Várady Szabolcs változása

Várady Szabolcs egyetlen vékony kötetének a címe: HA MÁR ITT VAGY, nem ígér valami lelkes lendületet. A 15. lapon egy huszonkét éves korában írott verse felett pedig ezt olvassuk: ROSSZKEDVŰ TÖREDÉK. És bár van benne némi önirónia, mégis el kell hinnünk, hogy az ifjú költő „öreges gyanakvásba veszti, nem pedig szárnyalni ereszti kedvét, ha támad költeni”. S ha egy húsz évvel későbbi remeklését, az EGY SZÜLETÉSNAP ÖRVÉN-t olvassuk, a kép nem sokat változik: „…idestova húsz év alatt savanyú fel-se-nőttekké fajzottunk el”. Igaz, hogy onnan visszafele nézve az a nehezen lobbanó, füstölögve senyvedő ifjúság azért sokkal vidámabbnak, viharosabbnak-féktelenebbnek látszik, mint a közben írt versek egykorú tudósításaiból. „Lelkiéletük lidércfényei” egy inkább derűs, mint kísérteties Walpurgis-éjben cikáznak. De az az ingerült rezignációval forgolódó, nézelődő, balzacian illúziótlan költő nemcsak egy tetszetős fiatalkori póznak enged. A körülötte zajló vagy pangó kis-és nagyvilág olykor csakugyan ránehezedhetett a kedélyére. A mostanában másképpen emlegetett hatvanas évek huszonéveseinek, vagy mondjuk: egy gondolkodásra és talán túlérzékenységre, fáradékonyságra hajlamos kisebbségnek olykor-olykor volt oka a rossz közérzetre. Hogy közben-közben nagyokat röhögtek, az azért nem tett jóvá mindent. Mondjuk, az egyszobás, terében barátságok, szerelmek, szövetségek szellemi-érzelmi emlékeit őrző féltársbérletet a szülői házban. Nem ők tehetnek róla, hogy az azóta világhírűvé lett SZÉKEK A DUNA FÖLÖTT egy viharos változásaiban is változatlanul lehangoló közegbe ágyazódik. Ha a kis körben bomló-kötődő kapcsolatok bizonyára nagy szenvedélyeket-érzéseket lobbantottak is, azért Várady Szabolcs lírájának mégiscsak az a tagadhatatlanul hiteles rossz kedv a fedezete. Még ha túlstilizálja is, még ha rá is játszik egy kicsit. Ehhez a közérzethez persze sehogy se illik a hagyományos líra. Vagy egyáltalán: a líra. Mihez is lehetne kezdeni a szépséggel, amely, úgy tetszik, most „utoljára és átvonulóban” jelenik meg, s úgy fut ki a zsibbadt testből, mint az öngyilkos Seneca csuklóján a vér? A korszerű költő nem „márványformákba” menti magát, ő „kinőtt ruhában vézna madárijesztő”, s legfeljebb „a játék ürügyén” lehet „elbíbelődni klasszikus formákkal” vagy „a rím tökélyét latolni”. „Hibátlan disztichonokban” csak „magánjellegű epigrammát” írhat, s más efféléket is csak „a visszás kor ellenében szórakozásképp” csinálhat.

Lírátlan hát ez a költészet, közelebb akar állni a kenetlenül nyikorgó prózához, mint a szép dikcióhoz, a nyelv elnyűtt fordulatait kedveli, sztereotípiákkal akar nem sztereotip tartalmakat közölni. A hajdani költői nyelv fonákját mutatja, hogy a tárgy fonáksága annál szembeszökőbb legyen. Van ebben persze egy kis szemérmes rejtekezés is. Mostanában nem sikkes közszemlére tenni az érzelmeinket. A száműzött lírát a kihagyások, a kitölthető hézagok, a kiegészíthető, a tetszés szerint továbbírható nyitott, félbetört mondatok őrzik. S az az igazi bravúr, ha a színtelen, fénytelen anyag mégis felfényesedik. Mert azért Várady Szabolcs Kavafisz, Eliot, Vas István, Kálnoky László, Tandori Dezső csapásán haladó költészetének szándékolt költőietlenségéből mégiscsak ki-kifeslik valami többnyire fájdalmas-melankolikus líra. Dallamtalanul, atonálisan a csak látszólag olyan hanyagul fodrozódó, valójában nagyon is megformált versekben. A meghatódást, az ellágyulást azonban rendszerint nyers, vad vagy éppen morbid humor ellenpontozza. Az olykor mondatképletekre redukált mondatok: „Ha így meg úgy, akkor ez és ez” azonban nem mindig viccesek. Az olvasó nemegyszer csalhatatlanul tudja, mit takar a nyelvtani viszonylatokra csupaszított vakszöveg.

