Nemes Nagy Ágnes

A költők többnyire vonakodnak kiadni magukat, nem szeretik vagy nem is tudják magyarázni verseiket. Nemes Nagy Ágnes, mint annyi másban, ebben is kivétel volt. Maga adta kezünkbe lírája kulcsait. És mert páratlanul tudatos, villámlóan okos, magát, mesterségét, ihlete (jobb híján használom ezt a hozzá nem nagyon illő szót) természetét szenvedélyesen, már-már természettudományos megbízhatósággal boncolgatta, a kulcsok csakugyan beleillenek a zárba. De szeméremből is meg költészettani megfontolásokból is rejtekező, eltökélten tárgyias lírájában így is éppen elég sok a titok. Nem az úgynevezett tartalomban, hanem a megformálásban. A hetedik ajtó zárva marad, ott a verscsinálásnak olyan titkai vannak, amelyekhez már alig-alig lehet hozzáférni. Hogy is lehetne másképp, ha kezdettől a lélek, a tudat megnevezetlen vagy megnevezhetetlen állapotait akarta megjeleníteni. Az érzelmek senkiföldjét, a névteleneket. Nemes Nagy Ágnes verseiben nagyon nagy ez a félhomályos tartomány. Roppant terei roppant feszültségek fészkei. Az első látásra filozofikus-gondolati megjelenés igazában hatalmas elemi lírát takar. Anyagának hihetetlen fajsúlya van. Hogy mitől? Olykor-olykor látjuk a fogásait. Rá tudunk mutatni egy-egy különös szókapcsolatra, a köznapi szokástól elütően használt szóra, rendhagyó szórendre, a folyamatos közlésbe vágott, csak megközelítően körülírható tartalommal zsúfolt hézagra, egy-egy sokfelé sugárzó képre. És persze, tudjuk azt is, milyen pólusok közt villámlik ez a líra. Értelem és ösztön, ismeret és kétely, hit és hitetlenség, forma és formátlanság, romló és örök, természet és civilizáció. Látjuk tanulmányok sorában magyarázott viaskodását nyelvvel-kifejezéssel. „Ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót”, írta húszegynéhány évesen. Ez a költészetét mindenféle kétes kóklerkedéstől és mindenféle igénytelen hagyományosságtól elhatároló, az észben, a megfogalmazás lehetőségében bízó, de annak határait is meghúzó ars poetica mindvégig érvényes maradt költészetében. Vagy mégsem egészen így? Mert azzal a koronként mindig újratámadó hittel, hogy „a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon, / s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg, / s megszületünk. Megszületik a szájon / örökségünk, reményünk: ismeret”, már a fiatal költő verseiben is felesel a kétely: „Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték / képes kiszűrni pontos csapadékod?” S alább: „A viszonyulás prizmás kínja köt.” Íme, az a bizonyos, gyötrő voltában is költői hajtóerőként működő határozatlansági reláció, hogy, Nemes Nagy Ágnes kedve szerint, egy természettudományos megnevezést használjak. A megismerés ösztökélő igénye-hite, és a megismerés, emberi természetünk és eszközeink szabta határának tudata. A tartalmas, pontos kifejezés sóvárgása és a kifejezendő reménytelen végtelensége, bizonytalansága. De hadd idézzem most már a felnőttet: a versírás neki „kényes egyensúly: keskeny ösvény két szakadék között. Vagy másképpen: az egyértelmű szó és a tagolatlan közérzet párharca”. Könnyű a festőnek, szobrásznak, könnyű a zeneszerzőnek, panaszolja Nemes Nagy Ágnes nem egy hajdani és jelenkori társával egyetértésben. A kép, a zene éppoly sokértelmű, gomolygóan tartalmas, mint a mögötte álló látvány vagy