Jékely, új évezred feléA fiatal Jékely Zoltánnak szerencséje volt: a figyelmes kritika már szinte megszólalása pillanatában felfedezte. Szerb Antal elragadtatott bírálatot írt róla, Halász Gábor a nemzedék legjelentősebb költőjét látta benne: „…minden szava hiteles, mert álmát beszéli ki, vízióját a valószínűtlen világról. Gondoljunk erdélyi verseire (ENYEDEN ŐSZ VAN és különösen a KALOTASZEGI ELÉGIA), nincs egy vonás bennük, amely regionalizmusával kérkednék; mégis tele lesz a szánk, tüdőnk, szívünk erdélyi levegővel…” – írta 1937-ben. De aztán a folytatás mintha elmaradt volna. Talán a közelmúlt örvényes történelme az oka, hogy egy időre mintha kiesett volna a kritikusok, az irodalomtörténészek emlékezetéből. (Kirekesztették, betiltották, persze hivatalosan is, költőként csak 1957-ben a TILALMAS KERT-tel térhetett vissza, de ez más lapra tartozik.) Igaz, megjelent róla néhány nagyszerű tanulmány, a Rónay Györgyé, a Lengyel Balázsé, a Vas Istváné, a Domokos Mátyásé, amikor már szabad volt róla írni, de a sort nem nagyon lehetne szaporítani. Hát az olvasók? Félek, hogy az olvasók se figyelnek igazán oda erre a némi természetes hallással olyan jól fogható, legsötétebb mélységeiben is olyan édesen nyilalló dallamra. (Ki tudja, változtatott, változtat-e valamit ezen Pomogáts Béla 1986-ban megjelent pályaképe, ki tudja, csakugyan eljutnak-e az olvasóhoz vagy akár a szakmabeliekhez a most már szaporodó válogatások, gyűjteményes kiadások?) Mindenesetre még mindig úgy látszik, hogy Jékely nagyságát, hadd tegyem hozzá: vitathatatlan, hosszú távon is érvényes nagyságát mégsem olyan könnyű felismerni. Meglehet, azért, mert belőle teljesen hiányzott a látványos mutatványra való hajlam. De még az a természetes viszketegség is, amely a legtöbb íróban-költőben megvan. Jobban érdekelte a horgászbot vagy a Lukács uszoda, ezerszer jobban vonzották a titokzatos isteni donnák vagy a budai hegyek neki olyannyira ismerős növényei, élőlényei (emlékszem, hogy felgyújtotta a képzeletét a dohánypácolásra használt, benne homályos gyerekkori emlékeket ébresztő szagos müge), mint az irodalmi élet, de még akár az irodalom is. Bizonyosan voltak neki is szemérmesen rejtegetett, talán elfojtott, később végképp el is felejtett írói-irodalmi becsvágyai. (Takáts Gyula remek levélgyűjteményében, a HELYÉT KERESŐ NEMZEDÉK-ben még irodalomszervezői erényeket is csillogtat.) De később már, ha valaki irodalomról vagy akár költészetről akart vele beszélgetni, komolyan eszmét cserélni, többnyire rosszul járt. Jékely máskor olyan eleven kedélye hirtelen kihunyt, kedvetlenül válaszolgatott, ímmel-ámmal hallgatott oda. A maga verseiről sem szívesen beszélt, a nyilvános szerepléstől meg már-már betegesen irtózott. Hadd idézzem 1980 áprilisában Domokos Mátyásnak írott levelét, amelyben visszavonja egy mikrofon előtt való beszélgetésre tett, úgy látszik, meggondolatlan ígéretét: „Leveled hatása alatt két álmatlan éjszakám volt; s most, harmadnap délelőttjén, amikor már minden e virrasztások okára vonatkozik bennem s körülöttem…próbálok mentséget találni – gondolhatod, mire. Arra, hogy nincs egyetlen versem, melynek születési körülményeiről a nyilvánosság előtt hitelt érdemlőn, vagyis