Jékely hosszúcsontú inkái

Akik ismerik Jékely Zoltán líráját (még mindig kevesebben, mint amennyit megérdemelne), tudják, hogy ez a kép az ÚJ ÉVEZRED FELÉ-t zárja le. Azt az elmúlással árnyékolt szerelmes verset az ezredvégtől még ugyancsak messze, 1935-en írta. Legújabb gyűjteményes kötetében negyvenöt költeménye alatt olvashatjuk ezt az évszámot. Irigylésre méltó termékenység, különösen, ha hozzávesszük, hogy nincs köztük egyetlen darab se, amelyik ne viselné magán a tökéletes mesterségbeli tudás pecsétjét, s ne azon az egyetlen sorból is nyomban felismerhető Jékely-hangon szólna, amely köztudomásúan első megszólalásától haláláig jóformán semmit sem változott. Mert az elsajátíthatón kívül tudott valami elsajátíthatatlant is: az édesen sajgó hegedűhangot, amelyet csak a rossz hallás érezhet ódivatúnak. Huszonkét éves a vers megírásakor. Érdemes hát megjegyezni azt is, hogy az ebben az esztendőben írott versek közt három-négy ha akad, amelyikben halkabban-hangosabban meg ne szólalna a halálszólam. Elnyűtt szólam ez, természetesen, ősidők óta jelen van a lírában, de a Jékelyében úgy szól, ahogy senki máséban. Bármily gyászos és sötét, még sincs temetői hangulata. Talán azért, mert az óriási pusztulás színe előtt olyan megejtően tudja számba venni mulandó léte, létünk szinte test szerint jelenvaló részleteit. Lábairól, mondjuk, nemcsak azt tudjuk meg, hogy „örökre megmereszti” őket „a síri hapták”, hanem azt is, hogy „sebes, vad agaracskák, akik leányok lábát szorították”, „szegény kezéről” nemcsak azt, hogy odalent majd „nem mozdulhat”, hanem azt is, hogy „testeken motozgatott”. Ebben a versben, a CSONTJAIMHOZ-ban az elképzelt jövő szuggesztíven jelen idejű, s az az onnan nézve már múltba csúszó jelen is. Meg talán azért sincs, mert Jékely verseiben a halál (a pusztítást megtestesítő gonosz) nemegyszer a gyermeki képzelgések játékos-mesés közegében (stílusában) jelenik meg. (A tükörből „kilép egy gyöngyház halál, ölbe kap s usgyé, visz a földbe”.) S ettől valahogy lefokozódik, vásári bábjáték-hangulat kerül az egyébként színpadiasan tragikus képbe. Máskor pedig a rajz olyan hideglelősen balladai, mondhatni, túlszínezett, hogy éppen ezért szigetelődik el az olvasótól: komolyan is vesszük, meg nem is. („Ott lenn a mélyben repedt koponyák / csészéiből szürcsölnek szörnyű nedvet, / féllábra állnak, úgy lerészegednek / s huhognak a vén temetői fák.”)

Az ÚJ ÉVEZRED FELÉ az elképzelt halállal kezdődik. Igaz, ez a halál nem tolakszik erőszakosan, rémségesen a fiatal költő közelébe. Mert ezúttal mintha ő maga is érezné: hol van még az a kétezer? A vers olyan természetesen indul, mintha írója egy csepp nyájas részvéttel, egy kis önsajnálattal csakugyan odafordulna a kedveséhez. Az első két sort könnyen beleképzelhetjük egy némi jóleső mélabúval évődő beszélgetésbe: „Mi kétezerben nem élünk, szegénykém, / az új évezred nem lel itt bennünket”. De akármilyen hosszú is még a várható élet, azért a múló idő tudata (vagy inkább érzete), Jékely lírájának állandó motívuma, ha nem is éles fájdalommal, ha fátyolosan is, mégiscsak megjelenik. Persze, a múló idő egyszersmind maga az időtlenség, amelynek mélyén törékeny létünk eseményei zajlanak. Van az első sorpárnak egy olyan nyelvi-formai tulajdonsága is, amelyet, éppen természeténél fogva, hajlamosak vagyunk észre sem venni: a mondat hibátlanul tölti ki versbeli terét, nincsenek benne felesleges szavak, közegellenállás nélkül bomlik ki, olyan, mint a szép élőbeszéd. Próbálja ki bárki, milyen könnyű kimondani. De ez a köznapias parlando a harmadik-negyedik sorában már valamelyest megváltozik. („Fekszünk a mélyben, s az ég régi kékjén / fenn, fenn különös új gépek keringnek.”) Emelkedettebbé, líraibbá hangolódik. Először is azzal, hogy az elvont nem élünk most gorombán alakot ölt képzeletünkben. Mert más elgondolni, hogy nem leszünk, mint azt, hogy fekszünk a mélyben, odavetve a rothadásnak. (Másutt Jékely kedvtelve kegyetlen naturalizmussal részletezi is az enyészet munkáját. Legszebben éppen a már idézett CSONTJAIMHOZ-ban: „A fogaim, miket húsz-harminc évig / koptattak ételek, martak savak, / a fogaim kicsorbult sora fénylik / időtlen időkig a föld alatt”. Legszebben, mondom, mert Jékely borzongató halálképeitől nemcsak viszolygunk, hanem el is andalodunk rajtuk, éppen mert olyan plasztikusan állítja őket elénk.

