Kormos-Orpheus

Ha valaki elolvassa Kormos István sötéten sugárzó remekét, a VONSZOLNAK PIROS DELFINEK-et, ha átengedi magát a lázálomvillogással futó képek sodrának, figyeli a hosszú sorok ki-kihagyó, meg-megtorlódó szívdobogását, egyszerre érzi meg benne a légszomjas szerelmet és a szerelem kudarcát. S ha azt utolsó visszahangos sort egy kicsit mondogatja magában („alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia”), szinte látja, micsoda éden veszett itt el. Ha azután elolvassa a HÁZ  NORMANDIÁBAN-t, azt gondolja, hogy ilyen pontos, mozgalmas, édes és fájdalmas, élénk és sűrű színekkel festett képet csak az állíthat elénk, aki élete egy fontos színhelyét, a normandiai tengerpartot csak az imént hagyta el, minden részletét őrzi még az emlékezete. De ha utánalapozna Kormos egyelőre, sajnos, megíratlan vagy talán megírhatatlan életrajzában, mikor is volt Párizsban, Normandiában, ahol a két költemény tanúsága szerint élete egyik nagy szenvedélye lobogott, esetleg meg is nézi a Kormos-képeskönyvben a szerelem színterét, a „tejködhabban” elmerült Ertot-t és Cécile szép, egy kicsit óceánpartian komor házát, alighanem meglepődik. Mert, mikor, hétesztendős hallgatását megtörve, megírta a VONSZOLNAK PIROS DELFINEK-et (meg is jelent az ÚJ ÍRÁS 1963. májusi számában), még csak készült a nagy útra. Igaz, a Cécile-szerelem akkor már csakugyan tartott. De itt, Budapesten. Ha hihetünk Kormos szeszélyes keltezéseinek, az atlanti part képeit, hangulatát, a maga zaklatott lelkiállapotát olyan hatásosan megjelenítő vers, a HÁZ NORMANDIÁBAN, meg éppen egy évvel korábban, 1962-ben íródott. Vagyis se „alámerülő Atlantiszát”, se a „kék bálnát”, Jersey szigetét, se a „fekete sziklakönyéket”, se a Jérôme nevezetű szamarat, se a biciklis pék „dombkötéltáncát” nem láthatta még akkor. Mégis minden hideglelősen jelenvaló, kézzelfogható. Mindezt azért mondtam el, mert belevilágít a Kormos-líra természetébe. Mutatja való és képzelet olyannyira rávalló keveredését. Olykor mintha éppen az utóbbi volna súlyosabb.

Megírták róla, hogy „bukott fel a víz alól”, a százados szegénység legmélyéről, „a kastély e balkáni vár” árnyékában lapító „földbenyomott” cselédházak, sáros udvarok, nyikorgó kútágasok, bűzlő „bolhás királyi inget” viselő betlehemesek világából. Gyerekkori nyomorúsága, apátlan-anyátlan árvasága egész életére ráégett, pályája egy-egy szakaszán más-más alakot öltve, mindvégig ott sötétlik lírájában. De tegyük hozzá: roskasztó depresszióit mindig ellenpontozta fel-feltörő féktelen jókedve, táblás-árkos arcán megjelenő mulatságos bohócfintora (okkal veszi magára egyik versében Harlekin alakját), röhögése. Érdekes, hogy a fájdalom éppen utolsó verseiből tünedezik el leginkább, pedig harmadik kötete, az N. N. BOLYONGÁSAI, már a halál közelében épült. Tudhatott is az ólálkodó veszélyről, hiszen szívét, mint halála után kiderült, már megroncsolták az infarktus ütései. Mégis, sehol annyi derű, bukfencet hányó játékosság, szavak, képek tűzijátéka.

