Kálnoky László ravatalánál

Mi példázhatná szebben a szellem megváltó erejét, mint Kálnoky László pályája? Hiszen nála aztán igazán nemcsak célszerű kép, hogy „fölfelé megyek vánszorogva belső hegyomlásom görgetegén”. Ez a „belső hegyomlás” benne gorombán fizikai valóság volt. Naponta érezhette a szívósan védekező szervezet folyamatos roncsolódását, a ziháltató kapaszkodó irgalmatlan légszomját. Az elháríthatatlan betegség akárkit csüggedésre, megadásra bírhat. Kálnokyt is meg-megkísértette (ott van a nyoma a verseiben is) a kór ostromgyűrűjében egyre szűkebb körbe húzódó élet mozdulatlanságra, tetszhalott várakozásra indító tudata. De végül is mindig „fölfelé ment”, ha vánszorogva is, újra és újra talpra állt. Nehéz élete tele volt a testi-lelki feltámadás csodáival. Bizonyos, hogy nemcsak elpusztíthatatlan szíve segítette, hanem az a valami is, amit közönségesen léleknek szoktunk mondani. Konok türelemmel, aszkétaszigorral, mindig egyensúlyban álló kedéllyel menekítette jobbik részét „a hús túl romlandó sövénye” mögül a – mondhatom-e másképp? – romolhatatlan művekbe.

Mennyire rávall, hogy már jó ideje mondogatta: tíz kötetem lesz, még be kell fejeznem a tizedik kötetemet. Néhány nappal a halála előtt gyenge hangon, de az elvégzett munka érezhető örömével jelentette: kész vagyok a tizedik kötetemmel. Vannak emberek, nem mindennapi emberek, akik valahogy hasznukra tudják fordítani az állandó fenyegetettséget. Akiket a közvetlen életveszély nagy teljesítményekre sarkall. Akik a közelében voltak, tudják, tapasztalták, milyen józanul vette számba a lehetőségeit, milyen szenvtelenül mérte fel életének „az orvostudomány mai állása szerint” várható hosszát. Nagyon kurtára becsülte már három-négy évtizeddel ezelőtt is – nem rémülten, nem is színpadiasan. Olyan tárgyszerűen, ahogy a verseiben beszélt. Mert ugyan minden sorában érzik szenvedélyes személyes jelenléte (éppen a szenvedély hevét tudta a vers legfontosabb elemének), érzik az önmagát is a hideg értelem éles műtőfényébe állító kívülállás is. Nemcsak a világot, közvetlen és távolabbi környezetét, az örökkévalóság színe előtt megállított pillanat kietlenségét, az emberi és az anyagi-biológiai történelem mindig fenyegetéssel terhes körképébe fonódó embersorsot, a tartalmukat, jelentésüket vesztett tárgyakat, helyzeteket, az elsilányuló, elszivárgó életet – irgalmatlanul éber, tárgyilagos figyelemmel nézte önmagát is. Mintha egyszerre két tudata működött volna. A szenvedésnek kiszolgáltatott – és a szenvedést átvilágító, az anyagból a salakot kiégető, a csak a katartikus műre figyelő.

Mert mindig szorongatott helyzetben írt, nem engedhette meg magának a rögtönzést, a félreérthető beszédet.

 

Úgy nézd a jelenségeket, mint ahogy a be nem kötött szemü fogoly látja a fákat, bokrokat egy pillanattal a sortüz előtt

 

– ajánlotta magának munkamódszerül. Pillantása egyszerre fogta át az egészet és az egészre mutató, mindig mélyen belérögződő, kinagyított részleteket. Mindig a végső, a végleges számvetés kényszerében. Ritka céltudatossággal vitte tökélyre eredendő hajlamait. Már az ÁRNYAK KERTJÉ-ben, a még ködös érzelmekből, elmosódó hangulatokból, gondolatokból szőtt versekben is szembeszökően biztos a megformálás. Gyorsan vetkezi le a feleslegest, kialakul az egyetlen sorból is felismerhető Kálnoky-vers. A már-már rögeszmés pontosság, a forma, a szöveg mértani rendje, a hibátlan arányérzékkel megtervezett tiszta szerkezet, amely olyan jótékonyan fékezi a lírai túláradást. Az olykor múlt századian, nemesen emelkedett nyelvi anyagot tüntetően prózai, kihívóan száraz, hivatalnokias vagy köznapiasan nyers elemekkel elegyítő stílus. A sokáig kedvvel művelt mutatványos rímei, amelyek egyszerre tetszenek a mesterséget fölényesen tudó költő bravúrjának és a túlságosan is szép hangzatokon való csúfolódásnak. A kancsalul éles látás, az elrajzolt, a képtelen, a látványt fonákjára fordító és épp ezzel olyan hiteles képek, a vérfagyasztóan mulatságos, magát sem kímélő sötét humor. A bonyolult, mégis olyan természetes iramú versmondat, amelyben semmi sincs a véletlenre hagyva. Az érzékletes és a fogalmi megejtő ötvözete. Az az erőlködés nélkül emelkedő versív, amelyet a SZANATÓRIUMI ELÉGIÁ-ban csodálhattunk meg először.

De Kálnoky László első olvasásra olyan klasszikusan-hagyományosan pontos, tiszta lírája mégis csupa bonyolultság, mögöttes derengés. Csakhogy az ő bonyolultsága nem csinált homály, modernsége nem látványos cifrázat, hanem a vers mélyebb rétegeiben munkáló erő. Verseinek olvasásakor első élményünk a „higgadt fővel” létrehozott rend. De aztán megérezzük a rend mögött a súlyos élmények, indulatok formátlan gomolygását.

Kezdettől fogva van ebben a tagadhatatlanul sötét lírában valami fausti felfelé nyújtózás, az ember sorsával játszó istenek ellen forduló prométheuszi dac. Nem csak kételyek szaggatta, fájdalmas hittel sugárzó nagy hitvalló verseiben, a HAMLET ELKALLÓDOTT MONOLÓGJÁ-ban, a LETÉPETT ÁLARCOK-ban. Hanem abban is, hogy hisz a szó, a megfogalmazás, az igazat mondás megváltó erejében. Hiszi, hogy ha szavainkba zárjuk a bennünk és kívülünk ólálkodó szörnyeket, valahogy erőt is vehetünk a pusztulás hatalmain. Higgyük így mi is, ez idő szerint még ezen az égitesten barangoló barátai.