őszintén számot tudnék adni. Ha naplómba, magamnak vagy az »utókornak« jegyeznék fel róluk egyet-mást, még akkor is, szükségszerűen, óhatatlanul hibákat ejtenék, mert hisz az emlékezet torzít, kihagy vagy szépít, még akarati tevékenység nélkül is. De ez hagyján. Nagyobb és áthághatatlan akadály éppen a versek természete vagy forrása: csupa erdélyi-nemzeti-családi csapás és gyász vagy parázna rémálom, magán vagy kollektív apokalipszisvízió – amit kiteregetni, elemezni a köldöknézés bravúrja volna, még ha látszólag tetszetősre sikerülne is…nem hiszem, hogy olyasmit mondhatnék, amit nyilvánosság elé bocsáthatnátok. Éppen a legmélyebb rétegekbe nem tudnék leásni – hogy valami érdekes »titkot« felhozzak és fitogtassam. Beteges irtózás lehet ez, vagy valami kicsinyhitűség, a kifejezhetetlenség gyötrő érzete – amit semmiféle apollói mesterkedéssel nem lehet gyógyítani…” Valami hasonlót érezhetett, amikor, negyvenháromban vagy negyvennégyben, A SZÓ REPÜL című versében ideges ingerültséggel így fakad ki: „Megint beszéltem: »bölcsen« vélekedtem, / okoskodtam – hogy gyűlölöm magam”. Mert amit lelke szerint igaznak érzett, csak írásban, csak költőként tudta elmondani. Aki ennyire nem akar, nem tud látszani, részt venni, az irodalmi közegbe elegyedni, azt nehezebben is veszik észre. Ha valaki megpróbálja megrajzolni Jékely Zoltán 1982-ben, hatvankilenc éves korában megszakadt pályáját, aligha lesz könnyű dolga. Már lírája természetét, külső jegyeit is nagyon nehéz leírni, hát még legbenső lényegét kiszűrni! Minden valamirevaló versben van egy olyan réteg, amelyet fogalmi eszközeinkkel már nemigen tudunk megközelíteni. Jékely lírájában különösen nagy ez a homályos tartomány. Nem azért, mert természete vagy éppen szándéka szerint bonyolult. Hanem mert olyan elemien tömény és tartalmas, mint a közvetlen érzékelés. Az értelem nem tudja átvilágítani, legfeljebb tétován körültapogatni. Hát még ha a tudós beidegzett szokásai szerint meg akarja szerkeszteni az úgynevezett költői fejlődés grafikonját, szakaszokra akarja tagolni ezt a sokfelé lombosodó, terjedelmes életművet! Mert ugyan honnan hova jutott el Jékely Zoltán? Hiszen húszéves korában mindent tudott, semmivel sem kevesebbet, mint férfikorában vagy élete végén. Már első kötetében, az 1936-ban megjelent ÉJSZAKÁK-ban hibátlanul megszólal az a senki máséval össze nem véthető, alig-alig bicsakló hang, amelyet mintha nem is kellett volna megtanulnia, kiművelnie. Mintha úgyszólván gyerekkorától benne lett volna a torkában. „A nagy énekesek aranyhangja az övé, egyszerre áttetsző és testes, fátyolos és édes, mintha északi dallam szólna déli bariton hangon” – írta róla Nemes Nagy Ágnes. Hát a látásmód, a költői mesterség eszközei, fogásai, formakezelése? Színes, erős, egy-egy szóba mondatnyi tartalmat szorító, szókincsében, alaktanában, mondatépítésében az erdélyi népnyelv ízeit, a magyar régiség visszhangos zengését hordozó versbeszéde, amelyet egyszerre érzünk súlyosnak és modernül idegesnek, szokatlannak és régtől ismerősnek? Bizonyos, hogy itt-ott érezni változást: egy-egy év versei lazább szövésűek, könnyebben és könnyelműbben íródtak, de pár lappal odább megint megsűrűsödnek, mélyebben