Szekérutak a Notre-Dame felett

OKTÓBER című versét 1974-ben, három évvel a halála előtt írta Kormos. (Merő véletlen, de a sorsára valahogy mégis jellemző, hogy októberben született és októberben is halt meg.) Mintha a hetvenes évtized felgyorsította volna az életét. Második, de első vállalt, verskötete, a SZEGÉNY YORICK, kis híján három évtized termése, 1971-ben jelent meg. Az N. N. BOLYONGÁSAI négy évre rá. Harminchárom vers van benne. Mágikus kabalisztikus szám, rávall Kormosra. Talán sohasem volt ilyen „nyerőszériája”. Magyarázatot akárhányat lehet rá találni. A „fordulat éve” után, mint jóformán minden valamirevaló költő, ő is hallgatott. Csakhogy ő igazán. Üres volt az íróasztalfiókja is, csak, egyébként nagyszerű, gyerekverseit írta. De ha az íróasztalfiókban (már amikor éppen volt neki) nem is, a fejében azért ott voltak a versek. Egyikről-másikról el is mondta, mi van benne, mi a címe, többnyire még azt is, hogy hány sorból áll, ez a részlet igazolta leginkább a létüket. De igazán csak akkor írta meg, mikor, végre, ki is lehetett adni őket. Mihelyt rés kínálkozott, feltámadt benne a becsvágy. Versenyre hívott ki, melyikünknek jelenik meg előbb a második kötete. Az N. N. BOLYONGÁSA-it a legyőzöttnek dedikálta. Talán furcsán hangzik, de akár a játékban, kártyában, sakkban, egyébben, a költészetben is szomjazta a sikert. Barátai tudják, hogy ha megírt egy verset, másnap már hozta megmutatni, vagy még aznap telefonba olvasta. Sokféle gátlás is nyűgözte. Gondolom, félt, hogy a másfél évtizedes hallgatásban elment a hangja, hogy nem tud olyat írni, hogy a legendájának megfeleljen. Mikor aztán 1963-ban megszólalt, és rögtön remekművet tudott felmutatni, a VONSZOLNAK PIROS DELFINEK-et, amelyben hallani lehetett ugyan a régi hangját (a FEHÉR VIRÁG-ét, a KERESZTTEL HÁTUK SZŐRÉN-ét, vagyis azét a sokszólamú dalét, amelyet már nem sokkal pályakezdése után megtalált), mégis valami egészen újat kezdett, visszanyerte biztonságát. A hatvanas évektől egyre teltebben, megejtőbben szól az a fájdalmas-édes, sejtelmes háttérzenével kísért dallam, amelyet én annyira szeretek benne. Lírája egyszerre súlyos, vaskos, érzékies és tündéries, légies, humoros-bohócos és halálosan komoly vagy éppen komor, gyöngéd és csúfondáros. De hadd kockáztassak meg egy misztikus, irracionális magyarázatot is: talán azért is írt, korábbi szokásaihoz képest, olyan sokat, mert a zsigereiben érezte, hogy kevés az ideje. Az eszével nem hitte ugyan, de az idegeivel tudhatta, hogy a szívén már ott vannak az első sebek. Annál különösebb, hogy éppen a halála előtti években halványult el költészetében a gyerekkorából magával hurcolt szorongás, árvaság, s költözött bele valami felszabadult derű.

