Tárgyak, lények, káprázatok

Az IMPROMPTU címet természetesen nem lehet komolyan venni. Pilinszkynek csak jobb híján juthatott eszébe, vagy mert, mint köztudomású, nagyon szerette a zenét. A közvetlen élmény, a versindító alkalom alig-alig érzik lírájában. Legtöbb verse mögött az „éber, már-már személytelen figyelem” rögzítette helyzetek, képek, más-más idejű emlékek tömege gomolyog. A költőnek, mondta abban az 1946-os előadásban, amelyből az iménti idézet való, meg kell küzdenie „a túlexponált emlékek formátlan, állandóan születő és szaporodó tömegével”. „Ezzel szemben dolgozik – és ez már szorosabban a mű születéséhez tartozik – a kiválasztás, az elrendezés, a megformálás igénye.” De ha nem hinnénk is neki, ha nem ismernénk is költőtermészetét, versei ismeretében akkor se igen gondolhatnánk, hogy tudott könnyű kézzel, rögtönözve írni. „Irdatlan lassan írt, szótagról szótagra kalapálta verseit”, emlékszik vissza Görgey Gábor. Az APOKRIF-ot, sokan emlékeznek, hetekig írta, ha egy-egy sorral továbbjutott, rögtön elmondta barátainak, elsősorban Nemes Nagy Ágnesnek, újra és újra átjavította, ahogy az ÚJHOLD évkönyv 1986-os I. kötetében közölt kézirathasonmás tanúsítja. Egy alkalommal Görgeynek egyetlen sort mondott el, azt, hogy hangokat ad egy torony teste, leste az arcán a hatást, majd hozzáfűzte: „Tudod, amíg az ember az ilyesmit kifüleli.” Nyilván így válogatott, könyörtelen szigorral, a fejében tülekedő hangok, képek közül, az IMPROMPTU írása közben is. De ha sokáig hordozta is magában majd később, alkalmas pillanatban versbe kerülő élményeit, ha tudjuk is, hogy lírája legmélyebb forrásai benne, kedélye magasfeszültségeiben, metafizikai ajzottságában vannak, mégis többé-kevésbé nyilvánvaló, hogy éppen az IMPROMPTU körüli versekben, vagyis a negyvenes évek végén, az ötvenes évek első felében, a színhelyek, a részletek valóságosak. Mintha az volna az IMPROMPTU színtere is. De ugyan hol lehet ez a tengerpart? Talán 1947-es olaszországi tartózkodásakor rögződött emlékezetébe? Nehezen tudom elképzelni az akkori Pilinszkyt, amint éppen kifelé vonatozik Ostiába. Nemes Nagy Ágnestől tudható is, hogy Rómában „azt az életformát folytatta, amit otthon megszokott. Beült az Argentína eszpresszóba – néha némileg hasonló barátjával, Toldalagi Pállal –, s ott cigarettázott egész nap”. Vagy ez a tengerpart nem is igazi tengerpart, inkább valahol a Balaton körül kellene keresnünk? De figyeljünk csak oda az első szakaszra! Akárcsak a cím, megtévesztő az is. Az össze-vissza csatangolok igaz is, meg nem is. Bizonyos, hogy Pilinszky akkoriban csakugyan csatangolt, de ha hozzágondoljuk a hónapok óta szakadatlan-t, mégis azt hihetjük, hogy ez a céltalan, drámai vándorlás a tudat vagy a féltudat terein játszódik. Egy lelkiállapotot jelenít meg. De az iránytalan belső zarándoklatnak mégis a fogható világ adja a testet. Valószínűleg egyszerre külső és belső élmény az öldöklő, édes napszúrás is. Nagyon is illik a tengerparthoz, de a kép Pilinszky közérzetére általában is jellemző ambivalenciája mintha arra vallana, hogy valahol a háttérben egy gyönyörűséges-gyötrelmes szerelem lappang. Az IMPROMPTU kötetbeli és Pilinszky akkori versíró tempóját tekintve, időben is közeli szomszédja A SZERELEM SIVATAGA. Bár hát micsoda szerelmes vers az is! Sokkal inkább szól a létezés perzselő-emésztő kínjainak odavetett kreatúra sorsáról, mint a szerelemről. Az első strófa utolsó sorának igéje, a kápráztat (ráadásul éjjel-nappal) a Pilinszky-líra mélytengereibe világít: káprázatait a külvilág lobbantja fel, de fényerejüket elszenvedőjük lelkéből kapják. Nem tudom, mennyi volt benne a szerepjátszás, hisz Pilinszkynek kétségtelenül voltak színészhajlamai, de előfordult, hogy ha valaki váratlanul meglepte a szobájában, úgy kellett felrezzenteni révületéből. Voltak (bizonyosan kereste is őket) elragadtatott órái, napjai. Voltak maguktól támadt vagy felidézett látomásai. De mondhatnám úgy is, józanabbul, hogy nagy versei tele vannak erős sugárzású képekkel, amelyeket éppen realitásuk telít roppant energiával.

