Balassi modorában

Nem sértésnek szánom, egyszerűen csak jellemzésnek: Orbán Ottónak tolvajtermészete van. Weöres Sándor volt ilyen, ha valami megtetszett neki, ellopta. Úgy tudta ellopni, hogy aztán egészen az övé lett, és persze jobb, mint amilyen a tulajdonosánál volt. Akárcsak Rimbaud „ócska Coppée-i” vagy Banville-imitációi. Ilyen alkat a fiatalok közt Imre Flóra, aki olyan bonyolult mutatványra is képes, hogy Ronsard modorában Apollinaire-t utánozza, és ha lehet, még egy sornyi Kormost is beletesz a versbe. De hozzátehetném, hogy Orbán Ottó színészalkat, szeret egy-egy költőt, stílust, formát eljátszani. (Ennek köszönheti nagyszerű, karinthysan mély paródiáit.) Valószínűtlenül fogékony: elolvas egy verset vagy akár köznapi szöveget, a szöveg neki valamiért fontos eleme beleragad, tovább szól emlékezetében, felizgatja, mint a közvetlen, nem irodalmi élmény. Úgy hasonítja magához, hogy azért megőrzi eredeti természetét is. Néhány évvel ezelőtt ZÖLD ORSZÁG című verséről faggattam, s kiderült, hogy abban legalább olyan fontos versindító élmény Dylan Thomas PÁFRÁNYDOMB-ja (később Nagy László fordításában olvashatta), annak is egyetlen neki való sora, mint az a nagy energiájú élményanyag, amely a háború után, árvagyerek-éveiben épült bele a szervezetébe. És hadd folytassam egy újabb keletű történettel. Nemrégiben elmondta, hogy a minap hallotta a rádióban Burns szívfájdítóan gyönyörű dalát, a HA MENNÉL HIDEG SZÉLBEN-t, Weöres Sándor fordításában. A verset, mondanom sem kell, régen ismerte, nyilván sokszor olvasta. Ki tudja, milyen körülmények összejátszása kellett hozzá, hogy most egyszerre megszólaljon benne? Fel is olvasta, telefonba, a maga parafrázisát. Amennyire egyszeri hallás után meg tudtam ítélni, nem a Burns-vers tartalma, hangulata mozdította meg versírókedvét. A minta gyöngéd szerelmes vers, a világirodalom édes sláger-dalai közül való, az Orbáné meg az öregségről, az elmúlásról énekel. Ez az énekel fontos, mert éppen ettől hasonlít a Burnséhez, s az benne a legnagyobb bravúr, hogy a Burns-dallam úgy szól benne, hogy a jelentése teljesen megváltozik. Mégis: Orbán Ottó halálelégiája alatt, ha az olvasó ismeri a mintát, egy szerelmes vers emléke világít. És alighanem ez benne a legszebb, ez a két össze nem illő, és mégis összefonódó szólam. Orbán beteg, Orbán öregnek érzi magát, és egy szerelmes dal kell hozzá, hogy ezt ilyen szépen elmondhassa. Az idegen dallam, a forma. Az már a vers legbensőbb titkaihoz tartozik, hogy mintha Orbán egy kicsit, itt-ott, megváltoztatta volna az eredeti formát. Úgy látszik, a szorosan vett forma, vagyis a vers zenei teste, hordozhatja ezt is, azt is, közvetíthet bármilyen jelentést. Hol van hát a tartalom és a forma agyonemlegetett egysége? Például itt, ebben a vers diktálta formamódosulásban. És ne felejtsük el azt se, hogy ugyanaz a forma nem mindig ugyanaz a forma. A verstanban leírt elvont minta a versben eleven szervezet. A mérték, a ritmikai képlet, a strófaszerkezet csak váza az annyiféle elemből kialakított formának. A versbeli anyag elrendezése, nyelvi megformálása is hozzátartozik. Ha így nézzük, a versnek csakugyan nincs kipreparálható, pontosan leírható, elkülöníthető formája.

