Líra és természettan

Milyen tüntetően lírátlan, tárgyszerű cím! Mintha természetrajzórán írna dolgozatot Nemes Nagy Ágnes. Ezt a verset talán az ötvenes évek vége felé írhatta. Akkor már jó ideje szerette az ilyen fakó, lírátlan címeket. Hanem a vers, bármennyire tárgyias is (mert akkorra költője már végleg elkötelezte magát az objektív líra mellett), egy cseppet sem lírátlan. Elég egyszer elolvasni, hogy megérezzük feszültségét, gyönyörű iramát, indulati ívét. De az első sor még mintha a címhez tartaná magát. Egy tőmondat, az indult, vagy annál is kevesebb, hiszen forma szerint alanya sincs. Hiányos a következő mondat is, abból meg az állítmány maradt el. Szófukar, első pillantásra egy cseppet sem költői verskezdés. Nemhogy érzelmi-indulati, de még hangulati tartalma sem igen van. Persze, tudjuk: az ilyen hiányos mondatokat éppen a hiány, a hézag telíti sűrű tartalommal. Jobban odafigyelünk rájuk, meglehet, csak azért, mert eltérnek a közbeszéd szokásaitól. Vagy mert kisebb helyre szorul bennük, amit közölnek? Mindenesetre tartalmuk tömbszerűbb, foghatóbb. De a második sorban hirtelen minden meglódul. Az első sor rövid, hat szótagos, a pont is, az emelkedő sorvég is megállásra kényszerít, szünetet parancsol. A második sorban a mondat szinte kifut a teréből, a mérték a sor végén ereszkedik, mintegy átbukik a határán, a sor majdnem kétszer olyan hosszú, mint az első. A ritmus is megbolydul, mozgalmas-ideges lesz. Szembeszegül a jambikus indítással, daktilikusan (ereszkedve) megiramodik (tá-ti-ti) s ezt a szapora lábat ismétli a sorvégen is. S közben: geológia, fizika, vegytan. Mert Nemes Nagy Ágnes szerette a természettudományt. Önmagáért is, és úgy is, mint az ő felfogása szerint való modern költészet egy lehető hatóanyagát. Nem mintha tudós verseket akart volna írni. Csak le-leütött egy-egy ilyen hangzatot, hogy jelezze: világához, világunkhoz ez is hozzátartozik. És hogy ezzel is elszigetelje a tolakodó lírát. (Hozzátehetném azt is, hogy természettudományos érdeklődése egylényegű talán gyerekkorából magával hozott természetszeretetével. A természet nagy formái, elemi erői nem egy versében adnak testet, alakot mondandóinak: A GEJZÍR szomszédságában a VIHAR villámló forgatagasodra egy erkölcsi, történelmi drámát kelt életre, a KÖZÖTT földtani, mikrofizikai jelenései az emberi lét természetéről szólnak, a FENYŐ földtörténeti sugallatokat közvetít.) A GEJZÍR második sora akár egy tankönyvbe is bekerülhetne: íme, így működnek a földmélyi erők. A kiválik szakszó, nincs benne semmi költőiség. Mégis, ha máshonnan nem, az arányos fogalmazásból, a talán csak véletlenül, mégis hatásosan felhangzó betűrímből (kivált a kristály), a váratlan dallammodulációból tudjuk, hogy itt most valami rendkívüli dolog fog történni. Nemcsak a föld mélyén, hanem a vers szövegében is. De alighogy a vers nekilendül, a megismételt kezdő mondat máris megakasztja. De csak egy pillanatra. A harmadik-negyedik sor nagyszabású képe jelzi az emberfeletti dráma közeledtét. Mostantól a vers alig-alig közöl. Maga az anyag áll előttünk, mindent hatalmas viharzásba lódító energiáival. Nemes Nagy Ágnes mindig is hatásosan tudta színre vinni ezeket az emberi mértékkel nem mérhető, időben, térben egyaránt határtalan erőket. A BALATON két, némi túlzással, dalszerű