A csillagtorony lakója

Ki tudhatná, hol volt Jékely Zoltán igazi otthona? Akármit írt, verset, prózát, mindig ott érezni mögötte az elvesztett otthonokat, gyerekkora, fiatalkora színtereit, Erdélyt, Enyedet, Kolozsvárt. És később, persze, időszakos menedékét, az Áprily Lajos építtette szentgyörgypusztai házat. „Százéves koromban is bércsalásnak fogom tartani a szobában, íróasztalnál, könyvek közt töltött időt”, mondta egyszer egy nyilatkozatában. Egy kis túlzással persze, mert bármennyire kötődött is a vidéki élethez, a nagyvárosi civilizációtól még meg nem fertőzött természethez, otthon érezte ő azért magát a városban, a könyvek közt, az íróasztalánál is. Életének legtartósabb kerete mégiscsak a Frankel Leó utcai nagy, két tagból épült bérház volt. A négyszögletes udvar fölött körbefutó függőfolyosók. Jékelyék a negyedik emeleten laktak. Ha a régi, kísértetiesen nyikorgó, imbolygó, áporodott levegőjű lift nem működött, a Duna felőli kapualjban is lehetett találni egyet, akkor az ember egy ugyanolyan ház ugyanolyan függőfolyosójára érkezett. Onnan egy hosszú ideig riasztóan aládúcolt, beállványozott átjárón juthatott át a látogató Jékelyék ajtajához. Ez a régi ház igazán nem volt úriasan elegáns, még kevésbé szép. De mikor végre eltűntek az állványok, nagy lépcsőházaival (a Frankel Leó utca felől is kettő volt, a huszonegyes és a huszonhármas kapu), régimódian magas emeleteivel, békebeli falaival megnyugtatóan szilárdnak, megbízhatónak tetszett. Nagy volt a lakás is, kényelmét legfeljebb az rontotta, hogy többnyire több család, több generáció is lakta. Az előidőktől sokáig Áprily Lajos volt a család feje. A nagy családnak olykor a négy szoba is kevés volt. Később egy ideig ott lakott Jékely fiának a családja is. Zsoli imádta az unokáit, de mindig érzékeny, heves figyelemmel végzett munkájában meg-megzavarták. Akkoriban egy toronyszobáról ábrándozott, ahonnan ő kedve szerint bármikor alászállhat szerettei közé, de abba az egy szobába nem mehet fel senki. Hogy apját, anyját milyen gyermeki indulattal szerette, s mennyire nélkülözte őket haláluk után, haláláig, versek sora tanúsítja. „Többször megfigyeltem magamon, hogy betegség, kisebb-nagyobb testi sérülések pillanataiban anyám a remélt és hívott segítség. Ez természetes, hisz a sebeinket ő kezelte, ő kötözte be gyermekkorunkban, és az orvosságokat is ő diktálta belénk, vagy rakta ránk a hidegvizes borogatást. Apámhoz viszont akkor menekültem vagy menekültem volna mindig, amikor minden recsegett-ropogott bennem vagy körülöttem, a városban, az országban vagy a világban.” Áprilyt erkölcsi és költői mértéknek tekintette. De a szeretetből, ragaszkodásból, férfias gyöngédségből s a közös mesterség gondjaiból szövődött kapcsolat apa és fia közt bizonyosan mélyre száműzött rejtett feszültségekkel is terhes volt. Sőt Jékelyben, időről időre, kísértett valami bűntudat is. Forrásában, elemi élményeiben talán hasonló költészetük lényegében nagyon is elütő volt, de Áprily, akinek valamikor a fejére olvasták, hogy „megbolondították a nyugatosok”, megértette, ha fia másfelé kereskedett. Maga hozta neki Párizsból Apollinaire-t, ezzel a dedikációval: „Párizst kerestem húszéves koromban, / Szívem Baudelaire-re és Verlaine-re vert, / A te zenéd más ritmusokra dobban, / Párizs mást küld neked: Apollinaire-t.” De Jékely krúdys-bohémes életformája csillagnyi távolságban sötétlett Áprily áttetsző, természettől szigorú protestáns életrendjétől. S emlékszem arra is, hogy egyszer Zsoli riadtan megvallotta, hogy apja testi romlása, elesettsége nemcsak végtelen szánalmat kelt benne, hanem olykor-olykor idegesíti is. Nem tudom, megvan-e még az a fásláda valahol (mert jó ideje gázfűtés van már a lakásban), amelyikből az öreg, már hályoggal bajlódó, alig-alig látó Áprily szedte ki a gerjesztőt, a fát, s lassan, szöszmötölve vesződött a tűzrakással, ingerült türelmetlenséget váltva ki fiából. De milyen gyönyörűen tudta érte megkövetni a KALAPKORONA vagy az UTOLSÓ SÉTÁNK TANÚJÁHOZ című verseiben!