Az OKTÓBER is csupa gyönyörű mozgalom. Már-már himnikus áradással indul. Időzzünk el egy pillanatig az első sor „gyors madár-Niagará”-jánál. Kormos egész költészete tele van ki tudja, hol-mikor felszedett, részben talán gyerekkori ponyvaolvasmányaiból magával hozott különös földrajzi nevekkel. Jellemző, hogy a FÁKLYÁSOK JÖNNEK-MENNEK két főszereplője, Pistoli és Csempe-Pempe, vagyis a Kormosnak olyannyira kedves Krúdy és Mándy után felbukkan egy harmadik is, a „szintén költőnek mondható” „útrajzoló”, az atlaszcsináló Kogutowicz Manó. Nem egy Kormos-vers képzeletmozdító, asszociációkat lobbantó nevei, a „pajzsos Xingu” (csakugyan van), a „csaták trombitása: Orinoco”, a „pogány Tundzsa” vagy a „legszebb szirén: Indravati”, Ramamboran, Traxith, Lulang (e két utóbbit bajos megtalálni a lexikonokban) vagy a csak a Kormos képzeletében létező Csunga és Xatande („ábrándjai ledöncölt szénaboglyájában titkos-féltett feleségei”) tanúsítják, mennyire fogékony volt Kormos a szómágiára. És nemcsak a rejtelmesen ködlő-derengő földrajzi nevekről van szó. Minden gyerek, ősi ösztönnel, szereti a lakatlan, s épp ezért kedvünkre való, körvonaltalan tartalommal megtölthető vakszavakat. (A mondókák, a kiszámolók varázsereje is az érthetetlenségükben van.) Kormos természetesen nemcsak szerette, hanem hatásosan használni is tudta őket. Akárhány példát hozhatnék, de hadd idézzek csak egyet, a nekem legkedvesebbet, ezt a káprázatos nyolc sort a NAKONXIPÁNBAN HULL A HÓ-ból: „rue de l’Abbé Carton 63 / udvar aszfaltod fény veri / négyszögű kút Cécile nevével / kiáltozásommal teli / Bayeux Cherbourg kuglibabák / lábuk leüti az idő / egy sorsra szánkázott velük / Ertot Flamanville Les Pieux”. Ezt a két szakaszt, az egyébként is csodálatos magyar szöveget, az olvasónak hihetőleg semmit sem jelentő, a versben semmiféle magyarázattal nem értelmesített, mégis szívfájdítóan tündöklő francia nevek emelik, szentül hiszem, a nagy versek régiójába. Meglehetősen messzire kalandoztam a „madár-Niagará”-tól. Mindezzel csak azt próbáltam megmagyarázni, miért nem írt Kormos egyszerűen madár-vízesést. De a verskezdet képeinek természetéről, technikájáról egyébként is szólnom kellene. Tülekednek, egymásra torlódnak, hirtelen váltásokkal lobbannak fel. Alig van időnk, módunk bejárni a hozzájuk vezető utat, mégis azonnal felfogjuk, elfogadjuk őket. Mi sem természetesebb, mint hogy a versbeli madarak valószínűtlen tömegben, elemi erővel zúdulnak (mint egy derűsre igazított Hitchcock-látomás) Kormos ötven évére. Azért húztam alá ezt az ötven évet, mert ebben a villogó, mozgalmas áradásban ez az egyetlen prózai, hétköznapi elem. És még természetesebb, hogy ha már Niagara, akkor fröcskölődve. Eszünkbe sem jut, hogy a madárhoz mennyire nem illik ez a módhatározó, pedig csak másfél sornyira vagyunk tőle. Mert Kormos közben már megnyerte magának a képzeletünket. Az első pillantásra olyan egyszerű harmadik sor is tele van meglepetéssel. Mondhatjuk ugyan, hogy a vérző-füvü-rét a hervadás színeit közvetíti. De a jelző mégiscsak bevonja valahogy a képbe a sebzettség képzetét. Ne felejtsük el, hogy Kormos gyerekkoridéző versei hányféle hangfekvésben éneklik meg a valahai szülőföld rétjeit. Természetes színterei azok „Kormos-Kisjézus” sebzett árvaságának. De vérezhetnek felnőttkora foglalataiként is. Mégis, mintha a „zöld füttyögés” „hajdanvolt fű-fickó idejébe” mutatna vissza, s ellenpontozná a versen éppen csak átfutó árnyat. S azt teszi a viharos madár-kavargás is: a csízek hullámlanak, a pirók csirreg, dehogy némul el az ősz színe előtt, a barázdabillegető (csakugyan szürke egyenruhás) bakák sikeresen hadakoznak a téllel. Minden magától értetődik, azt se kell magyarázni, miféle hasonlatok végpontján kerül a versbe a galagonya-kottaág.

De nemcsak a tulajdonképpen zsúfolt (éppen mert hézagos) képsorok hatnak olyan természetesnek. Ugyanilyen természetes a vers nyelvi szövete, sok mindenből összeálló dallama is. Kormos úgy tud tündökletesen lírai lenni, hogy közben a mondat a közbeszéd könnyű iramával bomlik ki. Nagy periódusai növényi biztonsággal kanyarognak-indáznak érett költészetében. S alattuk, szinte észrevétlenül, a vers indulati-hangulati modulációival, tempójával érzékenyen együtt változik a mérték. Az OKTÓBER természetesen jambikus vers, de az alapdallam állandóan módosul. Már az első sorban is visszájára fordul: trocheussal, vagyis hosszú-röviddel indul, a Niagara (csupa rövid) pergő gyöngysorával folytatódik (dehogy tudta Kormos, hogy, akárcsak lejjebb a galagonyá-val, proceleuzmatikust csinál), és csak a sorvégen hallani a szabályos lüktetést. A hol meglassuló, hol megszaladó, hol lágyan fodrozódó, hol erősen dobogó ritmus a vers szövegének cseppet sem tolakodó, inkább belőle kibomló kísérete.

