, hogy lehetne határozottabb a nyelv? A viszonylagos valóság csak megközelítő, csak viszonylagos pontossággal fogalmazható meg. Szereti aztán (némely pályatársával együtt) a nyitva hagyott, csak sematikusan felvázolt mondatokat: „Írj ám! előtt-után”, olvassuk, s ki-ki kedve szerint behelyettesítheti a mondatképletbe a maga számait: mi előtt, mi után. Vagy „a rossz emlékezetű »pirosat« egy ilyen talán elfeledteti”, olvassuk egy, mondjuk, szerelmes versben. Nem az a fontos, hogy a piros valamilyen ruhadarab-e vagy egyéb, s hogy az ilyen valami ajándék-e vagy csak valamilyen gesztus, hanem a pontatlan jelentésű szavakkal, határozatlan irányú szintagmákkal pontosan felvázolt szituáció. Sokszor eltökélten a legvacakabb nyelvi klisékkel dolgozik. Ócska fordulatokkal („útjaink hát ezennel”) mondja azt, amit mellékesen nyilván komolyan gondol (hiszen „egy tiszta lélek nyilvánul meg” itt), s ezt is gondoljuk csak komolyan, vagy egy kicsit változtat egy elmeszesedett nyelvi fordulaton („nem tudok magam helyett dönteni”), s máris megköti a figyelmünket. Ez a nyelv hol elfedi, hol váratlanul felfedi a versben bujkáló lényeget. De hogy miféle lényeget, azt igazán nem könnyű megmondani. Mert mit is rajzolnak körül ezek a mondatok? Verseinek többnyire epikus magjuk van. Elbeszél valamit, aminek általában drámai hajlandósága van, rendszerint valamilyen személyes érdekű történetet. Találkozást, szakítást, könyvtárrendezést, jelentéktelennek tetsző eseményeket. És ha a vers sikerül, a pillanat jelentéssel telítődik, úgy, ahogy egy időben az angol széptan elképzelte. De a történet csak a hosszabb, kétségtelenül Kálnoky László vonzásában fogant remek beszélyeiben részleteződik. Körülményes, fontoskodó, száraz-ironikus Homálynoky-előadásban. A szonettekben az esemény csak a reflexiókban, a tárgyi magot körüllebegő tudattartalom-foszlányokban jelenik meg. Miniatűr ULYSSES-ekben. Lírája meglepő módon szinte mindig első személyben szól, az események csakugyan vele történnek, s az ő asszociációi értelmezik őket. De a vers lényegét legalább annyira hordozzák a tárgyi megfelelők, mint a szerző töredékes, hiányos, olykor talán szándékosan talányos kommentárjai.
*
El se igen kell már mondanom, hogy mindebből mi következik. Hogy Ferencz Győző nehéz költő. Mert versei ilyen hézagosak, töredezettek, igénybe veszik a figyelmünket. Hogy megértsük, valahogy hozzá kell magunkat igazítanunk gondolkodása természetéhez, tempójához. Nemegyszer folytatnunk kellene, amit ő éppen csak elkezd. Beleszerkesztenünk a mondatvázba, a szintagmaroncsba, ami hiányzik belőle. Az alanyt vagy a tárgyat, olykor az állítmányt is. Meg kellene határoznunk helyet és időt, módot és állapotot. Minősítenünk (jelzővel) azt, amit ő nem minősít, mert esetleg nem is lehet minősíteni. Ez is egy lehető magyarázata, hogy miért esik ki Ferencz Győző többféle ízlésmezőből is. Nálunk, talán másutt is, könnyebben beveszik az értelmetlen verset, a nemes halandzsát, a révült gajdolást vagy a mesterségesen előállított vakszöveget, mint a nehezen felfejthetőt. De van viszonylagos népszerűtlenségének egy másik oka is. Mi, magyarok (és nemcsak mi) megszoktuk, hogy a költészet még akkor is a tárgyi világhoz folyamodik, ha a lehető legelvontabb dolgokat akarja elmondani. A vers leghatékonyabb eszköze az érzékletes, anyagszerű ábrázolás, egyszóval a kép. Ha valamit úgy tudunk a versbe tenni, hogy „szinte látjuk”, hogy a versbeli tárgy úgy közli, árasztja egész gazdag tartalmát, mintha