Nemes Nagy Ágnes arcképéhez

Jó tíz évvel ezelőtt egy Áprily-versről beszélgettünk Nemes Nagy Ágnessal a rádióban. A SOMVIRÁGOS OLDAL-ról. Abban a négykezes esszében (mondhatom annak, hisz később, csak egy kicsit megigazítva, írásban is megjelent) olyan mélyre világított bele egykori tanára lírájába, természete titkaiba, mint előtte talán senki. Valami lelkes szeretettel s egyszersmind tárgyias szakszerűséggel. De nem arról akarok most beszélni (különben is köztudomású), hogy tudta Nemes Nagy Ágnes a tiszta értelem és a villámló intuíció kettős fényébe állítani, minden ízében láttatni a verset. Hanem arról, hogy az elemzésből kitetszett: valami mélyen fészkelő vonzalom (óvatosan talán rokonságnak is mondhatnám) kötötte Lajos bácsihoz. Egy korrajznak is nagyszerű emlékezésben leírja, hogy ő volt az első költő, akivel találkozott, s aki egyébként egy cseppet sem látszott költőnek. Ki hinné, hogy a minden mozdulatában modern, annyiféle 20. századi irányzaton iskolázott, bonyolult hangszerelésű lírát művelő Nemes Nagy Ágnes olyan természetesen rá tudott hangolódni Áprily édes, a mi nemzedékünknek talán túl édes hegedűszólamára? Hogy szerethette, mert szerette, telt rímeit, kedvvel kizengetett tiszta mértékeit, sajgó romantikáját? A szemérem, a rejtekezés ösztöne talán közös volt bennük, de mennyire más a mód, a forma, amelyben ez a hajlam megnyilvánult! Az Áprily-vers csupa elhallgatás, sejtelem, fátyolos zene. Mégis első személyben beszél. Nemes Nagy Ágnes nem. Ő nagy képekbe (tárgyakba, alakokba, helyzetekbe) vagy éppen történetekbe öltözik. Lírája az ötvenes évek második felétől egyre személytelenebb. Mégis nagyon sok mindent elmond magáról. De egyvalami mindkettőjükben megvolt: a természethez való kötődés. Áprily természetközelben élt. Nemes Nagy Ágnes visszakívánta a veszélyeztetett fákat, bokrokat, állatokat. Az ÉJSZAKAI TÖLGYFA már-már didaktikus célzatossággal mondja ezt az igényt. Meglehet, ebben Áprily hatott is a lét végső kérdéseire szegezett, többnyire bölcseleti légkörű, a táj- és természetlírára egy cseppet sem hasonlító költészetére. (Hatott persze mással is, tisztaságával, hajlíthatatlanságával. És nyilván tőle kapta a Baár-Madasban azt, amire leginkább szüksége volt: a költészet, a mesterség ismeretét.) De volt Áprilynak egy másfajta tudása, szenvedélye is: közelebbről ismerte az állatokat, növényeket, mint nem egy hivatásos természetrajztanár. Tudta a nevüket, s úgy tudta megidézni őket, hogy versbeli másuk egylényegű volt velük. „Amit Áprily mond, az úgy van, és ezt alá kell húznunk. Mert ez egyáltalán nem olyan magától értetődő a költészetben. Őnála nem szimbólumok repdesnek bokorról bokorra, azok valódi pintyek, cinkék, őszapók, amelyeknek természetét, természetrajzát, sőt egyéniségét is minduntalan fel-felvillogtatják az ő versei”, mondta idézett beszélgetésünkben Nemes Nagy Ágnes. Ez a szakszerűség, ez a cseppet sem hivalkodó természettudományos fedezet mindig ott van az ő költészetében is. És nemcsak azért, mert egy-egy tudományos utalásnak, meghatározásnak, szakszónak tudta az esztétikai szerepét: semlegesíteni, ellensúlyozni lehet vele a túl édes lírát, a kitartott tenort, amitől egy kicsit megcsömörlött disszonánsan csikorgó korunk költője. Hanem azért is, mert így még inkább testet ölthettek a szemének, a kezének, a szívének olyan kedves tárgyak. A gyerekkorából ismerős fák, bokrok, virágok (tele vannak velük a versei), s később a nagyvárosiak is: villamosok, gépek, feltúrt utcák, eszpresszógépek, kovácsműhelyek.