Írt aztán Orbán nemrégen egy másik formaimitációt is. Az ÚJ IRÁS-t, stílszerűen, Juhász Ferenc REZI BORDAL-ának leleményesen megcsinált formájában siratja el. Egy kicsit odébb, új kötetében, Arany EPILÓGUS-ának a formáját használja, hibátlan empátiával. Úgy látszik, mostanában kivált a formai szerepeket kedveli. A BALASSI MÓDJÁN FOHÁSZKODIK persze nem a szerepjátszás, az utánzás bravúrjával lep meg. Nagy vers, amilyet csak ritka szerencsés pillanatokban írhat a költő. Ami a mintát illeti, ezúttal eligazítást kapunk, nem kell találgatnunk, kinek a hangjához igazítja a torkát, az artikulációs bázisát. Ezúttal kiváltképpen stílszerűen lop: Balassi szinte minden verse másoktól átvett, eltanult-honosított, a maga temperamentumához igazított formákban íródott. Ad notam ennek-annak. Ez itt a legközismertebb, a bármelyikünk középiskolás emlékeiből előhívható Balassi-strófa. De az mégiscsak érdekes, hogy Orbán verse mögött éppen az EGY KATONAÉNEK látszik. Miért éppen arra mintázta rá a maga keserveit, mikor találhatott volna, akár ugyanebben a formában is, alkalmasabb, komorabb, panaszosabb, áhítatosabb verset is? Három Balassi-vers is ott van a református zsoltároskönyvben. Meglehet, éppen a két vers széthúzása miatt választotta éppen ezt. Az első három sorban egyelőre hézagtalanul összesimul a két vers. Annál is szembeszökőbben, mivel az EGY KATONAÉNEK-nek nemcsak a hangulata, tónusa van benne Orbán Ottó versében, hanem néhány jól felismerhető eleme is. A széles föld, a jó illatú mező, a sok szép madár a Balassi-vers képei. Az Orbánéi meg: Isten szabad ege, madarak serege, széljárta, tág fényesség. De azért ez sem egyszerű másolás. Megkockáztatom: ha nincs Balassi, Orbán nem is látná ilyennek, ilyen tágasnak, fényesnek, ilyen szabadnak, mezeinek a világot. Láthat ugyan a Bécsi úti ház erkélyéről is mindenféle szépet, a Dunát, a budai hegyeket, de mintha ebben a nagyvárosi tájban Orbánnak mégiscsak ott tündökölne Balassi nyersebb, levegősebb, gyűretlenebb, nagy égbolt alatt kitáruló, messzire futó mezeje. De hogy egy vers megfényesítse a valóságos tájat, ahhoz másféle energiaforrás is kell. Meg is fordíthatom akár: Balassi Botticellisen ragyogó, esetleg a táj fölé magasodó, ellenség fenyegette végvár tornyából szemlélt világa még fényesebb, még határtalanabb, merthogy Orbán Ottó is nézi. Merthogy Balassi szertelen életöröme mögött ott van Orbán közérzete. Rossz közérzete: a testét-lelkét fenyegető, ostromra induló, megfoghatatlan, lekaszabolhatatlan ellenség. De a vers nemcsak azt tudatja az olvasóval, hogy Orbán kit-mit imitál. Hanem azt is, hogy erkélyről néz szét, hogy röptében beméri a nem az EGY KATONAÉNEK-ből felbukkanó fecskét. A kép, a nyelv egy-egy darabja stilizálatlan, mai, városi. Mégis, a hangulata nekem egy másik, ugyanebben a formában írott Balassi-verset is előhív az emlékezetemből: Ó nagy kerek kék ég, / Dicsőség, fényesség, / Csillagok palotája! Ezt a panteisztikus áhítattal megfestett hatalmas teret. De Orbán versének második strófája már félreérthetetlenül az EGY KATONAÉNEK-hez kapcsolódik. Első három sora majdnem-vendégszöveg, csak két szavát cseréli ki, a vitézek-et ifjúság-ra, a végeknél helyébe pedig a rím hangtestével az eredeti szót másoló ép testnél-t teszi. Nem lehet hát nem gondolnunk a benyargalni való mezőre, vitézekre, jó lovakra, a vitéz próbára meg a homlokon lecsorduló vérre is. A maga módján Orbán Ottó is öl, fog, vitézkedik, ha másféle ellenséggel is. A szándék és mozdulat kezdetű rész