Érthetetlen?

Ki tudja, megírja-e Weöres Sándor az ANADYOMENÉ-t, ha (a vers születése előtt egy évvel) fel nem fedezi magának a görögös inspirációjú s ezzel a magyar lírában olyannyira rokontalan hegyaljai költőt, Ungvárnémeti Tóth Lászlót? Weöres, minden idők legeredetibb, két szavából felismerhető költője, mindenre és mindenkire nyitott volt. Szeretett és tudott lopni, akárcsak Rimbaud, képzeletét akármi meglódíthatta, s amit felkapott, továbbrajzolta, magához hasonította. Ungvárnémeti Tóth mondhatni egész életében elkísérte. 1943-ban tanulmányt írt róla (EGY ISMERETLEN NAGY MAGYAR KŐLTŐ), 1944-ben pedig az ő szellemében fogant, pindaroszian homályos-talányos, egyszerre ódon és modern hangvételű ódában ünnepelte. Feltámasztott verseit nemcsak a HÁROM VERÉB HAT SZEMMEL-ben közölte, hanem, zseniális hamisítványai közé, a PSYCHÉ-be is beépítette. A mítosz egyébként Ungvárnémeti Tóth nélkül is kezdettől fogva vonzotta Weörest, s mi sem természetesebb, mint hogy a legősibb, legbarbárabb-primitívebb, magasrendűen gyermeki képzeletének leginkább megfelelő regékhez nyúlt legelőször: az ISTÁR POKOLJÁRÁSÁ-t, ezt a babyloni regé-t, 1939-ben írta. Igaz, egy évvel korábban már a görög mitológiában is megmártózott, s éppen a Kronosz-mondát dolgozta fel a THEOMACHIÁ-ban. Mégis azt gondolom, hogy az ANADYOMENÉ-hez ha nem is tárgyi, de formai indíttatást mindenképpen Ungvárnémeti Tóth Lászlótól kapott. Meglehet, merő véletlen, de azért mégiscsak feltűnő, hogy mindhárom említett mítosz egy körből való. Az Aphrodité-rege nem görög találmány. A „tajtékból született” „azonos a hatalmas istennővel, aki a Kháoszból emelkedett ki, és a tengeren táncolt, s akit Szíriában és Palesztinában Istár vagy Asztarót néven tiszteltek”. De egyáltalán, mire kellett Weöres Sándornak a mítosz? Mondhatnám Thomas Mann-nal, hogy „a mítosz időtlen szkéma, amelybe az élet belenő”. A maga idejét, a mi időnket akarta-e Weöres az antik edénybe beletölteni? Talán fontosabb, hogy noha a mítosz a világról, az életről, az emberi alaphelyzetekről való ősrégi tudásunk foglalata, a lényegéhez az is hozzátartozik, hogy jelentése elhomályosult, inkább csak sugallatai, féljelentései vannak. Talán éppen ez magyarázza életképességüket: ha a képlet nyomban megvalósulna, el is menne tőle a kedvünk.

Hadd tegyem oda Weöres Sándor versének áttetsző vagy ha úgy tetszik: homályos kristályteste mögé (a vers „a nyelv laza, önkényes logikájával, a szavaknak a szótári jelentésüktől való elszakításával” a szürrealizmushoz kapcsolódik, olvasom a magyar irodalomtörténet Weöres-fejezetében) az Aphrodité-monda egyik változatát Graves könyvéből, a GÖRÖG MÍTOSZOK-ból „Aphrodité, a Szerelem Istennője, mezítelenül emelkedett ki a tenger habjaiból. Meglovagolt egy kagylót, és először Küthéra szigetén szállt partra. De rájött, hogy ez csak egy kis sziget, tovább ment hát Peloponnészoszra, és végül Ciprus szigetén, Paphoszban telepedett le. Még ma is ez a város Aphrodité kultuszának központja. Ahová csak lépett, füvek és virágok fakadtak a földből. Paphoszban Themisz lányai, az Évszakok, sietve felöltöztették és felékesítették. Némelyek szerint Aphrodité abból a tajtékból született, amely Uranosz nemi szerve körül verődött, amikor Kronosz levágta és a tengerbe hajította.” Ha ezt a vázat el-elfedi is a káprázatosan megformált verstest, ha árnyképét odagondoljuk, egyszerre minden a helyére kerül. De hadd idézzem még, nemcsak az érdekesség kedvéért, Uranosz megcsonkíttatásának előzményeit: „A titánokat Uranosz nemzette Földanyával, miután lázadó fiait, a Küklópszokat, lehajította a Tartaroszba… Földanya bosszúból rávette a titánokat, hogy támadják meg apjukat. Meg is cselekedték, éspedig Kronosznak, hetük közül a legfiatalabbnak a vezetésével, akit anyjuk felfegyverzett egy kovakő sarlóval. Álmában lepték meg Uranoszt, és a könyörtelen Kronosz kiherélte a kovakő sarlóval. Aztán bal