A légies madárvihar után Kormos két sorral földközelbe téríti a verset. Mondjuk, a gyerek-Kormos parasztvilágába. De ez sem olyan egyértelmű: ezek a „szarvukra szelet szurkáló kisökrök” egyenesen a népmesékből ballagnak bele az iménti képbe. És mi illene hozzájuk jobban, mint a hirtelen archaikusra váltó hang? Erős hangsúlyok ugratják ki már „a barázdabillegető bakák” betűrímeit is. Hát még a „szelet szurkál szarvára”! Ősköltészetünk, mondókáink, ráolvasásaink formás tagolása hangzik ki belőle. (Itt már csak zárójelben: a barázdabillegetős sor kétszer is megszalad, anapesztusokkal szökdel, az ökrös meg hosszú szótagokkal cammog, az alliterációk, a nyomatékok a jambus rövidebb felét is megnyújtják. Kormos mindig is hatásosan tudta keverni a kétféle versidomot, a mértékest és a hangsúlyosat.) De mit is jelent az a sorvégi hajahéj? Lehet, hogy merő egy realizmus: talán a szigetközi ökröket terelik ezzel a kurjantással. Én mégis inkább azt gondolom, hogy ez is vakszó, mondókaelem.

Csak most hangzik el először a címben ígért október. Először meglehetősen köznapian, másodszor jelképesen. El is rontaná vele Kormos a verset, ha nem tenné elébe azt az irodalmias, éppen ezért ironikus-parodisztikus valamint-et. Ezzel aztán a szimbólum el is veszti színpadiasságát. Még csak pont sincs a mondat végén, máris újabb váltás következik. Ismét más színtéren látjuk Kormost, Petőfi bukkan fel mögötte, vagyis egy alig észrevehető mozdulattal visszamutat egyik lehető ősére, de a nyilván meztéllább (ahogy másutt mondja gyerekmagáról), s ezért fölsziszegve baktató Kormos máris Szent Lajos szigetére érkezik, de közben, persze, Miasszonyunk katedrálisa fölött kétségtelenül az otthoni szekérutakat „hömpölygeti ideje”. Ki hitte volna róla, hogy a mecséri, a károlymajori szegénységből, hol-kerék-hol-talp pesti életéből olyan könnyedén lép át majd egyszer Párizsba, s cseréli fel a New Yorkot vagy a Kulacsot a Contival vagy a Seyerrel? De nem erről a valóságos történetről akarok beszélni. Hanem arról, hogy milyen magától értetődően súrlódás-közegellenállás nélkül kerülnek egymás mellé a versben ezek az időben-térben távoli valóságdarabok. Azt hiszem, Kormos tudatában-féltudatában valahogy minden egyidejű volt, kedélye állandóan hullámoztatta-kavarta (kiváltképpen ha verset írt) a valónál is valóbb emlékeit. Nem kellett erőlködnie, hogy felnőttségéből visszacsússzon gyerekkorába, hogy egy francia kisváros „búcsús lárma-süvege” alatt megpillantsa Rárót vagy a győri halpiacot. Talán ezért is van, hogy időnként néhány sorában is óriás teret érzünk. De élete földrajzi színterei máris elforognak, s az OKTÓBER egyszerre tele lesz leleményesen gerjesztett, egyszerre kifinomult és kópés erotikával. Feje felett „tejszagot lobognak” a szoknyák, „pendely-sirályhad keringel”, „lánybokákról lemesterkedett cipőerdő” suttog a fülébe. Aztán a halál. Hogy ne legyen nagyon gyászos-patetikus, egy kicsit játékosan, „csontkalapáccsal csördít” a halántékára. Az égő fű szagától ráadásul még édesen nosztalgikus is ez a kép.

De itt vége szakad a képzelet játékainak. Azt már nagyon is komolyan gondolja, hogy „tenyere csak semmivel tele”, hogy tenyere „karcos árkai” közt csak „kihűlt szerelmek lehellete” szikrázik (milyen nagyszerűen kapcsolja össze ezt az önmagában is remek képet a közös állítmány a tenyér barázdáival), talán könnyes is lett a szeme, mikor idáig érkezett a versben. Vallomás következik itt, felajánlkozás a „szegények Istenének”, s ebben nincs semmi hivalkodó magamutogatás, egy csepp színpadiasság sem. És hogy nincs, ahhoz hozzájárul a versvég olyan józan leejtése, József Attilá-s magáramutatása is. Ahol pedig a látványos fény-árny játék véget ér, és elkezdődik az életével számot vető rész, a vers formája, mintegy önkéntelenül, ünnepivé válik. Rímelni kezd, hogy így is megkösse, szép, végleges formába zárja hitvallását.