De hadd legyek most egy kicsit személyesebb. Miután Nemes Nagy Ágnes szakszerűen és érzékletesen elmondta, hogy miféle növény a som, milyen a virága, gyümölcse, Áprily lírájának intim tartományaira utalva, felidézte gyermekkori emlékeiből a sombefőttet, a somlekvárt. Nem tudom, szokás-e még manapság szedni, befőzni a somot, s nem mi vagyunk-e az utolsók, akik gyümölcsöt látnak a Balatonfelvidék szép sombokrainak termésében. Mindenesetre az Áprily-vers elemzésére és beszélgetéseinkre emlékezve vittünk Ágnesnak egy üveg sombefőttet. Jelképe volt ez földrajzi rokonságunknak. S az volt az is, hogy nagyjából egy nyelvet beszéltünk. Nem a költői nyelvre gondolok, bár abban is hasonlított az ízlésünk, hanem az igazira, a gyerekkorban belénk rögződött beszédre. A tiszaháti, szamosháti, a partiumi nyelvre. (A Partiumot, történelmi dimenziója, visszhangos volta miatt, amúgy is szerette emlegetni.) Voltak szavaink, amelyeket többnyire és nagy örömmel, csak egymástól hallottunk. Ő tudta, mi az a liha kenyér, én meg azt, hogy miért mondja egy hajdani szilveszteréjszakán, hogy ő csak úgy roszpitál, azaz, csak mutatja, csak derékringatással jelzi a táncot. Egyszer-egyszer kimondott egy nevet, és felvidult, ha ismertem a viselőjét. A franciás műveltségű gyerekriogató nagynéni, Hagara Tullia nevét önmagáért, rejtelmes-idegenes hangzásáért is kedvelte. Én meg emlékeztem, mennyit emlegették a mi családunkban Nagy Miska bácsit, Ágnes jogász apját, tudtam, hogy akárcsak én, Ugocsában, Halmiban laktak. Hanem mikor valamelyik néném megkérdezte, szoktam-e mostanában találkozni Ágival, fogalmam sem volt, kire gondol. Mert ha valakihez nem, hát Nemes Nagy Ágneshez egy cseppet sem illett a becézés. Nemcsak azért, mert lenyűgöző műveltsége, nemegyszer engesztelhetetlen-zord szelleme és nagyszabású lírája már-már nyomasztó lehetett, különösen a fiatalabbakra. Hanem azért sem, mert egyébként minden rezdületében városiasan modern egyénisége mögött minduntalan fel-felsejlett valami szálkás, patriarkális-vidékies erő. Mintha az ŐSEIMHEZ című versében emlegetett „Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák” épp csak karnyújtásnyira ott álltak volna mögötte, mintha már fiatalon is nagy csontú arcában ki lehetett volna tapintani erős járomcsontjukat. Talán protestáns hajlíthatatlanságukat is megörökölte. Nem vallásos hit volt ez benne. Egyszerűen csak magatartás. De a zsoltárok, a Biblia bélyegét bizonyosan megtalálja verseiben a figyelmes elemző. Nemcsak az olyan nyilvánvaló parafrázisra gondolok, mint a LÁZÁR. (Parafrázisnak mondom, de persze megváltozik benne a bibliai történet iránya.) Nemcsak a PATAK-ra, a nélkülözött hit s a sokféle kétely tömör drámájára, amelyben, sóvárgott biztatásul, ott kanyarog-bujkál a szép híves patak, hanem olyanokra is, mint a bűnbeesést gyönyörű színpadra állító PARADICSOMKERT. Költészetének ez a fészke is közeli ismerősöm.