szakaszában világnyi drámát sűrít. („A kisebb tó, a fok mögött. / A nagy víz hajdan erre járt. / Levendula-mezők között / látni a geológiát. / Hegyet gyűr, szétszakít, / humuszt morzsol hamuból, / s iszonyatos lábujjai / kiállnak a saruból.”) A teljes égitest jégtalpa monumentális kép, olyan, amilyeneket Nemes Nagy Ágnes mindig is tudott csinálni. S ez a monumentalitás folytatódik az előbb a sók mondattani sémáját ismétlő akkor az üregek után is. A színtér hol résnyire szűkül, hol óriásira tágul. Ott kell eljátszania gyötrelmes-gyönyörű szerepét a rést, kivezető kaput kereső víznek. Ez a hol tömör, hol üreges táj olyan valóságos, hogy szinte tapintható, mintha minden részletét, zegét-zugát, a történések minden mozzanatát a szemünkkel látnánk. Micsoda diadala ez az ismeretlent látó költőképzeletnek! A dráma pedig egyre feszültebb: a víznek, akeskeny test-nek, aránytalan súlyok-kal, gátakkal-falakkal kell megküzdenie. A láthatót, a foghatót hirtelen egy másfajta kép váltja fel. Tulajdonképpen nem is kép (bár nagyon is látjuk), hiszen az óriási barlangot, a földmélyi katedrálist nem ábrázolja a költő. Ezt a képet halljuk. A hirtelen szabad utat találó, a tömör sziklafalból, felgyűlt energiáival kitörő víz moraját. Ráadásul a barlangnyi visszhang-ban az is benne van, hogy ez a roppant robajlás be van börtönözve. Ez a visszhang maga is merő egy dráma. Aztán megint szűk járatokban furakodik-forrósodik (figyeljük csak a forrósodó csavarmenettel képet: ez a kellő pillanatban mozgósítható valóságismeret Nemes Nagy Ágnes egyik legnagyobb költőerénye), az utolsó sorban már füstölög a víz. Tudjuk: itt már a tetőpontnak kell következnie. Ezt mondja a gondolatjellel megtört, megint csak csonka mondat is: amíg egyszer–. Ez a jelenet sem akárhogy van megrendezve. A költő biztos lehetett a hatásban. Ennek a feszült képsornak persze nyelvi alakja is van. Az első sorok fékezett futása, hol egyetlen szóba szorított, hol kiszabaduló, de aztán megint megállított, darabos-rögös mondatai után most egy hosszú periódus következik. Egy főmondat („keskeny testével lassan préselődött”) körül tömör szintagmák, állítmánytalan mondatkoloncok, határozós szerkezetek. A hogyan-t, a hol-t erős fénnyel megvilágító mód- és helyhatározók. Ez a hosszú mondat éppolyan dúltan drámai, mint a szakasz képsora. Most térjünk vissza a képekhez. Talán csak mellékesen, de nyilván megérezzük, hogy ebben a részben a korábbi tárgyias, szenvtelen légkör megváltozik. Nemcsak azért, mert önkéntelenül átvesszük a képek, a mondatok drámai mozgalmasságát. Hanem azért is, mert színtér és szereplő óriási méreteivel is emberszabású. Mert a víznek keskeny teste van, mert a kőzetek kínná gyűrődtek (erre a különös metaforára másért is érdemes odafigyelni. Éppen fordítva történik, mint ahogy szokott. Nem az elvont főnév, a kín kap látható alakot, hanem a kőzetek gyűrődnek elvont fogalommá.) A képzelet (a vers árama) ide-oda jár szervetlen és emberi közt. Elkezdődött ez már a teljes égitest jégtalpá-val, s folytatódik a ráncossá, barázdássá dermedt magma metaforájával, a köves agyvelő-vel. Mintha a vers képei egyszerre láttatnák a tárgyat és az absztrakciót, a testet és a lelket. És mintha azt sugallnák, hogy az ember kínja, küzdelme, diadala valamiképpen egynemű a világéval.