A verskezdő szakasz első személyben beszél. Nincs benne semmiféle trükk, itt csakugyan Pilinszky szól az olvasóhoz. Hanem ami utána következik, ahhoz, némi túlzással, Pilinszkynek csak annyi köze van, mint nekünk. A sok-sok látomás-t ő látja és láttatja velünk, és persze mindez személyes érdekű, de a közlés személytelen. Mintha Pilinszky csak eltűrné, csak hagyná bekövetkezni a látomásokat. De azért ne legyünk misztikusak: lehet, hogy ebben a tündökletes képsorban több a tudatos munka, mint az irracionalitás. Az első strófa forró személyességét nemcsak az első személy elmaradása töri meg, hanem a képsort bevezető kérdés is a kijelentő mondatok után. A világító képeket semmi sem vezeti be, mégis hézagtalanul tapadnak a kérdéshez. Nem tudjuk, ki az alany, legfeljebb a kép ragyogásából, a mozdulat szép ívéből gondolhatjuk, hogy nőről van szó, nem is kell okvetlenül eldöntenünk, olyan természetes érvénye, logikája van a jelenetnek. Nemcsak a tündökletesen fiatal jelenés – lebeg maga a színpad is. El se igen gondolkodunk rajta, mi tartja össze ezeket a tulajdonképpen széthúzó elemeket. Honnan ez a hirtelen sötét? Hiszen az imént még minden merő ragyogás volt. (Igaz, éjjel-nappal.) Persze, lehet ennek a képnek, az első szakaszhoz képest, más ideje is. De ezen a jeleneten belül is mintha többféle idő keveredne. Mert közben tüzet fog mesze pár vitorla, és merőleges déli meleg zuhog a szétszórt kabinokra. A természetelvű részleteket a vers gravitációs tere rendezi. De az is lehet, hogy a hirtelen sötét csak a hatás kedvéért kerül a versbe. Ösztönösen vagy tudatosan. Hogy közegében még fénylőbb, még angyalszerűbb legyen az az egyszerre légies és testies alak. Kettős természete van a mosolyának is. A csap igétől mintegy megtestesül, korpuszkulárisan terjed, alighanem attól fognak tüzet a vitorlák, vagy attól is, nemcsak a déli lángolástól. Mintha a fény ide-oda járna ember és világ közt. Mintha energiája beleköltözne, majd visszaáradna a tárgyakra. De nemcsak idők és helyszínek csúsznak egymásra a versben. Elvont és anyagszerű is szüntelenül helyet cserél, átjárja egymást. Olyan természetesen, hogy azon se igen akadunk fenn, hogy a meleg merőleges. Persze, hiszen a modern vers régen megtanított rá, hogy ne érezzük a vágásokat, a hézagokat. Ha nem járjuk be a képzetek, képek közt, lépésről lépésre, az utat, csak feszültebbnek, tartalmasabbnak érezzük társulásukat. Itt az elvont merőleges ad látható testet az egyébként ugyancsak elvont melegnek. Nincs szükség fizikai-fénytani ismereteinkre, hogy megértsük, s még inkább: lássuk a képet. S éppígy értjük-látjuk a következő strófa szép szinesztéziáját, a néma csecsemő ámuló kezét. Az iménti szakasz csupa hatalmas villogás. Ez viszont, a negyedik, átszellemült gyöngédségével világít. Pilinszky verseiben a részletekben van az Isten. Legközvetlenebb elődjében, József Attilában volt meg ez a mindent megelevenítő, az apróságoknak, a tárgyaknak lelket adó figyelem. De Pilinszkyben ez a gyöngéd figyelem valahogy, óvatosan mondom, vallásos értelmet nyer. A teremtett világ szépsége, esendősége gerjesztette áhítat van mögötte. Hadd húzzam alá a néma csecsemőt is. Pilinszky több változatban is elmondta, hogy versírás közben mindent el akar felejteni, „mert a világirodalom ismerete elronthatja az embert”, hogy úgy akarja nézni a dolgokat, mintha először látná őket, „egy csecsemő szemével”. A csecsemő szeme az a senki-földje, ahonnan nézve a világ új, elemi értelmet nyerhet, mert látásának még nincsenek begyakorolt reflexei. A szakasz első sorát, a részletek, a kicsiségek-et hát nemcsak a vers iramát hirtelen megváltoztató mondatnak kell tekintenünk. (Pilinszky hibátlanul működő mesterségbeli ösztönnel tudta, hogy a látványos képsor után most megint szükség van egy mondattani villanásra. Az imént egy kérdő mondattal, most egy felkiáltóval töri meg a fenyegető monotóniát. S hogy ez a mondat még feltűnőbb legyen, a hangsúllyal is hallhatóan tagolja a mindössze két, de a versben nagyon súlyos főnévből álló sort.) Hanem tulajdonképpen ars poeticának is.