Károlymajorban, tizenegyedik gyermekének fogadva, nagyanyja, Ujj Mária nevelte. Kormos emlékezetében gyönyörű (és igaz) legenda lett belőle, akárcsak anyjából, akit archaikus erejű, de minden ízében modern balladában idézett meg, váddal, mert csak a hiányában volt része, és önváddal, mert születésével megölte, és már-már érzéki szerelemmel is, éveken át tökéletesített nagy versében, az EGY KIHANTOLT SÍRRA CÍMŰ-ben. Kamaszkorában került a fővárosba, Erzsébetre, a nagyszüleivel. Ha meggondoljuk, milyen hátrányos helyzetből indult (bár a vásári ponyvával, a verssel, sőt „gorkiji” nagyanyja révén, az irodalommal is elég korán kapcsolatba került), csak csodálkozhatunk, hogy a nem éppen költőnevelő közegben húszéves korára nemcsak hogy hangot talált, hanem el is fogadták. Első versét, az ELTŰNTEK AZ ÉGEN-t (nagyanyja másolta le és őrizte meg bibliájában), huszonhárom éves korában, 1947-ben, már kötetben láthatta viszont, a DÜLÖNGÉLÜNK-ben, bekerült Sőtér István nevezetes antológiájába, a kortárs lírát bemutató NÉGY NEMZEDÉK-be, majd a HÉT ÉVSZÁZAD-ba is. Akkor már vitathatatlan rangja volt. Csak ő tudta, hogy a csodált mesternek, Szabó Lőrincnek, aki 1945-ben elolvasta a verseit, „egyetlen szó sem tetszett”, „minden szavába belekötött”. Csak jóval később derült ki, hogy a naplójába viszont aznap ezt jegyezte be: „Egy fiatal, tehetséges költő, sok groteszk ötlettel az írásaiban: szürrealizmus népi magyar hangon.” Nem akármilyen szeme volt Szabó Lőrincnek: azt vette észre Kormos verseiben, ami akkor még csak halvány ígéret volt. „Karcos torokkal” elrikkantott-gajdolt, eldünnyögött dalai még egyhúrúak voltak. Szép volt, persze, az a keserűséggel fátyolozott Kakuk Marci-s hangulatú szólam. Hiteles is, modoros is egyszerre. Nem tudni, mi lett volna belőle, ha más politikai égtáj alatt szabadon lombosodhat? Noha sorsa akár arrafele is lökdöshette volna, nem jelentkezett „az egyszólamú zenekarba”. Elhallgatott hát, nemcsak hogy nem jelentek meg a versei. Nem is írt. Ha az ÚJ HANGBAN 1956-ban közölt két kis versét nem számítjuk (azokat is Juhász Ferenc erőszakolta ki belőle), majdnem másfél évtizedig tartott benne a csend, bár kötetében erre az időre is keltezett néhány verset. Magában hordozta, elgondolta ő, de csak újjászületésekor írta meg őket. De közben belső világa, költő-énje teljesen átrendeződött. A DÜLÖNGÉLÜNK verseit már szegényesnek, szűkösnek érezte. (Át is írta úgyszólván mindet, s jól tette.) Közben sokféle gátlás is kialakulhatott benne. Csak hat gimnáziumot végzett, de elképesztően művelt volt, a világirodalomban csakúgy, mint a magyarban. Kedves verseit fejből tudta, rengeteget, és velük mérte magát. Nem csoda hát, hogy 1964-ben ezt írta Párizsban feladott, Domokos Mátyásnak címzett levelében: „Keserves dolog az írás, nem úgy, mint ifjú éveimben, amikor olyan felelőtlenül csilingeltem.” Mikor újra megszólalt, egyszeriben kiderült, hogy istenáldotta tehetsége nem roppant meg. Akkori verseiben is van valami dalszerű, de micsoda dalok azok! Jobbára csak a gyerekkoráról, a szerelmeiről meg a halálról szólnak, de egy sokszólamú zenekar zengésével. Gyerekkori élményei nem indulattá sűrűsödtek benne, hanem alkalmas anyagot adtak. Megkezdődött átlényegülésük. Gyerekkora, „hajdanvolt fű-fickó ideje” erotikus glóriával övezett kis szentjei, Mézes Annus (másutt Sövényházi Márta néven „hányja” „farkasalma bokorra” „keményített apácaingét”, mikor cicerélésre szólítja a „meztéllábas kisisten”-Kormost) vagy Fekete Irénke, borjak, nyulak s mindenféle lények egy profánul áhítatos parasztmitológia szereplői. Ott vannak valahogy franciaországi, majd újra pesti verseiben is. Mert Kormos kedélye állandóan kavarta-hullámoztatta egész zűrös, fájdalmas, édes életét. Nem kellett erőlködnie, hogy egymástól térben-időben távoli képeket, képzeteket rendeljen egymás mellé. Hihetetlen könnyen társult benne minden az elemi költészet evidenciájával ható metaforákká, tündöklő ábrákká. Mondjuk csak nyugodtan: orpheusi költő volt, minden engedelmesen fordította feléje költészetté válni kész arcát: tájak, lények, tárgyak, szavak, rejtelmes holdudvarú földrajzi nevek, könnyen mozduló képzelete lakói.