zengenek, aztán a sokszólamú zene megint átadja helyét az éppen csak eldúdolt dallamoknak, vagy a dallam is elhalkul, a vers parlandóra vált. De ezek a változások nem érintik a lényeget: Jékely lírája természete szerint változatlan. A versek anyaga, úgynevezett tartalma is csak annyit változott, amennyit a változó világ, az erőszakos történelem hozzátett. Átszínezte, nem mondom, olykor nagyon is átszínezte, lényeges elemekkel gyarapította, telítette azt a súlyos, tömör geológiai réteget, amelyre már úgyszólván kamaszkorában rátalált. Neki a világ tele volt eligazító és fenyegető jelekkel, angyali és démoni suttogással. Minden utalhat valamire, minden előhívhat valamit. Az ajzott, ideges figyelem mindenütt valami nyugtalanítót érez, mert a szilárd körvonalak bármelyik pillanatban megbomolhatnak, a mozdíthatatlannak hitt formák elmozdulnak, a tárgyak alakot váltanak, kísértetiesen derengeni kezdenek, s mögöttük ott a vonzó-fenyegető örvény, a nyüzsgő, üzekedő természet, a minden élő ellen támadó pusztulás. A gyanútlan utast „meginti ujjal halszagú gót piacok ködében a halál”, a gyönyörre sóvár szerelem legönfeledtebb pillanataiban az ember egyszerre csak belelát a földbe, amely „nagy barlanglakó vadak csontvázait morzsolgatja”, a buja hús alatt megérzi a végső vetkezésre készülő csontokat, a „mázsás agyag súlyától háromfelé repedő koponyát”, a „síri haptákba” meredő lábszárakat. Az érzékeny képzelet a lét tünékeny képsora mögé odavetíti a kozmikus méretű megsemmisülés goromba közönyét. De nem éppen ez a minden zugból elébe tolakodó, minden pillanatban tudott enyészet lobbantja fel olyan szemkápráztató fénnyel a földi szépségeket? Jékely Zoltán költészetének talán abban van a legnagyobb ereje, hogy a két szólam: a sokformájú anyag gyönyörű tündöklése láttán felgyúló érzéki mámoré és az „iszonyú időmélység” és a halál színe előtt álló ember szorongásáé nem nyomja el, inkább felerősíti egymást. Hogy a múló idővel viaskodó nagy ívű versein, mint a huzatos szobán a szél, átfúj valami borzongató időtlenség. Hogy közegellenállás nélkül kibomló versei olyan könnyen mondják a már-már mondhatatlant. Ha azt mondtam, hogy Jékely Zoltánt nem érdekelte az irodalom, hadd tegyem most hozzá, hogy a költészet viszont olyan természetes közege volt, mint másoknak az otthon, az utca, a hivatal. Minden cselekedete, szokása, mozdulata, gondolatainak formája, vízparti üldögélései, hosszú sétái, kóborlásai, szeszélyes és leleményes szakácskodása, kedélye, diákos kópéságai, kiáradó kedve és sötét depressziói, ideges fejgörcsei, fényiszonya, vagy nyomdakészen, színesen elbeszélt történetei, a növények, az állatok, a földből vagy a Dunából kiemelt kövek, régi cserepek fölé hajló figyelme, hirtelen lobbanó szerelmei mögött valahogy ugyanazt a késztetést lehetett érezni, amelyből a versek születtek. Szerencsés pillanataiban csak oda kellett figyelnie a világ neki természetszerűen költői anyagára, s az szinte helyette beszélt. Legalábbis úgy érezzük, hogy erőlködés nélkül foglalta bele költészetébe a világ holt és eleven részleteit. Egy-egy alig észrevehető mozdulattal, váratlan szóval, vonással szinte testben is jelenvalóan idézi elénk a látványt. Így láttatni