A negyedik sorban még magasabbra csap a hang. A fantasztikus ábránd, a különös új gépek az égen, talán megint csak a gyerekkori olvasmányokból táplálkozik. Az elképzelt jövő hirtelen a múltba távolítja a költő 1935-ös jelen idejét. S ahogy a képzelet múlt, jelen, jövő közt ide-oda jár (s a versben mindhárom idő egyszerre közeli is, távoli is, idegen is, ismerős is), hirtelen kirajzolódik az emberi élet törékenysége. Nemcsak a nagy, az időtlen időhöz képest, hanem a szabad szemmel is belátható történelmi időben is mérhetetlenül esendő. Át-áthelyeződik a versben a jékelys nosztalgia középpontja is. Hol a valóságos múlt felé hajlik, a lebontott Tabánra irányul, hol a fiktív múltra (a jövőből a jelenre), a szerelmesek életének azokra a színtereire, amelyek kétezerre ugyanúgy eltűnnek, mint egykori szereplőik, hol meg a már nélkülük játszódó jövőre. S mintha meghitt tárgyaiknak elkallódása, pusztulása, hiánya szinte töményebben árasztaná az emberélet hiábavalóságát, mint tulajdonosaik halála, hiánya.

A következő két sor („Az utakon új cipők nyikorognak, / más ruhában más lányok lengedeznek”) azt a jövőt idézi meg, amelybe nekik már nem lehet bejárásuk, pedig a vágyakozó képzelet hevétől meghitten ismerős, szép és érintetlen, mint a felfedezésre váró távoli földrészek. Első olvasásra talán észre se vesszük, micsoda távolságot érzékeltet a „más ruhában más lányok lengedeznek”. Van Jékelynek ugyanebből az évből egy másik verse, a FILMKIRÁLYNŐ KÉPE ALÁ. Abban is ilyenformán jelenik meg, de mélyebb, ijesztőbb az időszakadék. „Ő is nagyon meg talál halni egyszer, / mint ahogy egyszer én is meghalok” kezdi az elégiát Jékely. (Mellesleg: itt is a jellegzetes sötét humor közömbösíti a patetikus jelenetezést.) A két egy időben, de egymástól roppant távolságban élő ember, a hollywoodi filmcsillag és a budapesti költő a fél évszázadnyi távolból visszatekintőnek „egyazon évtizedbe zárva” jelenik meg. Kettejük sorsát összefonja az idő. „Szegények, csókolóztak is talán”, gondolhatja majd az eljövendő tűnődő, és ha meglátja valami falon a fényképüket, „megkönnyezi avittas kis ruhánkat, / milyent már rég nem szabnak a szabók”. A jóvátehetetlenül múló idő a változó divatban ölt alakot. (Mennyire rávall Jékelyre, hogy ebben is a mulandóság képeit szemléli!) Ilyesmit jelent a más ruhákban, az új cipőkben is. A prózai nyikorognak és a poétikus lengedeznek pedig így, egymás mellé téve, önmagában is kiadja a Jékely-stíluselegyet.

Innentől kezdve kinyílik a vers, a többé-kevésbé köznapi helyszínekről egyre magasabb nyelvi, költői tartományokba emelkedik. Mondhatni, crescendo következik. Először kétsornyi romantikus-szecessziós édes halálhangulat, amely Novalis sűrű mámorú halálhimnuszait éppúgy az emlékezetünkbe idézheti, mint a korai Rilkét vagy a Jékelynek nyilvánvalóan kedves Hofmannsthalt („S mégis sokat mond, ki azt mondja: »Este.« / Szavából mélység és gyász úgy csorog, / mint sűrű méz az öblös sejtű lépből”, jut eszembe Hofmannsthaltól.) Közben azért az öreg borok lelke félreismerhetetlenül Jékely erdélyi világához kötődik.