kezével megmarkolta apja nemi szervét (azóta is rossz előjelnek tartják, ha bal kézzel nyúl valamihez az ember), és a Drepanon-foknál a sarlóval együtt a tengerbe hajította.” Véres-erőszakos, barbár történet, hát még ha előzményeit és folytatását is hozzátesszük! Igazi ókori horror, tele vad, megokolatlan indulatokkal, sötét ösztönökkel, irracionális elemekkel. Legfeljebb Freud volna a megmondhatója, miféle magyarázható jelképek sejlenek benne. Nem lehetetlen, hogy Weöres Sándort ez is érdekelte, illett az ízléséhez, hogy a Szépség Istennője ebből a förtelemből született. Különben a vers hermetizmusa, opálos tündöklése, orphikus légköre a negyvenes évek lírai körképében meglehetősen szokatlan, talán még taszító is lehetett. Csak innen visszanézve érezzük természetesnek, hogy akkor egy fiatal, harmincéves költő ilyen „rendetlen” verset írt. Mennyire rávall már a versindítás is! Az első mondat mintha egy szentkönyvből való ige volna. A világot mozgató titkos törvény emelkedett, arányos-kerek megfogalmazása. Századokon át formálódott isteni kijelentés. De mi köze az Aphrodité-mítoszhoz? Tegyük alá az eredeti történetet: ott a mélyben lapuló titánok lázadnak, vágtatnak elő, törnek rá alvó apjukra. Mit változtatott ezen Weöres? Csak annyit, hogy az idomtalan történetet elvont igazsággá szublimálta. Igazsággá? Nem sokat számít, természetesen, hogy a kinyilatkoztatás igaz-e. Annál inkább a versbeli szerepe megteremti azt a nagy történésekhez illő ünnepi légkört, amelyben aztán már megeshet a csoda. A gyilkosság mozgatója az alantas indulat, a bosszú. De a mulandó színjáték alatt ott van az eljátszói előtt rejtve maradó törvény. Ez az elvont ige egyébként nem is olyan elvont: csupa izzás, ugrásra kész erő, viharos mozgás. Az absztrakt törvény lázad, lapul, elővágtat, a strófa második fele már maga a látható dráma. Hogy még egy kicsit „fordítsak”: a sötét iram meddő zuhogása a hánykódó tenger moraja lehet, természetesen dajkaének, ha egyszer belőle (a tengerből, a vízből, a nedvességből, ahogy az Istár-mítosz Vagy a tengermelléki népek közös tudása vagy akár a tudomány tartja) készül megszületni a szerelemre bujtó, örömöt, életet adó istennő. A híg rengés (a víz) kétfele-hajlik, megnyílik a belezuhanó nemi szervnek (ebben a képben megint csak kedvét lelné a lélekelemzés), a vaksi szemek (most már csakis Weöres Sándor teremtő képzeletének engedve) csokorba gyűlnek. A tengermély szörnylényei ők, akiken majd Aphrodité először gyakorolhatja boldogító hatalmát. De azt hiszem, nem is kell folytatnom, elég, ha hozzáigazítjuk szemünket, fantáziánkat az ELYSIUM verseinek káprázatos (érzékies és elvont) dekorativitásához. A víz, a hűvös torony felcsap a párkánytalan űrbe (kinek juthatna eszébe ez az esemény fölé egyszerre roppant eget vetítő jelző, ha nem Weöres Sándornak?), s ha az ember aztán elolvassa a kárhozat ős sűrűjé-t kevés szóval is olyan láthatóan, hatásosan festő sorokat, és hajlamos lehető jelentéseket keresni a tengermély síkos, zsibbatag éber-álmá-ban, gondolhatja, hogy a teremtés előtti káosz az, a sokféle, még formátlan, még alakot épp csak sejtő lét gomolygása, mesés nyüzsgés, de ha jobban tetszik, gondolhat a szilurkorra vagy akár a tudatalattira. Innen kezdve, azt hiszem, nincs mit nem érteni a versen. Az utolsó előtti versszak utolsó két soráig csak az eseményt, a habból éppen kikelő Szerelemistennőt és varázslatos hatalmát látjuk. És egyszerre micsoda sodra van a töretlenül áradó, szakaszról szakaszra zuhogó, egyre teltebb mondatoknak, a daktilikus-anapesztikus cifrázatú mértéknek! Most már könnyű volna kibontani a vers ékesen villogó képeiből a prózai leírást, az úgy se fantáziátlan történetet. De nem teszem: a versfelszín szüntelen hullámzása, váratlan fénytörései nem is mindig tűrik a racionális magyarázatot. Weöres Sándor képei kemény rajzúak, pontosak, láthatók-foghatók, de mintha mégis elvont