igazi mása volna ott, sőt: a műbeli helye, helyzeti energiája szerint még valami többet is, olyasmit csinálunk, amire a legaprólékosabb leírás se képes. Többet is, mondom, mert a tegnapi modernek azt is kitalálták, hogy rejtetten egymáshoz kötődő képeket-képzeteket raknak egymás mellé, úgy, ahogy az álom csinálja. A köznapi logika helyére egy másfajta, mélyebb természetünkben honos mechanizmust iktatnak, s így a képek együttese olyasmit is közölni tud, ami egyébként közölhetetlen. Ferencz Győző pedig fogja magát, és minderről lemond. (Nem egyedül, hiszen megcsinálta ezt már a csodálatos képekben utolérhetetlen Apollinaire is beszélgető verseiben, meg, mondjuk, Kavafisz vagy az angol modernek. Nálunk Tandori, Várady Szabolcs – és, előttük, Vas István.) Ferencz Győző ezt persze nem kényszerűségből teszi. Van neki tehetsége a képes beszédhez is, olvassa csak el, aki teheti (nem tudom, megjelent-e már valahol) A TANULSÁG-ot, ezt a gyönyörű-keserű s bár az ő esetében szinte képtelenség, mégis azt kell mondanom: hazafias verset. Hogy van ott egy sivárságával, mocskával, málló vakolatával, leszakadt lépcsőkarfájával valahogy országos nyomorúságot kifejező állomás megjelenítve! („S bárhol, a penésztől pikkelyesen / Hámló olajos falfesték s a sorvadt / Ínyből odvas fogként ferdén lecsüngő / Korlátdarab – még tartva épp, magát –, / A szomszéd büféből üríteni / Betérők húgy- és hányásbűze közt, / Az omladékból előmeredő / Szál körte áramkihagyásosan / Remegő féhomályában a csorbult, / Fogdaszürke folyosóköveken”.) Hanem ilyesmit ritkán csinál. A mi metaforákban, képekben tobzódó, olykor a góngorizmusig csigázott költészetünkben ott áll egy végletesen elvont költő. Nem képek, hanem mozgó fogalmak villannak fel, húzódnak vissza, adják át újabbaknak a helyüket, köztük olyanok is, mint a fraktál-tudat, a Ramsey-féle elv, a spinothalamikus pálya. Könnyen támadhat az a sejtelmünk, hogy meddő szellemi erőmutatványnak vagyunk tanúi. S ez még megtetézve azzal, hogy ez az elvont költészet filozófiai szándékot sejtet. Nem is csak a tartalmával, hanem a technikájával. A formális (vagy dialektikus), olykor szillogisztikus okoskodás építi, löki előre a verset. S az se mindenkinek kedves, hogy ez a különös líra többek közt vegytani, élettani, fizikai, matematikai műveltséggel kérkedik. Könnyen azt gondolhatjuk, hogy ennek a tudományosan száraz, absztrakciókban dőzsölő közlésnek nem lehet költészete. Pedig akár elemi költészete is lehet, már ha a mutatvány jól sikerül. Meggyőző példája ennek (más versekkel is megtámogathatnám) a TÚL SEJTHETŐ HATÁROKON. Vigyázat! Csak a címe olyan sejtelmes-poétikus, hogy akár a századfordulón is írhatták volna. Mert a vers amúgy egy tudományos értekezésbe illő fiziológiai leírással indul. Igazi szakszerű szöveg:
Az érzékelés, az idegpályák, a tudati kép kialakulása – hát micsoda líra ez? Hogyne tiltakozna bennünk a versolvasói megszokás! De ha első olvasásra viszolygunk is ettől a megátalkodottan nem költői tónustól, lehetetlen nem észrevennünk, hogy mégiscsak verset olvasunk. Észrevesszük, hogy a tárgyszerű leírás mögött bölcseleti reminiszcenciák kísértenek. Kant, a szenzualizmus? Mindenesetre: ismeretelméleti kételyek. Mintha arról is szó volna, hogy a költő maga sem tudja eldönteni, mit feleljen a filozófia évszázados kérdéseire. Mása-e a valónak a tudati kép? Mennyire szól bele emberi természetünk az ismereteinkbe? Nem bizonytalan-e maga az érzékelő is? (Kapott volna negyven évvel ezelőtt goromba