Hanem most, halála után, hogy megpróbáltam helyekhez, dátumokhoz kötni közös vidékünket, közös eredetünket, kiderült, hogy nem tudom. Miért, miért nem, Nemes Nagy Ágnes keveset beszélt a gyerekkoráról. Úgy látszik, akárcsak költészetében, kedve ellenére volt a személyes vallomás. Nem tartotta fontosnak a felmenőit, a családi örökséget? Igaz, az imént idéztem az ŐSEIMHEZ-t, de idézhetném azt is, hogy „sejtjeimen nem csörgedez családom”, s hogy „hazám a lét”. Vettem hát elő a lexikonokat, irodalomtörténeteket. Megtudhattam, hogy Budapesten született, nem is Ugocsában. De más adatot, bővebb életrajzot hiába kerestem. Emlékezéseiből, a kérdezőknek adott válaszaiból inkább csak a Baár-Madasra vagy az ostromlott Budapestre (de ott már nem csak magánéletet élő egyetemista, már benne van az irodalomban, Szerb Antallal, Halász Gáborral beszélget, levelez, férjhez megy Lengyel Balázshoz) meg a Muraközre esik fény, ahová elkíséri a karpaszományos szakaszvezető kritikust. Életének ez a szakasza már láthatóan, foghatóan benne van a verseiben, Budapest, mondjuk, a sokféle időben játszódó EKHNÁTON ÉJSZAKÁJÁ-ban, a Muravidék a MIHÁLYFALVI KALAND-ban. Persze benne van a verseiben az is, amit Ugocsából, elsüllyedt gyerekkorából, kamaszkorából, a családi emlékezetből hozott, hozhatott magával. Azok a bizonyos képek („Hogy szerettem a képeket! / Istenem, mennyire szerettem, / ha ott fújtattak körülöttem, / horkoltak, ideges lovak”). Az üvegek nyakában álló gyertyák, az olajzöld bőrű (kötőtűvel megszurkált) dinnyék, a rózsaszínű krepp-papírbabák, az elvermelt, tavaszra megkásásodó alma, a friss vastól füstölgő lópata, „az őszmellű, az óriás, a nagy, fehérhúsú kovács”. És sorolhatnám tovább a nekem jó ismerősöket. De, azt hiszem, nemcsak képeket hozott. Sokkal inkább a látás képességét. A dolgokra, az anyagra való figyelést. De az már tehetsége, nekem legalábbis, legfontosabb eleme, hogy a tárgyat, a testet, az anyagot szinte test szerint tudta beletenni a versbe. „Fantáziám rendkívül röghöz kötött”, írta költő-természetéről, s ebben nincs egy szikrányi szerénység sem. Ki fogja egyszer megírni ezt az egyelőre, sajnos, kiadatlan történetet? A gyerekkorát, a kamaszkorát. Kíváncsiságból megnéztem az 1986-ban megjelent irodalomtörténeti kézikönyv Nemes Nagy Ágnes-fejezetének bibliográfiáját. Azt persze tudtam, hogy monográfiát nem írtak róla. (El se merem gondolni, hány nála sokkalta jelentéktelenebb költő „életét és munkásságát” dolgozta már fel a két közismert monográfia-sorozatban a szorgos filológia. Lehet, hogy olyan sokáig hatottak az ötvenes évek tilalmai? A rossz beidegzések? Még a későn kapott Kossuth-díjjal is másodrangú költőpolgár maradt? Vagy talán kétségtelenül nehéz, mondhatni, talányosan homályló lírája értelmezése látszott túlontúl nehéznek? Vagy féltek kihívni szigorát?) De azon mégiscsak elcsodálkoztam, hogy az egyébként hosszú felsorolásban többnyire csak kritikák, recenziók sorakoznak, nagyobb tanulmány három-négy, ha akad.

Később aztán, az ötvenes években, már közelről láttam az életét. A Kékgolyó utcai lakás, ahonnan a VÁROS, TÉLEN képeire, tárgyaira lehetett látni, a „felziháló” kovácsműhelyre, „a tűzfal tövén guggoló viskóra”, drótra, talicskára, „fehérrel megvasalt kerékre”, igazi menedék volt, a naponta megújuló fenyegetettség terelt össze bennünket abba a jóleső istállómelegbe. Ott olvashattuk a magunknak, egymásnak írt verseket, az Ágneséit, Jékely Zoltánéit, Kálnoky Lászlóéit. Ott láttam először Pilinszky APOKRIF-jét is. És persze Mándy Iván tilos novelláit. Laktam is ott, legalábbis papíron, mert úgy emlékszem, aludni nem sokat aludtam a cselédszobában. Ez a kitelepítésem után volt, s hogy végül is mentesítettek, abban Lengyel Balázséknak is része volt. S ha az imént zord szellemnek mondtam Ágnest, hadd tegyem most hozzá az ellenkezőjét. Kedves volt, derűs, játékos, s leginkább éppen akkor, amikor „erkölcs és rémület között” kellett, igazán nem könnyen, élnie.