A hajnalba nyúló nagy mulatozások, táncos összejövetelek, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején persze csak olyankor lehettek Jékelyéknél, ha a nagy lakás megüresedett, ha Lajos bácsi már kiköltözött Kisorosziba, a mostani Áprily-völgybe, és Jancsó Adrienne se volt otthon, a kis Adrienne viszont meg-megjelent, megragyogtatva gyönyörű fiatalságát. Máskor az izzó kedélyű, cigányosan szép színésznő, Lejtényi Éva adott átmeneti otthont a mindig népes társaságnak, vagy mi, a Groza Péter rakparton, vagy, később, Benyhe Jánosék, Lőrincen. Zsoli társasága folyton változott, bár voltak állandó csillagai, a vállára „gyakran települtek megperzselt szárnyú angyalok”, Zsoli vonzotta és szerette, áhítatosan hallgatta a titokzatos sebzett lelkek panaszait, fájdalmas mélységeket látott a gyönyörű arcok mögött, akkor is, ha mások, kétkedőbbek, csak közönséges köznapi ürességet. Emlékszem az archaikusan kecskefejű, csodálatosan nagy keblekkel ékes hegedűművésznőre, az édes-hamvas, villámlóan fekete, tündérarcú és adakozóan nagylelkű gimnazista lányra, a versben megörökített stewardessre, a Cillah-nak nevezett „ős-asszony-délibáb”-ra és sok más (Jékely szavával) isteni donnára, fel-felbukkantak, el-eltűntek, mintha egy nagy körhinta hozta-vitte volna őket. „Közben a szárnyuk is kinőtt, s vihogva elrepültek újból”, hogy megint Jékelyt idézzem. Alighanem a hajdani enyedi diák, a volt Eötvös-kollégista lehetett a szerzője, vagy, akár akaratlanul is, mindig lobbanni kész kópékedvével, az ihletője a hol szelíd, hol goromba ugratásoknak, amelyeknek olyan sokszor volt színtere a Jékely-lakás. Ott történt az is, hogy valamelyik népes, kavargó összejövetelre megérkezett Tamási Áron. Közeli barátja volt Zsolinak, s mindig nagy kedvvel vetette bele magát az ismerős és ismeretlen nők forgatagába. Egy demizson bort hozott, de nem a közösbe. Megvallotta, hogy valami felséges bor az, egy Balaton környéki tisztelőjétől kapta, és kérte a házigazdát: helyezze biztonságba. Persze, mihelyt Tamásit (nyilván Jékely felbujtására) megejtette valamelyik szép lány, a demizson gyorsan kiürült, s csapvíz került a nemes ital helyére. És ott esett meg az is, hogy Kormos Pista, persze már emelkedett hangulatban, fogadásból irgalmatlanul farba rúgta a közismert költő szerkesztőt (talán ma sem tudja, ki volt a tettes, mert a szobákban többnyire félhomály volt), aki nemigen érthette a dolgot, hiszen ott, azon a boszorkányszombaton igazán igyekezett pallérozottan viselkedni. Diákhagyomány volt az is, hogy Jékely szívesen rendezett nagy gonddal-leleménnyel megtervezett álságos ceremóniákat. Ilyenkor felvette a szekrényben porosodó zsakettjét vagy még inkább a ferencjóskáját (ki tudja, hol szerezte be?), hóna alá csapta enyedi nagydiákkorából maradt kurta botját, a gerundium-ot (ő még tudta, miért hívták úgy), s bajszát csipkedve kacskaringós, latin vendégszövegekkel felcifrázott ünnepi beszédet mondott, majd átnyújtotta az elmélyült munkával koncipiált és kalligrafált, iniciálékkal ékes kitüntető okmányt, mondjuk, a tiszteletre méltó Koton Athanáznak. (A nevet is ő adományozta a múltat buzgón búvárló Katona Tamásnak.) Kitüntetett engem is valamilyen alkalomból, a Ferenc József mogorva képét viselő tenyérnyi emlékérem máig is megvan. (Jékelynél mindig akadtak furcsa tárgyak, járta a régiségkereskedéseket, rejtett forrásokat tudott, otthonosan járt-kelt a Teleki téren is, talán ott szerezte be azokat a sercegő-recsegő lemezeket, amelyeket aztán olyan nagy gyönyörűséggel mutatott be. A MEG AKARSZ, MÓNIKÁM, CSALNI, azt hiszem, Gyárfás Rezső előadásában, meg az első világháborús A MESSZE, MESSZE OLASZ ÉG ALATT volt a kedvence.) Kitüntetésemhez az a lánc is hozzátartozott, amelyet a káprázatosan szép Bara Margit akasztott a nyakamba. Nem kellett hozzá falusinak lenni, hogy az ember gyanítsa: valamikor marhát kötöttek vele a jászolhoz. (Jékely viszont egy verset kapott tőle, az ő álmát írta le MIRÁKULUM címmel.) Az is megesett persze, hogy Zsoli volt az áldozat. Mikor egyszer Kormossal gyanúba fogtuk, hogy ő a költője és küldője egy remekbe készült áldilettáns versnek (csak később derült ki, hogy a vers állítólagos szerzője, ifjabb Kanalas Béla mögött Weöres Sándor rejtőzik), bosszúból elküldtük neki, a Móra Könyvkiadó hivatalos felkérő levelével, Kormos FEHÉR VIRÁG című versének francia fordítását, hogy sürgősen fordítsa le. S mikor a fordítás expresszlevélben megérkezett, ketten felkerestük Jékelyt, és Pista, mesterien játszva a kínos zavart, vörösen, ötölve-hatolva előadta, hogy tévedésből még valakinek elküldték a verset (s egy akkor nem éppen közkedvelt, mert a politikai széljáráshoz igazodó, nem is átütően tehetséges, fiatal költő nevét mondta), az is lefordította, ítélje meg Zsoli, melyik jobb. És átnyújtotta neki a saját eredeti versét. Jellemző Jékelyre, hogy belesápadt ugyan, de habozás nélkül elismerte: „Jobb azé a csirkefogóé.”