körmösöket, ha ilyeneket kérdez.) De hát ettől jó ez a vers? Nem valami meglepő sem a kérdés, sem a határozatlan felelet. Minden attól függ, hogy van a versbe beletéve. Mint minden valamirevaló versnek, ennek sem a lecsupaszított mondanivalóban vannak a legerősebb áramforrásai. Hanem, először is, természetesen, nyelvi kialakításában. Mert ez a szakszerű szöveg mégsem szakirodalom. A feszesre fogott, sornyi terüket hézagtalanul kitöltő mondatidomokban. A mondatok természetes iramában, a folyamatos közlésbe iktatott, kételyt és iróniát villantó – hogy is mondjam? – árammegszakítókban. Ott van például az a két, látszólagos engedékenységében az állításnak valahogy ellentmondó hogyne. Mintha egy kérdőjel helyett volna ott. Ezeket a mondatokat valahogy így lehetne lefordítani: jó, nem bánom, vagyok, ha már annyira akarjátok. Jó, érkeznek érzetek, dehogyis vitatkozom veletek, halljuk a beleegyezés alatt. De azért megvan a véleményem, az a halántéklebenybeli kép is csak így-úgy pontos-egységes. De ezeknek a közbevetett, a vers fogalmi sodrát erre-arra térítő szavaknak is, bevallom, nem a tartalmi, hanem a formai szerepét érzem fontosnak. Azt, hogy megteremtik a gondolkodás változó feszültségének, drámájának, mondhatnám némi túlzással, a nyelvi mását. Aztán ott vannak a szöveget olyan jótékonyan megkötő, megsűrűsítő rímek. Ez is hozzájárul, hogy a tartalomnak alakja van, hogy a tudós szöveg mégiscsak telt lírai zengéssel szól. Ez az a disszonancia, ami jólesik a fülünknek. Ha valaki nem hiszi el, amit mondok, próbálja meg, akár csak némi szórendi változtatással, kiküszöbölni a rímeket. Rögtön belátja, hogy a szép, feszes evidenciák silány közhellyé lomposodnak. Próbáljuk meg: Vagyok, vagyok, persze hogy vagyok, valahol fent még ott van a cerebrum. Hát még ha a cerebrum helyett agyat mondanánk! A szinte észrevehetetlen formai fogásoknak is jelentőségük van. Csak a hallásunk érzékeli, hogy az első sor ereszkedő ütemével hogy szegül szembe a második sor dacosan emelkedő ritmusa. A puszta forma teszi ezt a tartalmi értékű fausti mozdulatot. Mintha a rosszkedvű költő itt egyszer csak felszegné a fejét. És hogy megtetézik a hangsúlyokat, csak úgy mellékesen, hiszen oda se igen figyelünk rá, a talán nem is tudatos-szándékos alliterációk! (Nem is jó nagyon észrevenni őket, rég kimentek a divatból.) A tanköltemény aztán a közepétől lételméleti-metafizikai pályára tér, s a vers, természete szerint, líraibbá válik. A stílusmódosítás hibátlanul sikerült, a szakszöveg súrlódás nélkül megy át az egzisztenciális líra ajzott, de egy pillanatra se túlhabzó szólamába:
A hosszú, tizenhat sornyi, erős áramlású mondat egyre jobban felforrósodik, s a halál és valamilyen lehető folytatás sejtelmével terhes, hatásosan megrendezett színpadképbe fut: „Ha átszakítom majd hideg / Sejtjeim válaszfalait: / Tovább fogok sajogni itt, / Túl sejthető határokon, / Mint fantomvégtag-fájdalom”. Vagyis ez a külalakját tekintve talán megtévesztően világos, racionális, az elvont okfejtésben, a szabályszerű okoskodásban is kedvét lelő költészet igazán nem hideg. Nemcsak ezzel, Ferencz Győző más verseivel is igazolhatnám, hogy a minél teljesebb, pontosabb önmeghatározás láza, az ember állapotát értelmező, körülíró tudat heve már-már testmeleggel üt át a versek héján. Sőt újabban vannak ennek a józanul zaklatott lírának közösséget sóvárgó, megindult pillanatai is. Legalább ezért bocsássuk meg Ferencz Győzőnek, hogy olyan fegyelmezetlenül kilóg a sorból! |