csak az tud, aki minden érzékével rátapad az anyagra. Csak az tudja, hogy a pintyek drótlábúak, a cinkék kurtaröptüek, hogy a menyhal a martban aluszik, hogy a keresztes viperának mongol pofája van, és hogy a sáros labda sötét pecsétet hagy a tetőtől egy araszra. Vagy mennyire elénk idézi a hátranyújtott lábbal repülő nagy gázlómadarakat egy szokatlan, groteszk módhatározóval! A MADÁR-APOKALIPSZIS-ben a kócsag haptákban úszik a vörhenyes égen. Hát még ha az anyagtalant, az elvontat, az érzékfelettit testesítik meg kísértetiesen anyagszerű képei! Lehet-e az időtlen enyészetet félelmetesebben (szebben) megjeleníteni, mint ezzel a cseppet sem ismerős, mégis olyan szuggesztív képpel: „S úgy alszunk már, mint földünk más felében / a kőbepólyált hosszúcsontú inkák”? Vagy ezzel: „Tücsök fütyül koponyád hűvösében”? Nagy képei olykor tér és idő beláthatatlan messzeségeire nyalnak. Milyen szívbe markolóan szép, ahogy a megtébolyult Nizsinszkij hajdani táncainak képsorát a csillagos égre vetíti:
Meglehet, manapság sokan ajakbiggyesztve olvassák Jékely divatos gátlásokat nem ismerő, ódivatú romantikával vagy éppen érzelmességgel gyanúsítható líráját. Lehet, hogy nosztalgiáiban, ajzott mámoraiban, olykor egy kicsit megemelt hangjában, halálvízióiban, spleenjeiben van valami múltszázadias. De költészete mégis csupa modern idegesség. A szeme, a látásmódja, az ízlése nagyon is a 20. századra vall. És mennyiféleképpen ellenpontozza a már-már túl édes líraiságot! Mögötte ott van nemcsak kedves költője, Laforgue és Apollinaire, hanem, úgy tetszik, az a Reverdy is, aki a modern vers lényegét abban látta, hogy egymástól térben és időben minél távolabbi tárgyakat kell egymás mellé tenni, attól szikrázik fel igazán a szellem és valóság forró érintkezéséből kicsapó, álom és való határán formálódó vers. Nem ilyesmit csinál-e Jékely, csak éppen nem olyan hideg mértani rend szerint, mint Reverdy? Szinte minden versében van valami első pillantásra oda nem illő, csakhogy ő ezt a váratlan elemet úgy tudja beletenni a versbe, hogy meghökkenésünket mindjárt a ráismerés váltja fel. Egyszerre az az érzésünk, hogy a vers csakis e felé a fordulat felé haladhatott, s már nem is értjük, hogy is nem számítottunk rá kezdettől fogva. Idézzük csak emlékezetünkbe a Caruso emlékére írott háromszakaszos kis dalát: milyen szokványosan indul, a művész megörökölt, halála után is hallható hangjának és a közönséges ember mindenestül való elmúlásának az ellentétével. Aztán a gyémánt hang – és így tovább. Hanem a harmadik szakasz így hangzik:
Hogy jut el a húszéves költő, milyen képzettársításokkal, kihagyásokkal (talán gyerekkori hideglelős erotikus emlékképekhez kötődve), ehhez a kétségtelenül vakmerően modern képhez? Íme, itt látjuk a hagyományos versbe ki tudja, honnan belopakodó modern verstechnikát! S mennyi módját ismeri Jékely ennek a sohasem rikító, de mindig nagyon hatásos disszonanciának! Ott van például a kancsal humor, az irónia, a groteszk. Egy huszonegy éves korában írott remekében, az INTŐ SZAVAK SÜLDŐ MACSKÁNKHOZ-ban, néhány vonással, játékos, testes humorral, elképesztő érzékletességgel, bájjal így jeleníti meg a macskalányra szereleméhesen leselkedő veszedelmes kandúrt:
Csakhogy amikor ezt olvassuk: „És akkor hallom majd a jajgatásod, / a rémület kéjből szakadt szavát: / ó, édes-véres, vad összecsapások! / bokrok, mohák, hajnalok, éjszakák” –, hirtelen ráeszmélünk, hogy ez már nem játék, hogy ez a gyönyörű futam már az emberszerelemről szól. „Szájat keres egy baka szomjú szája” olvassuk egy másik versében, de a következő sorban hirtelen leejti a hangot; „s kapirgálja szeretője nyakát”. „Egyszercsak felkapott bennünk a frász, / s már szállottunk a földtől pár könyökre”, írja egy lidérces-riadalmas versében, a KIGYÓBILINCS-ben, s ebben a sorpárban nemcsak a föld felett való repülés meseíze és a frász már-már útszéli nyersesége teremti meg a hibátlan egyensúlyt, s adja ki a jellegzetes Jékely-hangot, hanem az a különös, enyhén régies, talán Verne Gyulá-s mértékhatározó, a pár könyökre is, amely mellesleg a realitás tónusát viszi bele a különös álomvilágba. „Mikor a hold kerek volt, mint a lencse” olvassuk egy halálosan-szerelmes versben, vagy: „Mint a halak, összecsaptunk mezítlen” s a furcsa hasonlat máris közömbösíti a túlzott líraiságot. És másutt: „Jánosbogárkák stoplámpája égett”. „Lehet, nem látlak már többé soha”, zendül meg a vers első sorában a lírai tenor, de aztán így folytatódik: „tündökölve disszidálsz”. A napozó nő „isteni ünő”, aki „ibolyántúli sugarat, vitamint és kalóriát legel”. A nagyon költői „megfoghatatlan tragikum lilája” prózaian foglalkoztatja az eget, a vágy kitermeli tárgyát, az egyébként kísértetiesen megtestesülő lábfejet, „a halál szörnyű ez idő szerint”, és „valószínű, meghaltatok”, mondja a hajdani bronztestű lányoknak. Idegen szavak, tudományos kifejezések, köznapias vagy éppen goromba nyelvi csomók a lágyszövésű versben. Így áll elő az a széthúzó elemeivel is olyan egynemű nyelvi-képi-költői anyag, amely jótékonyan ellensúlyozza az ellágyulást. Ha Jékely Zoltán lírájának természetéről vagy akár a geneziséről beszélünk, számításba kell vennünk az álom vagy az álommal rokon tudati-tudatalatti folyamatok törvényeit is. Vannak olyan versei, s nemegyszer éppen a legsúlyosabbak, amelyek a féltudat homályában játszódó, könnyen illanó, formátlanul gomolygó élmények személyes vagy közös végtelenjébe ágyazódnak. Emlék és jelen, tudás és sejtelem, álom és megélt valóság szétszálazhatatlanul szövődik bennük össze. És nemcsak azért, mert kitanult alkímiával vegyíti a versalkotó elemeket, hanem azért is, mert éppoly természetes közege, szinte foghatóan jelenvaló világa az álom, mint a valódi világ. (Novelláinak is az álom és való határán hirtelen éles fénnyel megvilágított, mégis bizonytalanul ködlő senki földjén van a forrásvidéke. Úgy érezte, hogy tökéletes mű akkor születik, ha álom és való hézagtalanul összesimul, ha az egyik igazolja a másikat. Képzelete mindig kész volt ráhangolódni a világ titokzatos, különös részleteire. Fontosnak érezte az álmait, mert az álmok „többet tudnak álmodójuknál”. S folytathatnánk is Jékely gondolatát: tudhatnak olyat is, amit álmodójuk nem akar, nem mer igazán tudni. Verseiben is, elbeszéléseiben is sokszor olyasmi esik meg, amit az erkölcsi világrendhez igazodó értelem nem hagyhat jóvá. Írásaiban sokszor együtt van a sóvár gerjedelem