nemcsak azért olyan szép, mert a mondat futása olyan természetes, íve olyan töretlen, ahogy a megidézett ifjúsághoz illik, hanem azért is, mert az egészséges embernek olyan magától értetődő, sőt figyelemre sem érdemes agyi, idegi, testi együttműködés rajza olyan pontos, szabatos, olyan szakszerűen költői, amilyen egy erőlködés nélkül papírra vetett modern vershez való, de a szókincs, a nyelvi forma már-már ódonan nemes, emelkedett. Az együtt küzd és mulat feltűnően régies hangnemben szól. A szándék és mozdulat modernül tárgyszerű. A mint egy hiten két testvér mesés-történelmies képzeteket mozdít. Ebből a sokfelé húzó anyagból szárnyal fel az ifjúság, a megbízható működés, az egyébként közönséges-egyszerű életöröm néhány sornyi gyönyörű himnusza. És milyen biztos költő-ösztönnel vágja be Orbán a képsorba, csak látszólag összefüggéstelenül az ellenállás nélkül iramló mozgás, a könnyű lendület félmetaforájául a röpködő hintá-t! Innen a vers egyre feljebb szökik, jajjal-bajjal, panasszal, valahogy mégis mámorosan-ünnepien, mert a megidézett szabadság, a fiatal testé, utólag elgondolva is nagyszerű, s éppen hiányában még nagyszerűbb. A legizzóbb, ha épp elhagy közkeletű igazsága a sötéten és fényesen lobogó képek, a széttartó stiláris-nyelvi elemek (a lett szavam rád régies-népies, akárcsak a megfizettem az árát, az idő nagy hamis barokkosan-rokokósan, faludisan, egyszersmind népköltészetien szólásszerű, a sugárzó alakod romantikus, a csak a felszínen játékos, zsoltáros zengésű határtalan határ talán 16, századias, az ott benn fagy, a két fontos szó kurziválása miatt, Arany János-os, a szabd rám szemmértéked ravaszul 20. századi) közegében nyeri el kétségbevonhatatlan hitelét. A stilizálás a rímelésre is kiterjed. A negyedik versszak csokonaisan-nyugatosan pazar rímei archaikusan kezdetlegeseket (öregség – betegség) fognak közre. Az utolsó szakaszban értesülünk, ahogy Balassiban szokás, a vers születésének színhelyéről. A költő ezúttal egy ócska kempingszék-ben ül, ott történik vele a csoda. De egy váratlan hasonlat ezt a helyszínt is az égbe emeli. Orbán Ottó nem is kempingszékben, hanem egy görgő felhőgomolyban ül. Füst Milánt tudjuk így elképzelni. Egy látnokot, egy prófétát. A költő Istennel szemben ül, valami szemérmesen meg nem nevezett földöntúli hatalommal. Vagy még inkább: Isten sejtelmével, Isten hiányával, aki azért mégis ott van, mint Kosztolányi HAJNALI RÉSZEGSÉG-ében vagy, még névtelenebbül, a SZEPTEMBERI ÁHITAT-ban. És, természetesen, József Attila vagy Nemes Nagy Ágnes Istent sürgető-óhajtó verseiben. Sötét áhítat ez, nem bolygatja meg a vers elégikus hangulatát, de mégis megadja a katarzist. És ha már ebben az elhalkuló verszárásban megjelenik az Isten, akaratlanul is eszünkbe jut sok más Balassi-strófában írott vers, kivált pedig a Szenczi Molnár Albert fordításában szóló, nehéz időkre ajánlott 3. zsoltár: „Ó melly sokan vagynak, / Az kik háborgatnak / Engemet én Istenem!”

Egyébként ahány vers szól Balassi-strófában, annyiféle a zenei hatása. A változatos tagolású (4/2, 3/3, 2/4) hat szótagos sorpár után egy hét szótagos következik. A rövidebbek visszafogják, a hosszabb sorok felszabadítják az iramot. Az EGY KATONAÉNEK-ben mintha a visszatartott-nekieresztett ló mozgását érzékeltetné, Szenczi Molnárnál, Orbánnál az érzelmek-indulatok dinamikáját. A változatosan ütemezett hangsúlyos formát jambikus vagy trochaikus, azaz egymással feleselő mértéksejtelmek cifrázzák: többszólamú zenét ad ki a puszta forma is.