Jékely dolgozószobája éveken át az előszobából balra nyíló, de csak egy másik szobán át megközelíthető keskeny, hosszú helyiség volt. Talán azért is szeretett ott tanyázni, mert ott volt a legjobban elszigetelve, a mindenféle tárggyal túlzsúfolt szoba valami fészekmeleget sugárzott. Az ajtótól balra levő rövidebb fal mellett egy könyvszekrény, a szemben levő hosszabb falnál egy (nem nagyon nagy) könyvespolc, majd a mindenfélével tele íróasztal, aztán az Üstökös utcán át a szemben levő kórházra néző ablak mellett a rádió, a lemezjátszó (Beethovent, Schubertet, Mozartot, Vivaldit hallgatta a legtöbbet, a PISZTRÁNGÖTÖS-t meg A HALÁL ÉS A LÁNYKÁ-t), a másik hosszú falnál egy ovális asztal két székkel, meg egy kalandos sorsú keskeny heverő, valamikor, egyetemista koromban én vettem egy ágy híján szűkölködő albérleti szobámba, majd, amikor Körmendre kerültem tanárnak, Kormosnak adtam, aki aztán sokfelé és sokakkal hált rajta, tőle aztán visszakerült hozzám, s végül Jékely szobájában talált véglegesnek látszó helyet.