Az elvont idő természetesen testet ölt („tovább lóbálja felettünk az égen / az idő a napot, e lassú ingát”), s folytatásával együtt egyszerre ragyogtatja fel a lázasan személyes érzelmeket és, valahogy, a mítoszok kortalan szépségét, s ezt a szépséget csak fokozzák a nagy képen áttűnő műveltség-képzetek. De miért is olyan csodálatos remeklése ez a „s úgy alszunk már, mint földünk más felében / a kőbepólyált, hosszúcsontú inkák”? Többek közt azért, mert ez a hasonlat meglehetősen elüt a szokásostól. Azzal, hogy a kevéssé ismertet, a nehezen elképzelhetőt, az elvontat nem valamilyen közismert tárggyal, látvánnyal hozza közelebb, teszi láthatóvá, ismerőssé. Hanem éppen fordítva. Mert ugyan hány magyar versolvasó tudja, milyenek s hogy vannak eltemetve az inkák? S ha elméletben tudja is, aligha van róla képe. Jékely nagy bravúrja éppen az, hogy noha a kép megőriz valamit idegenszerűségéből, távoli egzotikumából, mégis nyomban ráismerünk: igen, ilyenek, így nyugosznak kősírjukban sok száz éve a nekünk csak a történelemből, a művelődéstörténetből, a művészettörténetből ismerős inkák. S ettől tudjuk igazán elképzelni a magyar költő és kedvese majdani sírban pihenését. (Jékely képzeletét egyébként is izgatta a távoli, az ismeretlen, mondjuk, gyerekkorában a „tarka bélyegeken” olvasható „rejtélyes nevek”: „Aszerbedzsán, Japán, Portorico, Mauritius” indítják konkvisztádor-álmodozásra.) Hogy ezeket az inkákat annyira látjuk, abban nagy szerepe van a két, képsugallataival és hosszan hullámzó hangalakjával egyaránt olyan testes jelzőnek. A kőbepólyált azért is szép, mert egyszerre vonja a vers körébe a születés és a halál, az anyai gyöngédség és a részvétlen kőkeménység képzetét. A hosszúcsontú a sudár, archaikus szépséget teszi már-már tapinthatóvá. A befejező sorpárról is elmondhatnám, amit a verskezdőről: ezúttal is gyönyörű a mondat irama. Minden szó és minden hangsúly pontosan ott van, ahol lennie kell. Ebbe a tökéletes mondattani súlyelosztásba belejátszanak olyan, természetesen szándéktalanul, csak a vers (az úgynevezett ihlet) vonzástörvényei folytán odakerült elemek is, mint például az úgy kitartott gordonkahangja, és persze, egy cseppet sem zavar, hogy a jambus elvben rövid szótagjának a helyén szól ilyen hosszan. Sőt talán azért is esik jól hallanunk, mert sokszor éppen a túlságosan is szabályos mérték bántja a fülünket.

Az utolsó előtti sor erős zenei tagolásába bizonyosan belejátszik az is, hogy négy egy szótagú szó van benne: mintha mély, erős, egyenletes szívdobbanásokat hallanánk. Ezt a súlyos lüktetést a, meglehet, szintén véletlen alliterációk is fokozzák (már, mint, más, földünk, felében). A sorvégen aztán, a három szótagos felében-nel ez a tagolt zene átmegy az utolsó sor lassú hullámzásába. Mintha a két sor ritmikája is leképezné a halott szerelmesek álmának valahogy mégis eleven lüktetését meg, fölöttük, az idő egyforma hullámverését is. Ehhez a zenei hatáshoz az is hozzátartozik, hogy az utolsó előtti sor az egyetlen illendő rövid (a paenultima) kivételével csupa hosszú szótagból áll, s az ugyanúgy nyomatékosít, mint a hangsúly. Az utolsó viszont szokásainkhoz képest már-már pedánsan jambikus, s ez adja ki (a magánhangzók színével együtt) a nyugodt hullámzást. Ehhez a formai harmóniához illeszkednek a versvégen telten, tisztán zengő rímek is.

És ha már a rímeket emlegettem, hadd kockáztassak meg egy (talán csak első hallásra) merész feltevést. Az ÚJ ÉVEZRED FELÉ-t a befejezés, a négy zárósor teszi remekművé. Vajon hogy juthatott eszébe Jékelynek éppen ez az inkahasonlat? A legvalószínűtlenebb természetesen az volna, ha azt mondanám, hogy végiggondolta mindazt, amit a verselemző tapogatózás közben írtam. Akkor már hihetőbb, ha gyerekkori olvasmányaiban keressük a forrást. De a legvalószínűbb mégis az, hogy a rímhívó szó, az ingát rántotta olyan váratlanul a versbe az inkák-at. Ez azt jelentené, hogy a vers nagy találata merő véletlen. (Már Kosztolányi megírta, hogy a verset valamilyen előre el nem gondolt irányba fordító rím éppolyan hatékony versteremtő erő lehet, mint másoknál, a moderneknél, a szürrealistáknál a szabad asszociáció.)

De hisz a vers, akármilyen tudatos is a költő, amúgy is tele van véletlenekkel. Mert persze véletlen az is, hogy a versindító négy sorban összesen öt mély hangzó van. Ettől az az érzésünk, hogy fokozatosan erősödő, egyre líraibb tenorban szólal meg. S ha hevét, a képek arányait tekintve a vers végén van is az igazi nagy crescendo, hangszíne éppen ott mélyül, ereszkedik egyre lejjebb. Ott többségben vannak a mély hangok. Csak mert így adódott. De sokszor ezek a racionálisan szemlélve esetlegesnek tűnő elemek viszik sikerre a verset.