és a viszolygás, a gyönyör és a bűntudat, a széphez nemegyszer az iszonyatos, a hibátlanhoz az egyszerre taszító és vonzó társul.) Egy-egy álma olyan elemi erővel hatott rá, hogy ébredés után is folytatta létét. Nem egy versének nemcsak a technikája, kép- és képzetfűzése, hanem egész anyaga is valamilyen álomból való. Naplóiba nemcsak valóságos eseményeket, hanem plasztikusan eleven álmokat is leírt. Előfordult, hogy az álom nemcsak tárgyat, történetet, atmoszférát adott a vershez, hanem kész sorokat is. Emlékszem, hogy a KÖRGALLÉR ROSKADT VÁLLRA álomalapját az álomlátás másnapján, nyugtalan örömmel, még a vers megírása előtt elmondta. A Tamási Áronnal való álombeli találkozás zaklatóan feszült jelenete szinte szóról szóra úgy képzett meg, ahogy aztán leírta. De még döbbenetesebb volt, hogy a történetbe ágyazott, sejtelmesen szép panaszos versbeszéd-et is hozzáálmodta, az éber tudat aztán csak öt sorral egészítette ki. Álmodott vers az óriás, nem emberi arányú szerelmi aktus képeit kápráztató ELEFÁNTSZERELEM vagy a hasonlóképp „behemót” vágyakozást bizarr álomjelképben (az utcán átkígyózó indában) megtestesítő, egyszerre groteszk és himnikus OMNIA VlNCIT. Vagy hadd említsem, nagyon jellemző példaként, a LIDÉRCŰZŐ-t, ezt a lázasan érzéki és riadalmas-szorongásos remeket. De vannak sokkal bonyolultabb, sokrétegű álmokból született, úgy tetszik, már nem is a személyes, hanem a közös emberi emlékezet sötét tartományaiból támadt versei. Ilyen az ÁLOMLÁTÁS: a személyes és közös pusztulás, a végítélet biblikus és gyermekien szorongásos, de a 20. században félelmetesen valószerű, hatalmas képei, képzetei közt teljesíti be a keservesen gyönyörű szerelmet. Ilyen a lélek tilalmas mélységeiből felszakadó, sötét és tündöklően szép indulatokkal villámló, szinte tapinthatóan anyagszerű részleteket sodró halottsiratója, a Mikecs László emlékére írott ÁLOM-REKVIEM vagy a MADÁR-APOKALIPSZIS. De persze azért abból még nem lesz vers, hogy valaki álmodik, és azután a lehető leghívebben leírja az álmát. Jékely ugyan, mondhatni, „aláálmodott” a versnek, vagyis néha már eleve költői szerkezetű álmokat épített (mintha költő-tudata valahogy még az álmok önkényes futását is szabályozta volna), vagy csak ilyeneket őrzött meg már éber emlékezete. De akármilyen leleményesen álmodott is, azért azokat az álmokat mégiscsak meg kellett írni, és nem mindegy, hogyan. Miért lehet az álom valami fontosat hordozó s azt közölni képes műalkotássá? Először is természetesen azért, mert az álmok végül is a valóságból, közvetlen vagy közvetett tapasztalatainkból, személyes vagy közös emlékezetünkből veszik anyagukat, képeiket, tartalmaikat. Másodszor azért, mert a költő megérti vagy megsejti jelentésüket, s úgy alakítja, rendezi őket, hogy közöljék is ezt a neki fontos jelentést. Jékelynek az álom jelentése fontosabb, mint a technikája, vagyis a képeket a maga törvényei szerint társító, kívülről nézve nem értelmes folyamata. S ha néha használja is az álom logikátlan logikáját, nem azt érzi benne a legfontosabbnak. Álomlírája hát nemcsak rokonítja, hanem el is különíti az álomnak elsősorban a módszerét, nem racionális vonzástörvényeit hasznosító klasszikus szürrealistáktól. Ilyen