Jékely könyvtára nem olyan volt, mint a legtöbb írótársáé. Kevés könyve volt, talán három-négyszáz. Ebben is mindenkinél kevésbé volt író, akárcsak abban, hogy – legalábbis, amikor én ismertem – nem érdekelte különösebben az irodalmi élet, sőt irodalomról se igen szeretett beszélni. De azt is mondhatnám, hogy mindenkinél inkább író volt, a szerelem rejtekező önfeledtségével tudott az lenni. Így gyűjtötte a könyveit is, csak az érdekelte, amiben valami csak nekivalót érzett. A könyvvel való találkozásaiban mindig volt valami végzetszerű, valami szenvedélyes fellobbanás. Így fedezte fel Apollinaire-t vagy Laforgue-ot, de olyan magyar műveket is, mint „a 19. századi Murányi Vénusz”, Wesselényi Polixéna itáliai útinaplója. Róla írott nagy és nagyszerű esszéje valóságos szerelmi vallomás: képzeletében szinte hús-vér asszony lett ez a korából tehetségével, szellemével olyannyira kirívó bárónő. Egy másik nagy tanulmánya tanúsítja, hogy ugyanilyen forróan személyes köze volt Széchenyihez is, akinek olyan szenvedélyes beleérzéssel fordította a naplóját. De legjobb, ha az ember elolvassa, hogy ír egyik kedves könyvéről, Pápai Páriz Ferenc LATIN–MAGYAR ÉS MAGYAR–LATIN DICTIONARIUMÁ-ról: „Tárgyaim közt említem, holott sokkal több, mint tárgy, és ezt már nem animizmus diktálta gyerekes áhítattal állítom. Lelkes tárgy, sajátneműen az. Ezer meg ezer év lelkeiből lelkedzett magyar szókincs tárháza, úgyszólván a kezdetektől fogva az erdélyi fejedelmi udvarok gazdag és árnyalatos, fordulatos nyelvhasználatáig. Elfelejtett, használatból kiveszett, kiölt szavak és kifejezések, szólásmondások titkos, megtartó kazettája!… A rút seb e példányon alkalmasint az őrjöngő, oktalan, martalóc támadás és gyújtogatás emléke, mely Enyed városát és Páriz Pápai Kollégiumát 1849 januáriusának két napján át lakosaival együtt pusztította. A könyv értékét ez a fekete-üszkös sebhely emeli sokszorosan minden megmaradt ép példánya fölé. Tömegmészárlásból élve kivánszorgott egyetlen szemtanú!”

Mennyire rávall Jékely kedélyére, szellemi, érzelmi, költői világára ez a vallomás! A múlt, a személyes és a közös, a nemzeti, történelmi, irodalmi és nyelvi múlt állandó termékenyítő, ajzó jelenléte. De nemcsak a könyvtárát rendezte ez a személyes érdekeltség. Az érzett a falon, az íróasztalon szeszélyesen elhelyezett képekben is. Krúdy és Móricz Zsigmond, az erdélyiek: Reményik, Szabédi László, Dsida Jenő és talán Kuncz Aladár, anyja-apja fényképe, aztán íróasztalán a HALDOLKÓ GALLUS kis porcelánmásolata (valaha Áprily kapta nászajándékba), amely az első világháború rémségeit, ijesztő képeit közvetítette az egész életében gallus-párti, akkor még gyerek Jékely Zoltánnak. Fölötte, a falra tűzve, egy fénykép, az Áprily versében „sorssötéten felkomorló” Laokoon-csoport, a két fiacskáját ölelő apa balsejtelmeinek megtestesülése. S aztán képek, metszetek (köztük egy ajándékba kapott 13. századi olasz festmény), nemcsak díszítő szerepe, hanem története volt valamennyinek. Ilyenek voltak a tárgyai is: Pituj Erzsi korsaja, egy kalotaszegi falucska „javas-, egyszersmind rigmusfaragó asszonya” adta neki emlékül, verses köszöntő kíséretében. Aztán a Dunában, a kotróhajó nyomán talált cserépdarabok, nyílhegyek, csontárak, morzsolóbütykök – ősemberi holmik. De Jékely kezében, képzeletében megelevenedtek a nem-ember-csinálta dolgok is. A busafejű bölény bikaborjú közönséges uszadék fa volt, az a hihetetlenül modern mutábilis gyökérszobor is, „elülső nézetből: egymást a birtoklás görcsében szorongató szerelmespár. Oldalnézetből: a kielégületlenség vagy az utálkozás, az unalom lógó orrú, sanda szörnyetege, mely láthatóan valami új gaztetten töri agancsos fejét. Hátsó nézetből: szárnyát bontogató ragadozó madár”.