Két rövid mondat, az akkor kivágott és az aztán lehullt, fogja közre, éppen annyi teret hagyva neki, amennyire szüksége van, hogy kiteljesedjen, és semmi se illanjon el belőle, a dráma gyönyörű, téres-tündöklő tetőpontját. A katarzist. Nagy jelenet, nagy képekben. A hosszú, függőleges pillanat szembeszökően mutatja a Nemes Nagy Ágnes-kép természetét: nála „az elvontságnak is teste van”, írta le nem is egyszer. Csakhogy furcsa egy metafora ez megint: a feltörő vízoszlop éppen az absztrakcióban válik igazán testszerűvé, láthatóvá. Az anyag helyett az elvont pillanat. Miért látjuk mégis jobban, mintha azt írná, hogy egy hosszú, függőleges vízoszlop? Azért, mert letérít a közbeszéd, a köznapi kép megszokott vonaláról. És azért is, mert ez a pillanat átveszi a vízoszlop tárgyszerűségét, hiszen hosszú és függőleges. (Persze, a hosszú mindkét jelentésével benne van a képben: pillanat ugyan, de hosszan tartó, mint minden nagyszerű tünemény, és hosszú fizikai értelemben is.) Vagyis kétneműségével ez a jelző is összeköti a foghatót és az elvontat. És mi sem természetesebb, mint hogy ez a pillanat gőzölgő jégmezőkbe tűzve áll előttünk: szilárd talapzata van. De ez a kép mintha még külön is lejátszaná az imént olyan gazdag részletezéssel előadott drámát. A jeges mezőben ez a forró ejakuláció. Az elvont és fogható egybejátszása folytatódik, ezúttal is az érzékletesség javára. Az ugrás elvont, testtelen, vagyis a vízoszlop mintegy ránk kényszeríti, egyébként tartalmas, absztrakcióját, de az ugrás-nak víznemű (ez a szó megint a szaknyelv felé húz) izmai vannak, s ezzel vissza is kapja a köznapinál sokkalta feltűnőbb testét. Ha most már egybelátjuk a vers részleteit, bizonyosan megsejtjük belőlük a fizikai jelenségek metafizikai hajlandóságú szépségét. Mintha ez a szakszerűen leíró vers végül is nemcsak a gejzírről, hanem a világról, az emberről, rólunk is szólna, ha nem is tudjuk pontosan, hogy miért, mi módon.

Az utolsó, ötsoros részben elül a geológiai vihar, most visszafelé tesszük meg az utat. A leírás egyszerre pontos, tárgyszerű és szuggesztíven költői. De a föld füstölgő, sós öbleibe visszahúzódó gejzír itt is megőrzi élőlény-természetét. Vadállatmódra hördülve hagyja el a pompás színpadot, vadállat-szíve van, de még az akna odva is meg-megrándul, mint egy meggyötört eleven szervezet. A vers zaklatott szívdobogása elcsendesedik, az imént még ingatag mérték megbízhatóan lüktet, a mondatok elemista nyelvtankönyvbe illően szabályosak. Most már eltűnődhetünk rajta, miféle verset is olvastunk. Nézhetjük egyszerűen leíró versnek. Éppen elég nagy teljesítmény, ha valamit úgy le tudunk írni, hogy felidézzük vele a látványt. Az is elég, ha ebből a lenyűgöző képsorból megérezzük Nemes Nagy Ágnes erejét, szinte nem is költő-, hanem szobrászizomzatát. A GEJZÍR nem kényszerít ránk semmiféle jelentést, de sok mindent sugallhat. Gondolhatom, hogy az anyagi világ, a természet váratlanul megnyilatkozó elemi erejéről, egy emberfeletti dráma fenséges szépségéről szól. Gondolhatom azt is, kiváltképpen ha a leírás antropomorf elemeire figyelek, hogy példabeszéd ez az emberi sorsról: létünk, körülményeink börtönében élünk, kínlódva, küszködve törekszünk előre azért a szép fausti pillanatért, amikor fölébe kerekedhetünk nyomorúságainknak. Ha így olvasom, erkölcsi tanításnak is nézhetem a verset. Ha meg arra gondolok, hogy A GEJZÍR az ötvenes évek végén vagy a hatvanas évtized elején íródott, történelmi parafrázisnak is tekinthetem. De a legjobb, ha nem próbáljuk lefordítani, ha meghagyjuk sokféle jelentést kínáló zártságában.