súlyos jelentéssel terhes álom az imént említett MADÁR-APOKALIPSZIS döbbenetes madárvonulása. Azzal, hogy „a Föld görbületéből köpdöste őket valami torok” (talán azért olyan hatásos ez a kép, mert a tudományos pontosság – a Föld görbülete – és a valami jelzőtől nyugtalanítóan bizonytalan fantasztikum így egymás mellé kerül), hirtelen kozmikus arányúvá és érvényűvé válik a nyomasztó kép, az a mellékesen odavetett határozó pedig, hogy „minden bombázónál borzalmasabban” és „vad recsegéssel-ropogással” jelenik meg „az első saskeselyü”, a történelmet, a háborút is a vers gravitációs terébe vonja. Mi sem természetesebb, mint hogy ez is benne van az álomban, hiszen ez a nemzedék sokáig az idegeiben, a zsigereiben érezte a háborús élmények feszültségét. Vagyis a személyes és egyetemes, a biológiai és kozmikus pusztulást elénk vetítő bibliai jelenés történelmi apokalipszis, a még közeli, rémítő valóságból támadt látomás is. Említettem már, hogy ellenpontozza Jékely a tömény költőiséget a vers alaptónusából nyelvi vagy képi másneműségével kiütő elemmel. Ebbe a lázas képsorba például belerajzolja, név szerint is beleírja Sőtért és Grandpierre-t, a túlfűtött nyelvi anyagba egy angol nyelvű műrepülési szakkifejezést illeszt. Ebben is, más fantasztikus álomverseiben is mindig ott érezzük a bármikor mozgósítható valóságismeretet, azt a súlyos, sűrű anyagot, amely földközelben tartja Jékely természete szerint felfelé törekvő líráját. Ez az alapszólamát tekintve sötét zengésű költészet a világháború előérzetében egyre jobban elkomorul. Mintha az abesszin háború idején, 1936-ban írott nagy politikai versében, az APOTHEÓZIS-ban „a szétlőtt testű feketék” nemcsak a maguk nevében vádolnának, hanem a világkatasztrófa veszedelmét is előrevetítenék. Pedig Jékely igazán nem volt politikus alkat. Nem annyira az eszével, mint inkább túlérzékeny idegeivel, erkölcsi érzékével fogja fel a letiportak igazát: „Hazájukért haltak szegények”. És sorsukat az érzelmeinknek ismerős múltba vetítve, így folytatja: „Mint magyarok, mint lengyelek”. Az az aggodalom, amely már 1940-ben írt verseiben ott bujkál („ Rontó, teremtő olvadás, vajon mit zúdítasz hazámra vad szeleddel?”), egyre zaklatottabb képekben ölt alakot. A gyermekkorából ismerős viharvirág, a rejtelmes bürök „félelmes növényi halálszaga” „jöttét hirdeti mindenféle gyásznak”. Ugyan ki ne hallaná ki ebből a régies szórendjével még baljósabban hangzó mondatból az első világháború rémképeivel viaskodó, Jékelynek most egyszerre olyan fontossá váló kései Ady hangját? A népvándorlás pusztítással, pusztulással vemhes nagy vonulásaiig visszarévedő szem megtelik a jövő fenyegető fantomjaival, mert aki „az országút mentén lakik”, annak „történelemben lesz még része bőven”. A TRAGIKUS ŐSZ sötét lobogású sorai a népköltészet személytelen gyászát, a bibliai jelenések roppant arányait sugallják: „Az ég jajong, a nagy utak zokognak, / madarak mennek, csillagok zuhognak”. Az elszabadult képzelet nemcsak látja és láttatja az „apokaliptikus ősz” hagymázas képeit, ítél is az „ordenáré vásári pantheonba” való „ háborús nevezeteseket”, az „őrült velőket” megátkozó emberség nevében. Jékely Zoltán nem a körülhatárolt jelen