tartalmak, fogalmak lebegnék körül őket. Ha egy kicsit hozzászokunk, nem is igen vesszük észre, milyen istenkísértő tűzijáték tanúi vagyunk. Pedig Weöres Sándor nem Pierre Reverdy egyébként hatékony receptje szerint dolgozik. Nem akar mindenáron egymástól térben-időben távoli képzeteket, képeket összeszikráztatni. Nincs az az érzésünk, hogy kihívóan szokatlan, hogy meghökkentő igyekszik lenni. A gyöngy-derekú, a szárny-ajakú, a higany-csapású hullám, a tüzet harapó sürüség, a lények kútba dobható keserű röge, a nyügös rengés ugyan meglehetősen váratlan szókapcsolatok, képek, mégsem akadunk fenn rajtuk. Weöres Sándor nagyságának egyik legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy nyelvi szerkezetei, képei mintha mindnyájunk (talán elfelejtett, de valaha jól ismert) közös birtokából valók volnának. Minden, amit az a határtalan képzelet előállított, ismeretlen ismerősünk. Magyarázatra nem szoruló evidencia. S ugyanilyen magától értetődőek sokféle elemet egyesítő bonyolult képei is. Nézze meg bárki a mítoszbeli tavaszteremtés Weöres-változatát: mennyi élénk szín, párás, mozgalmas, meghitten közeli és édesen nyilallón távoli részlet, gyönyörű szívlüktetés. Mennyi Weöres Sándorra valló mozdulat: a tarkaságba-csalja a lompos rögöt még, igaz, csak első ránézésre, ildomosan hagyományos, de már a szőke sirály-seregből szőtt fátyol vagy a Weöres lírájából máshonnan is ismerős mindenből kihajol csakis neki juthatott eszébe. Az Aphrodité-mítoszon, úgy, ahogy Weöres Sándor előadja, más mítoszok ütnek át, teremtés- és termékenységmítoszok, s ezen az archaikusan modern tavaszünnep-képen mintha a reneszánsz ragyogása is rajta volna, mintha még Balassi hangja is kihallatszana belőle. És persze van a versnek valami teozofikus-bölcseleti légköre, a képek áramlását meg-megállítja egy-egy misztikus szentige formájú mondat, a költő akkori világszemléletébe illeszkedő s a versben kikezdhetetlen érvénnyel fénylő, igazságszerű tétel. Habozás nélkül elhisszük, hogy a Szépség és a Szerelem Istennője csakis az Iszonyat lánya lehet, hogy noha ujjairól a zsúfolt mélység hinárja pereg, termete józanul és alélva tárul a menny-láng bodra közt (szeretném külön is aláhúzni ezt a szövegben olyan váratlanul felvillanó józanul-t meg a bodrá-t), elhisszük azt is, hogy Aphrodité pillái mögött egy-láng a szerelem és üresség! s láz és közöny ikrek, mint ahogy a pokol és a menny azonosak, mert minden körbe ér, így tudjuk ezt A FOGAK TORNÁCÁ-ból.

A gyönyörűen villámló képsort, a torzat, a szörnyszerűt is az egyetemes öröm mélyáramába vonó szerelemünnepet megint egy elvont ige zárja. („Nem mindent illet a tűz és / mindenre világol a fény”.) Természetesen az sem mellékes, hogy ez a mondat éppen tíz szóból áll. S ez a törvény tulajdonképpen le is zárja a verset, a befejező sorok már csak arra valók, hogy lecsendesítsék a hullámzást. Szép, sokáig bennünk maradó decrescendóval. Mire kell hát Weöres Sándornak a mítosz? Ha itt-ott módosít is rajta, ha gazdagítja is, ha a mondat nyers rétegeit elrejti is a tiszta fogalmiság alatt, lényegében változatlanul hagyja a görög regét. Úgy látszik, és erre vallanak későbbi nagy mítosz-feldolgozásai is, neki a mítosz nem annyira új tartalmakkal megtölthető edény volt, mint inkább alkalom, hogy az ősi vázra ráépíthesse a maga nagyszerű anyagát. Edzőpálya, ahol akár világrekordot is javíthat. De az is lehet, hogy kezdetben nem is a mítosz, hanem a forma keltette fel az érdeklődését. Valószínűleg éppen Ungvárnémeti Tóth Lászlótól kaphatott kedvet a kardalhoz. Talán éppen azért, mert olyan képtelenül nehéz az a forma, mert strófának, antistrófának és a rájuk következő epodusnak is minden sora külön metrikai egység. Hihetetlenül bonyolult dallamrajza van, és a költőnek el kell érnie, hogy az a dallam akkor is a fülünkben maradjon, ha nem érezzük, halljuk ki belőle a szövegtelenül is élő metrikai sémát.