Hanem az elmúlt öt-hat évben Várady Szabolcs kedélye valahogy megváltozott. A kedélyével a költészete is. Mintha visszatalált volna valami sokáig elszántan elfalazott ragyogáshoz. Már a HA MÁR ITT VAGY egy-egy verse, kiváltképpen a kötet két záródarabja másfajta folytatást ígért. „Mindenben élet fodrozódik a jobb percekben. Te csak ne legyintgess! A jégcsapok is! fürtökben, figyelj, szikráznak…” Mintha az ADDIG IS „beíratlan pirkadata” sem olyan kedvetlen költészetre készülne felvirradni. A versindító „elégedjünk meg mára ennyivel” ezt a hamarosan már nagyon jellemző Várady-hangot hívja elő a vers végén: „most ennyivel de mennyivel fölém miféle csillagaival miféle mennyivel”. Ez a csillagos ég, ez az ajzott hang, ezek a kedvvel kizengetett rímek Kosztolányi HAJNALI RÉSZEGSÉGÉ-be is beleillenének. Ha visszafogottabb is, mint a nemsokára megszülető nagy ívű versben, a RÉGI HOLMI-ban Jékely Zoltánnal együtt megidézett, mesterien imitált mester hangja. Mi történt közben? A kallódó fiatalság szürke, de határtalannak tetsző szemetes senkiföldjéről átlépett a férfikor veszélyekkel bozótos határövezetébe. Az az alkalmi vers, amelyből most idézek, nem költői játék: „Ha elfelejteném, hol élek, naponta figyelmeztetnének rá körülmények, események, no meg az úgynevezett lélek. Most épp a szív, a szív ügye. Katétert dugnak majd bele, mert elvásott valamije, vagy elhalt vagy mi a fene”. Aki szembe találkozik a testi romlással, másképp látja a világot. Megnő a kis dolgok becse, mások meg, akár a nagyok, az országosak, lefokozódnak tudatában. Várady Szabolcs egy korosztály mogorvaságának lírátlan, bár lappangó belső tűzzel fűtött megfogalmazásával kezdte. S aztán ez az akárhogy is, zárt világ egyszerre csak kinyílik, a versek megtelnek nyugtalanító, tündöklő áramokkal. Mert „zsugorodik a zsugori idő”. Most kételyekkel, szorongásokkal terhes, de a régi humorral is csillámló világa mintha nagy csillagképek alatt forogna, beláthatatlan, szép és félelmes fennsíkokra nyalna. Megőrzi groteszk-abszurd hajlandóságát, nyelvi ötletekben, váratlan szóasszociációkban, szó-szétdarabolásban, többértelműségekben kedvét lelő játékosságát, érdességét. (Mondjuk, az együgyű gyerekimát a szöveg alá játszó FÉLÁLOM PARTJÁN-ban: „Így van ezzel bárki, én is – te nem? Jó is: lecsukódik már a szemem”. Vagy: „Tombolnak, tűnnek évadok” (micsoda magaslati ragyogása van a képnek!) „Éldegélek: halogatok”. Ahol pedig a halogatok kettős jelentése emeli magasra a négysorost. Máskor a szabadon, lebegve hagyott versvég löki egy magasabb, tartalmasabb régióba a verset: „…és a felhők a háttérben ahogy”. Formai biztonsága olyan cseppet sem hivalkodó bravúrokra képesíti, mint egy groteszk álom szapphikusokban való leírása, s a szöveg olyan természetesen helyezkedik el az antik mértékben, mint, mondjuk, Fazekas Mihály furcsa ódáiban. De igazában nem is erről akarok beszélni. Van újabb versei közt egy nekem nagyon kedves, ritka remeklés, az EGY KÖZÖS DAL EMLÉKE. A motívumok arányaival, keverésével, kanyargatásával, eleganciájával, nehezen lekottázható dallamával, s mondjuk csak ki bátran: érzelmességével olyasmit tud megcsinálni, ami csak nagyon szerencsés pillanatokban sikerülhet. Egy soha meg nem ismételhető, s a költészet leleményes áltatásával mégis az örök dolgok fényével sugárzó pillanatot tud versbe fogni. A „széljárta melankólia” úgy rögződik belénk, mint a nagy versek elfelejthetetlen sorai. Az alig-valami szöveg mögött az emberélet egy óriási tartománya világít. A rosszkedvű filozófus, a lírátlan költő most már gátlástalanul le meri írni: „Nyáron talán egy kert adódik. Felfüggesztve az elkerülhetetlen. Egyedül ébredek; de jó itt!” – tanúsítva, hogy már a szépségtől sem kell rémüldöznie.