A tárgyak, a könyvek áttekinthetetlen, semmiféle rendezői szándékra nem valló rendje, rendetlensége mégis csupa ízlés volt és harmónia. De hogy a kézirataiban hogy ismerte ki magát, azt sohasem értettem. Íróasztalán, egy-egy különös formájú kővel lenyomtatva, vagy éppen egy óriás (ha jól emlékszem, Olaszországban, egy kolostor mellett talált) szöggel átszúrva, kéz- és gépiratok, fordítások és eredeti művek, hivatalos és nem hivatalos levelek. Volt úgy, hogy egy-egy váratlanul kinyitott könyvből esett ki egy réges-régen elfelejtett kézirat. Egy-egy verset olykor, feledékenységből, kétszer is lefordított, műfordításain szüntelenül javítgatott, csak éppen azt nem tudta egy idő múlva, hogy melyiket szánta végleges változatnak. Az ÁLOM ÚTJA című kötetének nagyobbik fele az 1964-ben megjelent LIDÉRCŰZŐ összeállításakor már megvolt. Hogy miért nem vette fel őket sem ebbe a könyvébe, sem az 1968-as ŐRJÖNGŐ ŐSZ-be – ki tudja? Kihagyott olyan kétségtelen remekléseket is, mint A MISSA PAUPERIBUS HALLGATÁSA KÖZBEN vagy a LÁTOMÁS ÉS PÁRBESZÉD. Alig hihető, hogy „a túlságosan szigorú öncenzúra” áldozatai lettek, ahogy a könyv fülszövegében olvassuk. Sokkal valószínűbb, hogy fejedelmi hanyagsággal egyszerűen elfelejtette őket. Az mindenesetre tény, hogy a harmincas-negyvenes években írott kötetnyi vers kéziratát véletlenül találta meg valami fiókban vagy ládában. Azt sem tudom, hol tarthatta azokat a kisalakú füzeteket is, amelyekbe többnyire ceruzával, apró betűvel, nehezen olvashatóan, a naplóját írta. Különös egy napló volt az: nem annyira az eseményeket, inkább az álmait jegyezte fel benne. Ezek az álomnaplók fontos forrásai Jékely prózájának, lírájának egyaránt. Ott vannak bennük jó néhány művének a motívumai, helyzetei, csírái. Volt úgy, hogy egy-egy versnek nemcsak a lényegét, a hangulatát, a színpadképét álmodta meg, hanem, részben vagy egészben, a szövegét is. Álmai, mint a naplókból kiderül, nem egyszerűen „költőiek” voltak. Többnyire, mondhatni, meg is voltak szerkesztve. Álom volt az a felejthetetlen kis remeke is, amely éppen a szobájához kötődik. Ablakából sokszor nézte a kórház ablakai mögött elsuhanó, meg-megálló szép ápolónőket. Ez indította el az álmot, s az a verset:

 

Soha ilyen hatalmas, fura indát! Nem is növényi, már állati inkább, amint kígyózva nő mind közelebb, oda, ahol érzi a testedet, s az éjszakában rózsás lüktetéssel – vad ösztönösség, ám megáldva ésszel – tapogat ablakot, repedt falat, tízméteres egy pillantás alatt: és megtalál s mohón követelőzve álmod bársonyába orozva tör be s forró húsodban a gyönyörüség csillagszóró pompával veti szét!