lakója volt. Verseiben az idő többnyire mindenfelé nyitott: azért rajzolódnak ki olyan élesen vagy gomolyognak elő tagolatlanul, alaktalanul gyermekkori emlékei, azért érzi meg maga mögött s idézi fel olyan érzékletesen, személyesen az egyén mögött homályló történelmi vagy biológiai múltat. Azért éli át szinte jelen idejű tapasztalatként a jövőt. Neki a történelmi múlt mindig eleven élet, nem egyszerűen előzménye, hanem formáló ereje a jelennek, az ő életének is. Másoknál (erdélyi gyerekkora miatt is) fogékonyabban élte a minden helyet megjegyző, minden épületből, kőből, írásból, sorsból sűrűn kicsapó történelmet. Mikor azt írja, hogy „az én szárnyamat sűrü lép: / vértől sötét erdélyi sár tapasztja”, erre a mindenki életébe elháríthatatlanul belefonódó, bukásaival, vereségeivel, sebeivel is erőt adó, idegeinkbe örökült históriára gondol. Talán ez a, mondhatni, kényszerű történelemközelség magyarázza, hogy annyira érdekelte minden, ami régi: a Dunából, a föld alól előkerült, a múzeumok zugaiban felfedezett, neki mindig valamilyen fontos üzenetet közvetítő tárgyak. Az ősi, a hajdani vagy a közelebbi múlt fluidumát érezte meg bennük. Egy szobortöredék, valamilyen használati tárgy a római birodalom dicsőségét vagy dicstelenségét, ünnepi vagy köznapi pillanatait hívta elő. Valami furcsa ösztön vezette a neki való tárgyakhoz. Egy bécsi műkereskedő árverési katalógusában (kinek jutna eszébe azt végigböngészni?) egyszer felfedezte azt a kivégző kardot, amellyel, a belevésett írás tanúsága szerint, Zrínyit és Frangepánt lefejezték. És máris milyen lázasan élte a mindig veszélyeztetett magyar függetlenség történetének egy tragikus pillanatát! A mártíriumot, amely hiába ígérte, hogy a lefejezettek vére „a szabadság szentelt kovásza s édes kenyere” lesz. Időről időre felfedezett magának valakit a múltból, akihez valamiért forrón személyes köze volt. Széchenyit, akit nemzetteremtő gondjai közben veszélyes démonok látogattak, Wesselényi Polixénát, aki egy kisszerű világból, egy elrontott házasságból menekült Rómába, a szabad érzelmek, szenvedélyek európai közegébe. Jékely olyan mélyen gyökerező magyarságában nem volt kirekesztő indulat. Mikor 1943-ban egy jellemzően szép Jékely-képpel jeleníti meg a vészjóslóan ingatag jelent („Valamit forral-érlel ez a nyár, / minden nyarunknak legforróbbika; / egy fán ülünk, melyet őrjöngve váj / szarvával a mesebeli bika”), hirtelen megérzi a soha meg nem oldható történelmi per súlyát: „Ismét kísért a bús erdélyi ügy, / mely itt vagy ott mindig elszámolatlan”, azt a földrajzi határokkal nem jelölhető, a történelem, a nyelv, a szellem közegében létező országot mondja magáénak, azt az „ittsemvolt-ottsemvolt birodalmat”, amely az Illyés Gyula hazaképével rokon. Milyen világító csillagai vannak ennek a „testetlen hazának”! „ Bethlen Gábor nagyálmú homloka”, „Apáczainknak sírban is lobogva / világító rettentő szemeodva”, „Mikes szemekönnye”, „a vas, melyet Koháry pengetett”, „Hajnóczy ifjú, forradalmi vére” „Vasvári Pál nagy, álmodó szive”, a Petőfi testét átaljáró „százszor gyilkos hosszúnyelű dárda”, és „Júlia kancsal, földi mosolya”. Mert ebből, ezekből áll össze a nemzet fájdalmasan szép, teremtő emlékezete. |