A költő-Kalibán

Viola Józsefet nem kegyelték az istenek, s verseivel sehogy sem akart szerencséje lenni. A szerkesztőségekben nem örültek nekik, talán még a semmire se kötelező jóindulatú biztató szavakat is sajnálták költőjüktől. Nem is nagyon csodálom: kellemetlen költő, élményanyaga idegesítően tapintatlan, szinte tapinthatóan zsíros-nyálkás, már-már érezhetően rossz szagú. Illetlenül viszolyogtató dolgokról beszél, nem is beszél: rekedten, meg-megbicsakló hangon gajdol-rikácsol. Az emberek nem szeretnek szélütött öregasszonyok anyagcseréjéről hallani, nem szívesen látják a magatehetetlen, végső elesettségben bomladozó nyomorúságot. Nem szeretik, ha valaki konokul elvakarja csúnya sebeit. Viola az ember rossz lelkiismeretéhez fordul, a nyugalmunkat horzsolja-piszkálja szakadatlanul. Lekaparja valami olyasmiről a vakolatot, amit nem esik jól látni. Idült egyensúlyzavarban szenved, s veszélyezteti embertársai nehezen megszerzett, kellemes egyensúlyát is. Csupa éles szöglet és dudor, olyan, amilyennek a maga kisvilágát látja. Mindennek nekimegy, mindenbe belebotlik, a rendes szobában zajosan felborítja a bútorokat, mint egy idétlen kamasz. Vakon keresztülgázol pallérozott érzéseinken, illedelmes szokásainkon. Van benne valami Kalibán-szerű. A versei göcsörtösek, tüskések-gubancosak, mint a drót- és fémforgács-bozótok a kültelkek sivár szeméttelepein. Barokkosan zsúfoltak-görcsösek, nem férnek bele önmagukba, mindig kilóg belőlük valami. Váratlanul belerondít legszebb képeibe. Otromba külvárosi szókoloncokat taszít békésen induló verssoraiba. Nem tud jól fésült, csinos-arányos műveket írni. Jobban hasonlítanak a kifakadt keléshez, mint egy illatos májusi rózsához. De hogy rugódozhatna az Úr ösztökéje ellen? Mit csináljon ormótlan, súlyos élményeivel? Mit tegyen az ormótlan élmények sugallta ormótlan képekkel, formátlan szavakkal, szószörnyekkel? Tehet-e róla, hogy évek óta együtt kell élnie a könyörtelen testi romlás ijesztő jegyeivel? Hogy mindennapos élménye az esendő ember kivédhetetlen veresége? S hogy sikertelen ember, hogy feszengő nyugtalansága-tehetsége olyan bajosan, annyi vargabetűvel találja meg a neki való formát, hogy olyan nehezen sikerül valahogy megvetnie a lábát? Hogy festői becsvággyal sokáig meglehetősen jól díjazott giccsfestőként dolgozott? Hogy írásait finnyásan két ujja közé fogta s lehetőleg messze eltartotta magától a hivatásos ítész?

Ráadásul a versei nagyon könnyen gyanúsíthatók ezzel-azzal. Rögtön ürügyet is kínálnak a kényelmes elutasításra. Azt lehetne hinni, hogy valamely divatos irányzat nem eléggé agyafúrt utánzatai. Hogy pesszimista. Hogy egzisztencialista. Hogy hajlamos az önkényes szófacsarásra, az olcsó meghökkentésre. Pedig versei nem valami korszerű életérzés jól-rosszul sikerült lenyomatai. Inkább túlságosan, ijesztően őszinte költő. Alapélménye a mindennapok kiúttalan egyformasága, egy csupa nyűg, csupa fal életforma gyötrő szorítása. A rövidlátóan érzékelt, ijesztően felnagyított részletek lidércnyomása. Nála a „mindennap újra kell kezdeni” közhelyes tartalma kínosan kézzelfogható teher. S ha ezt el tudja hitetni, a közhely máris megszűnik közhely lenni. Olvassuk csak AZ EGÉR LEHETŐSÉGEI-t.

 

Testszűk folyosók lövészárok zeg-zugai. Fojtógáz tanácstalanság. Egy-egy óvatlan pillanatban orv rekeszek ordítás csapóajtaja. Hiába hasogat a fejsze emlékezet. Az iszap tudás kibuggyant gennytüsző.