érzésbokor. De próbálja csak valaki szavakba foglalni, hogy élete bármelyik, akár legköznapibb pillanatában mit érez! Ráadásul minél finomabb, bonyolultabb az emberi gondolkodás, szavaink annál inkább kiürülnek. Csak nyelvtani viszonylatokban élnek. Nem látványt, csak fogalmat közvetítenek. A költő hát, aki azért nem bolond lemondani a fogalmiság adta lehetőségekről, pótszerekhez folyamodik. Elbitorolja sorstársaitól a zenét, a képet. Lehet, hogy tökéletlenebbül csinálja, de épp ez a közegellenállás izgatja-sarkallja. S éppen Nemes Nagy Ágnes költészete nagyszerű példa rá, hogy ez a dilemma nem a kudarc beismerését, az elhallgatást parancsolja. Mert ő aztán tudott zenét csinálni. A puszta ritmikától a már lekottázhatatlanokig. Mit tudott a mondattal, a periódusok feszes ívével vagy hirtelen megtörésével, az ismétlésekkel, az elhallgatásokkal! S mit a versszerkezettel! Gondoljunk a vissza-visszatérő, egymással feleselő, egymást kerülgető, szétváló, összefonódó motívumokkal játszó BALATON-jára! Vagy a VILLAMOSON párhuzamosan futó s végül összesimuló kettős szólamára! De dallamot ír le egy-egy verse indulati íve is. És gondoljunk a nagy versek tövében fel-felszökő, csak a felületes szemlélőnek egyszerű dallamú kis dalokra! És aztán ott vannak a képei. A levegősek-szelesek, a nyugtalan és fenséges-biblikus lobogásúak. A gótikusan szikárak, csontosak és az érzékiesen-párásan ragyogók. Hadd idézzem megint őt magát: „Sokat beszéltünk itt filozófiáról meg intellektuális szenvedélyről, vagyis egyik alaptémámról. De hát mindez mit ér erő, izom, érzékletesség nélkül? Az elvontságnak az én szememben teste van.” Azt hiszem, ebben a tárgyra-testre éberen tapadó teremtő figyelemben van Nemes Nagy Ágnes kivételes képessége, ereje. Abban, hogy az ő szívében „boldogok a tárgyak”, abban, hogy „fantáziája rendkívül röghöz kötött”, abban, hogy az egészre mutató jegyeivel, nagy energiájú részecskéivel rögzítette, s olyan masszív szépséggel tudta aztán elénk állítani a látványt, hogy szinte test szerint jelenvalónak érezzük. Dehogy akarom én ezzel lírája már-már irgalmatlan erkölcsi, gondolati sugárzását, metafizikai, ismeretelméleti ajzottságát kicsinyíteni! De hadd kockáztassam meg mégis, hogy verseit azok az erős háttérderengésben álló tömör tárgyak, azok a súlyos anyagú testek éltetik leginkább. Kedvencei, a fák, „kimondhatatlan tetteikkel” vagy a nehéz muralovak csakúgy, mint a lírájában olyan fesztelenül járó-kelő angyalok. Mert milyen angyalok is azok? Emlékezzünk csak, milyen érzékien földi „az ifjúságtól, lustaságtól / hullámos-léptű lassú Gábor”, s mennyire ismerős mindnyájunknak az „utolsónak maradt Mihály”, mert „vasderes-színű tüske-hajjal, / mint az apák, ez olyan angyal”. És emlékezzünk csak, hogy írja le a lópatkolóst, egy kovácsműhely behavazott udvarát, az útjavítást, a Déli pályaudvar építését, a Balaton-környék hegyeinek geológiájá-t, az eszpresszógép hasán torzítva tükröződő betlehemeseket, a behavazott tujafát vagy egy gejzír (gondolom, sosem látott) készülődését-feltörését. Verseinek legsúlyosabb tartalmát a versbeli részletek, tárgyak sugallják. Külön-külön és együtt, mint az egymásnak fordított világító testek. Nekem legalábbis bennük, általuk nyilatkozik meg az a nagy költészet, amelynek régóta nyilvánvalóak az arányai.