 

Ez volt az az ablak, amelynek párkányán 1981–82 telén három csókát etetett. Mikor 1982 márciusában átkerült az Üstökös utca túloldalára, a kórházba, embertelen szenvedései és halála színhelyére, a három csóka ott is meglátogatta. Felismerte őket a kórház ablakában, mondta, még a műtétje előtt, Adrienne-nek. Az orvosok azt mondják, hogy isteni csoda, hogy csak hatvankilencedik évében halt meg, a harmadik vagy negyedik infarktustól. Mert (ő maga sem tudta, legfeljebb sejthette) egy gyerekkori szívbelhártya-gyulladás végzetes következményeként olyan aortaszűkülete támadt, hogy legfeljebb ötven évig élhetett volna vele.

Hogy mégis túlélte ezt a határt, abban talán az is segíthetett, hogy élete utolsó két évtizedében olyan rendszeresen és mértékletesen élt. Reggel 7 tájban már indult a szomszédos Lukács uszodába, télen-nyáron úszott egy órát, aztán két-három órát dolgozott, és ha úgy fordult, maga főzte meg az ebédjét. Sokszor jelenik meg úgy az emlékezetemben, hogy a tűzhely előtt állva kedvtelve ízlelgeti a maga főztjét, egy-egy soha-nem-volt étel ízeit, mert a főzésben is olyan szabályon kívüli és egyetlen volt, mint a költészetben. A konyhából nyílt az a cselédszoba, ahol ebéd után rövid álomra dőlt. Az volt a legcsendesebb helyiség, egy ágy, egy asztal, egy szék és egy könyvespolc volt a bútorzata. Délután is dolgozott egy kicsit, aztán „útra vált”, sokszor csak úgy, céltalanul, legviseltesebb ruhájában is utolérhetetlenül elegánsan, háta mögött összekulcsolt kézzel, szikáran, igazi nemesvad-járással, rendszerint a Gül Baba lépcsőn vagy a Margit utcán sétált fel a Rózsadombra, mint apja, szajkó- vagy fácántollas kalapban ő is, egy üveg borral, nem-bolti virággal vagy valami könyvvel váratlanul becsengetett, szabadkozva a hirtelen látogatásért, bár gondolom, tudta, hogy nincs olyan barátja, aki szívesen ne látná, mert elragadóan kedves tudott lenni, nem fogyott ki a történetekből, melyeket, enyhén ódon erdélyi nyelven, olyan népmesei kerekdedséggel tudott előadni, hogy valóságos műélvezetet szerzett hallgatóinak. Féktelen jókedvvel kacagott, beszélt, aztán egyszerre csak ideges és visszafoghatatlan indulási kényszer vett erőt rajta, gyakran gyötrelmes fejgörcsei is elővették. Talán azért, mert rosszul bírta az erős fényt, a pupillája nem tágult-szűkült kellően, ezért hordott sokszor sötét szemüveget, ezért is nem szeretett nyilvánosan fellépni: félt az éles világítástól. Még az ünneplésére, a születésnapjára rendezett estekre is kelletlenül ment el, szenvedve ülte végig a műsort. De a nyilvánosságot amúgy sem szerette. Ha nagyobb útra indultunk a budai hegyekbe vagy Szentgyörgypusztán, kiderült, hogy nemcsak a Duna már fogyatkozó halait (meg az emlékezetében minden apró ízükben élő szamosiakat, marosiakat) ismeri egy természettudós alaposságával (apai örökség volt ez is), hanem a növényeket is, a nevüket, természetüket, hasznukat. Nemcsak az emberi világ asszonyi felével, hanem a tárgyakkal, az anyaggal is valahogy érzékies kapcsolatban volt. És mert nála élet és költészet tökéletesen egynemű volt, ez az érzéki hevület ott érzik a verseiben is. Nem tárgytalanul, hanem a szerves és szervetlen világ részleteinek megjelenítésében. De talán jobb volna nem is megjelenítést, hanem megnevezést mondani. Mert költészete legtömörebb jellemzése az lehetne, hogy mindennek, szűkebb és tágabb környezete lényeinek és tárgyainak, az ember még begyakorolatlan érzéseinek tudta és ki is tudta (és a költői közízléssel egy cseppet sem törődve, ki is merte) mondani a nevét.