 

A szaggatottan lüktető-ziháló, nyomasztó álomképsor (s micsoda képek: „Megállni: tönk hányinger, Eljegesedni: púp iszony.” „Csutka szorulatból hüllő szorulatba. Verejtékhab. Tűzrakás tüdő. Szűrőláng lihegés. Akáctörzs horzsol és vaslemez horpaszt. Parafinoldat önt nyakon: szédületburok buktat radír orra. Rohanni csak. Szitán pattogatott kukorica. Kupakvágtatás. Az utolsó csapóajtónak kenődni.”) Violánál egy köznapi – neki nagyon is köznapi élménysort takar. Olyan csupa feszültség jelenetsort, amely hevével megpörköli, összezsugorítja a szavakat, hézagokat szakít az összefüggő beszédbe. Ezek a meghökkentő szóösszetételek, szószörnyek egy csömörig szemlélt világ vaskosan valószerű részleteihez, kallódó apróságaihoz kötődnek. Az olyan szokatlan ízű szavak, mint a sótartósüket vagy a pólyaegykedvűen vagy a Labdapuffadt arcban kerengő vak tükör egyhüvelyk mélye, nyilvánvalóan az erőszakosan tolakodó valóságon tapadnak. S erényük éppen ez a földhözragadtság. Viola bennük az untig látott részletek mégis-költői alapanyagát, a valamivé-módosulás lehetőségét aknázza ki. A tárgyi világ mindig kész felszívni és kifejezni az emberi világ tartalmait. Olvassuk el például a HATÁRÁTLÉPÉS első sorait: váratlanul életre kel a „csörrenve hámló terasz”, a fal csupa „orbánc és fekély”, a csatorna „koporsórágású lehelet varas eledele”, a házon „lágyan üszkösödő falsebek”. S mennyire rávall ábrázolójára a költői anyagként mindig olyan jól hasznosítható tavaszi táj is: „Étvágytalan ugródeszka. A páncélszínű jég és a faggyúfakó rög forradása közé repedést roppant a késmetszésü május.”

Viola József versei a durván szemébe szökő nemlét és a posványosan pangó vagy durván sebző köznapok kettős fenyegetésében fogannak. Faltól falig cikáznak, mint a csapdába esett állat: „Villámló oda, ahol az onnan: sikító hézag – ahol az innen: kőgörgeteg.” A lehetőségek birodalma, a remény tartománya két pusztaság közé ékelt keskeny mezsgye csak. Egyik oldalon a szűkös vegetatív lét, amely az odi et amo profán parafrázisát csalja elő Violából („Előleng odvam árnya s nyüszít a nyugalmazott küszöbön aludttejíz szeretem s gyűlölöm”), a másikon a megszokottan is tragikus lassú pusztulás:

 

Hogy lehet így élni még? Bélsár, injekció, ágytál, fehér ágy, vérbő szemerek,   húgy rekedt   szaga – nem erre számitottam –

 

Ne csodálkozzunk hát az ilyen keserű kifakadáson: „Kificamodtam mindenkiben. Ezt követtem el.” Persze hogy az olvasó úgy érzi olykor, hogy nagyon is rikító színekkel dolgozik, nagyon is harsány vásári komédiát játszik, hogy arcán vastagon csorog az izzadsággal elegy elmázolódott festék. De ha le tudnánk törülni róla ezt a színpadi mázt, az arca akkor sem változna sokat. Viola József egyenetlen költő. Olykor formátlan, zavaros. De úgy zavaros, ahogy a hirtelen áradások. Ahogy a hirtelen felfakadó iszapvulkán. Egyszerre érezni benne a formátlanságot és az erőt. Okkal mondhatná bárki megmunkálatlannak a verseit, de nem lehet nem észrevenni füstölgő szenvedély fűtötte szavai erejét. Nemegyszer nyersen, emésztetlenül böffen fel belőle a naponta keservesen, rágatlanul nyeldekelt anyag. De verseit éppen ez a sűrű matéria élteti. Azokat is, amelyekbe csak többszörösen átszűrve-átrendezve kerül bele. Akár a több-kevesebb hűséggel álmokat rögzítő prózaverseit is. Olykor nyilván szükségét érzi a közvetett kifejezésnek: talán maga sem mer szembenézni ijesztő belső istenségeivel. Nem szabad nevükön nevezni őket, kihívni haragjukat.

Mondhatnánk, hogy Viola József túlságosan el van foglalva önmagával. Hogy nagyobbakra is tekinthetne, egyetemesebb, felemelőbb dolgokra. De miért vonnánk kétségbe a jogát, hogy megszállott makacssággal bejárja elátkozott birodalmát?