Amit az előbb zárójelben a felkiáltó mondat versbeli szerepéről elmondtam, vonatkozik a következő strófa megint csak állítmánytalan felkiáltására is. Ez is a vers dinamikáját módosítja, nyelvi formát ad a költő kedélyhullámzásának. Jelentésével pedig arra utasít, hogy ha eddig láttuk, most halljuk a világot. De azért ez az elaprózott mértékkel (hirtelen megszaporodnak a rövid szótagok, a második sorban egymás után hat, a negyedikben öt töri meg a jambikus alapsémát, így is közvetítve a fodrozódó tenger locsogását) és sok mély (mert mintegy a tudatunk legmélyén hangzik) magánhangzóval megformált dallam nemcsak dallam, hanem kép is. A mezitlábas tenger igazi remeklés, rám legalábbis a hirtelen felvillanó evidencia erejével hat. Nem hagyományos megszemélyesítés ez, hanem a képzetek leleményes összekeverése: mintha a tenger és a mezítlábas fürdőzők áttűnnének egymásba, ez is, az is kölcsönadna magából valamit a másiknak. Nemcsak a felkiáltójel jelzi, hogy az elragadtatás már alig fokozható. A költőnek megint ki kell találnia valamit. Ki is találja: a csak félrímes, mégis zárt, feszült négysoros szakaszokra most egy háromsoros következik. Talán éppen ekkoriban kezdte úgy érezni, hogy itt-ott fel kell lazítania szerkezeteit. Példa rá az eredetileg négysoros strófákba tagolt APOKRIF tipográfiai átrendezése. Nemes Nagy Ágnes írja le, hogy a hosszú sorban ez volt az utolsó javítása, míg azt meg nem csinálta, tökéletlennek érezte nagy versét. Bárki ellenőrizheti: igaza volt. Az IMPROMPTU-ben is fontos a formaváltás. A terzina első sora rímtelen, s megkockáztatom, hogy éppen az az egyedülállás emeli ki a szövegben. A második-harmadik sor viszont összecseng, az eddigi rímes sorokhoz képest olyan közelről, hogy valósággal megállítja a verset: időzzünk el egy pillanatig ennél a záradékszerű strófánál. Az egész vers valósággal világít, s ez a legtündöklőbb részlete. Lehet, hogy mégis szerelmes verset olvasunk? Mindenesetre van benne, s ebben a versszakban kiváltképpen, valami szerelemhez hasonló lángolás. Csak éppen nem köthető valamilyen valószerű helyzethez, személyhez. Mintha Pilinszky maga is csak személytelenül gyönyörködne a szeretők vad, naiv szépségében. Mintha egy kitanultan primitív festő festené ezeket a bibliai erotikával világító sörényeket. Pilinszky szeretett nyelvi, zenei szegényességével, fakóságával, hadd mondjam így: kérkedni. De figyeljünk csak oda a suttogást közvetítő-felerősítő betűrímekre, az sz, az s hangok halmozására! Nem egy Pilinszky-versben találhatni ilyen rejtett, talán véletlen, zeneiséget. Vonatkozik-e a legszebbek a következő versszak képeire is? Gondolom, igen. Itt is mintha ide-oda járna az áram a szeretők és a világ közt. Egy percre akár azt is hihetjük, hogy ebbe a mámorító-kápráztató fény-árny villogásba beleillik a roppant tömegű torony is. Hiszen képe, teste lehetne a költő izzó spiritualitásának, áhítatának. De akkor jön a versről leszakadt utolsó sor, a ki eszelhet ki nála szomorúbbat. Azért szomorú, mert homokra épült? Vagy mert ebben a tündöklő világban olyan súlyosan, durván anyagszerű? De az APOKRIF tornya is rémítő: „hangokat ad egy torony teste”. Bizonyosan lehetne ilyen-olyan magyarázatot találni. De én leginkább azt gondolom, hogy ennek a különös sornak egyszerűen formai funkciója van. Már azzal is, hogy kérdő mondat. Pilinszky nagyszerű helyzetérzékére vall, hogy tudta, hogy lehet a látomássort úgy berekeszteni, hogy nyitva is maradjon, hogy továbbhullámozzon az olvasóban. Formai szerepe van az utolsó mondat jelentésének is. A vers az eksztázis olyan magaslataira ért, hogy szinte követeli elsötétítését. S ha már ezt szóba hoztam, hadd tegyem hozzá, hogy Pilinszky pályája egy, versekkel mérve is, rövid szakaszában felfedezte a derűt. Az ARANYKORI TÖREDÉK-ben a kimondhatatlan jól van, ami van egyszerre metafizikai és már-már érzékies gyönyörét, a tenger ragyogás-t, a DÉL-ben a semmi színe előtt emelkedő elragadtatás-t, a NOVEMBERI ELÍZIUM-ban a földön üdvözültek illatozó békességét. S ez éppen ötven körül történik, a költő sorsának legsötétebb pontján, a történelem kilátástalan szakadékaiban. Aligha volt jobb a közérzete akkoriban, mint korábban vagy később. Gondolom, nem is magának fedezte fel a derűt, hanem a költészetének. Egyszerűen rájött, hogy azt is tudja olyan hatásosan, megrendítően mondani, mint a világ és az ember nyomorúságát.